PRÓZAIRODALOM

Juhász Zsuzsanna: Kenyéren és vízen

Meg vagyunk lőve, lányok! És persze asszonyok! De ha össze kell fogni, valahogy újra lányok leszünk.
Észrevettétek? És azért lányok, mert kiskamasz korunkban még nem választottak szét bennünket a fiúkért folyó harcok és az azokból fakadó rivalizációk.
Valaha békés egyetértésben éltünk. Fütyültünk a fiúkra. Mert akkor még mi is a nemtelen, nemtől független világmegváltás tüzében égtünk. A fiúkkal együtt vagy külön tőlük. Ez akkor még egyre ment. A jó fej, kissé feminin, bátortalan, nem hőbörgő, nem mellverő srácokat azért befogadtuk.
Ha még emlékeztek rá. De most tényleg meg vagyunk lőve. Le vagyunk terítve, na. Nekünk annyi. Vagyis nem tehetünk semmit.
Mert itt van ez a pár. Valaha házaspár voltak. De előbb az asszonyt érte stroke, de nagyon. Majd egy nap az őt ápoló, otthon dolgozó férjét is. Amit nem is nagyon csodálok. Mert ezt, hogy dolgozni is, háztartást vezetni és gondozni egyszerre, azt a nők bírják jobban. A zsonglőrködést az idővel. Szóval a férfi agya is elszállt féloldalasan. De járni, beszélni azért nehezen, de tud. Asszonya legfeljebb csak ülni és dünnyögni, olykor remegni.
No de a férfi, a férj az nem piskóta. Az asszonyt etetni kell, de ő, a férj kapja kaját. Kanalazni, kenyeret fogni azt tud. És képzeljétek, megvan benne, megmaradt a táplálás ösztöne. És az asszonyt megeteti olykor.
A nő mindig mosolyog, ha bárki ránéz. Mi mást is tehetne. Mosolyog, hogy magához csalogassa emberi társait. Más nem is lehet itt, kutyát nem lehet tartani. Szóval az asszony csalogat. Mindig, bárkit. Mikor ébren van, hogy megetessék, megitassák. És nyitja a száját. Tényleg, mint egy madárfióka, hogy etessék. És tényleg fészekbe való, mert fázékony. És persze sovány. Biztos túl gyors az emésztése vagy folyton ideges.
De tényleg, biztos stresszes lehet neki, hogy nem tudja, itt mindig fog kapni ételt. Hát mindig aggódik, fél, ha felbukkan valaki a közelében. Hogy ugyan miért jött. És izzad is cefetül. Izgul, na. És az aggódás, a folytonos izgalom fogyaszt a leginkább. De azért mosolyog. Mutatja, hogy minden rendben. Nem ismerős, lányok? És várja, hogy kapjon. Főleg kapjon, és ne elvegyenek tőle. Mert sokszor csak igazgatni lépnek hozzá párnát, takarót, fekvőhelyet. És olyankor csalódik, látszik az arcán. A pofára esés.
No de a férje. Dicséretesen ugyan, de hogy őszinte legyek, junk fooddal táplálja. Ha egyáltalán szerez neki maradékot. Ha tud szerezni. Mert az asszonyt csak folyékony étellel szabad táplálni, pedig megrág az mindent.
Megenné mosolyogva még a vasszöget is. Az acélt, a krómacélt. Mert most már inkább csak ilyen szög van. Nem rozsdásodó, cirka száz év alatt lebomló. Bár ennyi idő alatt két nemzedéknyi emberiség is lebomlik a föld alatt. Minek ez a nagy tartósságra törekvés a szögeket illetően? De ez kit érdekel? Bár úgy emlékszem, az eszmék tovább szoktak élni, mint a tárgyak, épületek. Jézus eszméje például, szemben a testébe vert szögekkel. Na de menjünk tovább, lányok. Lassan mosogatnom kell, meg kiültetni a paradicsompalántákat. Tudjátok, egyszerre kellene mindent csinálnunk.
Miközben a pasik csak etetnek. Hazahozzák az ennivalót, pénzt, ezt-azt. És mindent elvégzünk idehaza körülöttük. És felnézünk rájuk már-már. Hogy ők a családfenntartók. Mert a több pénzt tényleg ők keresik.
Viszont, lányok. Ha lehull róluk az álca. A kultúra, a jólneveltség álcája, mint erről a férjről itt, akkor jön a maradék. Az ő maradékuk. Amit már úgyse tudnak megenni, mert dugig ették magukat. Vagy mert eltették maguknak, de kiszáradt.
De tényleg, lányok, ez az egyébként jóravaló férj főleg száraz kenyérrel eteti asszonyát. Leplezetlen büszkeséggel mégis. És titokban. Amiért szintén büszke magára.
Hogy milyen leleményesen játssza ki a gondozókat.
Lányok! Ez a férfi büszke arra a pár falat élesre száradt kenyérre, na. És ez nem vicc.
És persze teát is ad neki. De édes kávét, kekszes gyümölcslevet sosem. És persze a látogatóktól kapott csokit sem. Azt dehogy! Azt táblástól befalja rögtön.
Szóval lányok, ha tehetnék, ha agyilag le lennének csupaszítva, akkor kenyéren és vízen tartanának bennünket.
Bár így is folyik az önagymosás, látjátok, nem? Hogy a barátnő tartása drága, a gyerek meg jóformán méregdrága luxus.
És akkor marad a kenyér és víz. Amit mosolyogva, hálásan kell fogadnunk, mert legközelebb ennyit se adnak.
Fenn kell tartanunk a látszatot, hogy milyen jó, így is jó nekünk.
És igyekeznünk kell, lányok! Nagyon is, a mosolygással, az odaadásra való készséggel, mert majdnem minden az övék itt. Minden birtokolható gyár, föld, erdő, bánya nyolcvan százaléka.
Bár ez kb. 10 évvel ezelőtti adat. Azóta szerintem megvan a kilencven százalék is. Hajaj, a válság óta?
De mennyire, hogy megvan.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: