VERS

Tóth Olivér: Bábel

a hallgatagság néma láncaitól csörtető ara karjain át
ragyogó fény volt mikor megismertem s már nem változott
akkor is milliomodnyi sokaságában sivatag virágzott kertté
üveggé leledzett por fagyos ujjbegyeimet leolvasó szívedre

a teremtés utolsó kasztjegyeit vésem nőstény barlangjainkba
hím születésektől pólyált korcsult szusszanás lelketlenedik
egyszerre nyugszik s egyszerre mordult jajveszékelése érted
bennem a türelmetlenség felhördült népe kovász csőcselék

aranyatvedlett alkony hajnali vetélésben sápadt meddőség
édes augusztus settenkedik minden sarkon ahol kívánnak
nekünk termő szomorúfűzek zöldjébe bábozlak édes kínom
röpke örökkévalóságnak hitt a szegénység s majd landolok

törzséhez tobzódó sárban felhőmárványt pergető univerzum
nem sírok fel negyven éve koslató mulandóságom kiepesztem
és púp templomtorony vagy bütyök leszek világegyetememen
ki rám néz majd szemlesütve járó napraforgó magsárgájában

elpalástolt örömeim fészkébe dárdát döf akit egykor szerettek
az elégiák vándorkomorságába papucsait csuszkoló zarándok
lábnyomaim lesznek kenuk csónakok tankhajók vízalattjárók
szökőkutat koronázó cetek bálnák delfinek piráják planktonok

embertelen jelekre ismert uszonyaim betűi tintafoltok záporai
bennetek rajtam kívül méregnyilakkal gyógyító őserdők lapui
egyenlítőimre fogott meteorvirágzást legyint majd integetésem
s hogy elköszönök vagy magamhoz hívatlak titeket kérdés lesz

udvaribolond leszek egy maskarában valami véges alkotásban
s ha színeim hangjaim alakjaim lefejtitek rólam az őszinteséget
szemen köpöm magam árnytükreiteket feketével festő hunyás
zavart gagyogás gágogás porladó mozsaraitok torkain a csend

magam maradok ti sokan lesztek némák és nyelvtelen népek
egy magam leszek nép és ti lesztek névtelen tagtalan népek
magatok maradtok testhüvelyeitekből kitiltott természetek
magam leszek Bábel csúnyák jók szépek tenyész enyészetek

– nem lesz más rendem csak magam s a csendem
a vers –

Tóth Olivér verse legutóbb a Szöveten: