GALÉRIA,  PRÓZAIRODALOM

Sebestyén Hedvig: Elbaszott szerelmeim 4. A Teremőr

Sebestyén Hedvig rajza (Részlet)

A Teremőr nem volt teremőr. Egy igen jómódú vidéki hentes dinasztia leszármazottja volt, első generációs értelmiségi, és első generációs pesti, segge alá tolt lakással és diplomával.
A Teremőr becenevet azon az éjszakán kapta, amikor Nóri barátnőmmel egy belvárosi pubban igyekeztünk ronggyá inni magunkat jelentős sikerrel.
A Teremőr odalépett az asztalunkhoz és átnyújtott egy céges névjegykártyát. Udvarias és lovagias volt, megjegyezte, hogy a „hölgyek kissé kirúgtak a hámból”, majd távozott.
– Neeeem gondolooood komolyaaaan – mondta Nóri elnyújtott, részeg hangon. – ez egy Teremőőőőőr.
– Hát, ja – valószínű teremőr – válaszoltam, de azért a névjegykártyát titokban becsúsztattam a táskámba, miközben a puszta gondolatra, hogy egy teremőr volt az asztalunknál, artikulálatlan röhögésbe kezdtünk, ami átcsapott hisztérikus sírásba – ahogy az részeg embereknél gyakran előfordul.

Uncsi, bagatell, uncsi, bagatell és uncsi – gondoltam amikor a Teremőrrel a Városligetben sétáltunk.
Végül meghívott egy céges szülinapra – „mert nekem a céges kollégáim a barátaim, a családom itt Pesten.”
Próbáltam a kérését teljesíteni, hogy kissé szolidabb, konvencionálisabb és kevésbé fekete ruhában jelenjek meg a vacsorán (azóta sem értem mi, az a kevésbé fekete). Akkoriban a félig Mátrix, félig gonosz nyugati boszorkány stílt nyomtam, és egyszerűen nem is voltak más ruháim.
Fekete nadrágot és arra fekete ruhát vettem fel, fekete banyacipővel és fekete, hosszú, nyúzott bőrkabáttal.
Anikó barátnőm visítva leszakította rólam a kopott bőrkabátot. Az ő ruhatára sem volt túl konvencionális, de sikerült a szekrénye mélyéről pár szülei által küldött darabot előhalásznia.
A kabát helyett egy rózsaszín, virágos blézert erőszakolt a fekete ruhára, halványabb rózsaszín sállal dobta fel és a hatalmas karikákat a fülemben szolid strassz fülbevalókra cserélte. Ragaszkodott hozzá, hogy a Mátrixos napszemüvegemet nála hagyjam, és a kibontva hordott, fekete, derékig érő hajamat ízléses konttyá alakította.
Ismét erőt vett rajtam az „ismerjünk meg álruhában más világokat” izgalom, egyben rémesen szerettem volna betartani Jónásnak.

A vacsora közben folyt a hátamról a víz, mert sosem tudom megjegyezni, melyik villát, kést vagy kanalat mire használjuk az etikett szerint.
A Teremőr barátai kizárólag álsikeres multikulti sznobok voltak, akik sekély életüket egylégterű irodákban élték, és kizárólag olyan szavakat használtak, amiktől rázott a hideg. Repkedtek a brénsztormingok, memók, mítingek, tímlíderek, ceók és rídzsönöl menedzserek.

Sebestyén Hedvig alkotása

– Ennyit erről – gondoltam – és a torkomat elfojtott nevetés csiklandozta. A mosdóban belegyűrtem a kényelmetlen blézert, a sálat és a harisnyát a „Kizárólag hölgyeknek” feliratú szemetesbe (elképzeltem a takarítónőt, ahogy hitetlenkedve rázza a fejét), és úgy ahogy voltam, mezítlábasan csúszkálva a banyacipőben, talpig feketében és boszorkányosan szétdúlt hajzattal visszavonultam a vacsorázókhoz.
Mai napig emlékszem a szemekre, amik rám meredtek. Teljes lelki nyugalommal helyet foglaltam és megvártam a desszertet.

Hazafelé vettem egy üveg Éva vermutot és 6 Gold sört, hogy hatékonyabban tudjam kibőgni magamból Jónást, a Teremőrt és az összes elcseszett pasit.
Kevés undorítóbb dolog van a világon az Éva vermutnál. Olajos, émelygős, sunyi kis dög. Sörrel keverve pedig veszélyesebb, mint az Antrax vírus.

Anikó arra jött haza, hogy egy szál párducmintás tangában fetrengek a földön, valami rejtélyes módon több méter nemzetiszínű szalagba belegabalyodva, és nem csak a WC-t, hanem az előszobát és az egész lépcsőházat telehánytam.

Azt is elmesélte, hogy amíg félig öntudatlan állapotban fetrengtem, apámat hívtam, aki akkor már 25 éve halott volt.

„Apa, apa, apa, hoztam neked virágot, koszorút, eltemettek, mint egy kutyát, gyere ki onnan. Nem akarom, hogy a földben legyél. Gyere, akár mocskosan, holtan, akár szétrohadva, akár csak a csontjaiddal, de gyere, kérlek, ölelj meg. A kislányod vagyok, emlékszel? Ölelj át, szükségem van rád. Várok, mindig is várni foglak, ne csalj meg, ne hagyj el.”

Félig feltápászkodtam az ágyon, még mindig szédülve. „Nem emlékszem” – mondtam és visszaesett a fejem a párnára.

(Folytatjuk)

Sebestyén Hedvig prózasorozatának előző része a Szöveten: