VERS

Kiss Tamás: Versek Gauguin-nel („Barbár mesék – Contes barbares”)

Ki a barbár és ki mesél?

Βαρβαρος – a dadogó, az érthetetlenül beszélő ember, az idegen, a nem görög, a durva,
a nem civilizált, mert nem érti a morált ott, ahol élni kénytelen
Így aztán: lerúgja magáról a civilizációt,
Ő a βαρβαροω, aki mindent megtagad
És elmeséli, hogy mennyit szenvedett egy értelmetlenné tett létezésben
Ö volt/lesz mindig Az, Aki igaz mesét mesél nektek
Életfélelmekben reszketőknek, élet-barbároknak félre-szeretőknek
Hogy aztán majd ti, a civilizált beavatottak beszéljetek Róla
Összevissza sületlen frázis-koszorú himnuszokat ontva
Értelmetlenül érthetetlenül s közben zabáltok vagy rendeltek egy italt  
Nagy titokban élet-megélésre vágyva agyrém-bódulataitokban forogva
Mondjuk éppen egy Gauguin-festményt irigykedve bámulva
„Inkább a szifilisz csak el innen!” – suttogva nagy titokban
„Mi már voltunk a párommal Tahitin!” – szólal meg Dr. Ügyeletes Okoska
„Nagyon durva!” – puffan elő ajkakból egy frázis valahonnan
Fura láthatatlan szégyen-molekulák kergetik a kényszer-mimikákat
Kövér ujjak között szivarokat sodorva bűzlik tovább az értetlenség
Pedig Gauguin egyértelmű módon mesél…
Beleüvölt a tunyává lett káosz-, és hazugság-polémiákba
Giccs-képzeteket facsar ki arculcsapó-szembevágó iróniával
„A barbár”, „A vadember”.

„Éppen olyan vadember voltam az ő szemükben, mint ők az enyémben. S lehet, hogy én voltam az, aki helytelenül ítélt” – írja a „Noa Noa” című művében.

A „Barbár mesék” két „mesét” mesél el egyszerre
A tökéletes jóga ülésben pihenő, merengő lány, vagy fiú – oly mindegy
Kezét, ujjait, mintha a bhúmi-szparsa mudra alakzat felé mozdítaná
Tétován, szemeivel a szemlélő jobb válla fölött merengve mintha megpillantana valami
                                                                                                             Csodát
Észre sem véve téged az erőszakos „mindenáron magyarázom” szemlélőt
Aki persze jól sejti azt, hogy itt most ő valamiből kimaradt
Aztán az izgató, hosszú vöröshajú „csaj”
Sosem fog rád nézni, tán tudja hogy miféle alak vagy
Tekintete bal vállad fölött húz el s át is néz nagy nyugalmával rajtad
Nagyon bosszant?
Szembogarán a fény kékes pontokban csillan
Ő nem a te vöröshajúd, akit sörös és egyéb poharak, cigarettacsikkek között ott hagysz
Titkos „szeretkezéseid” után „barbár” erkölcseid templomába terelve
Közmegegyezéses mosoly-kacsintások közepette anekdotákba foglaltan
Vele és még sok más „egyébbel” büszkélkedve, mondjuk egy Merciben
A soros feketével „und so weiter”, „and so on…” „All right baby!”

Magnóliafák fickándozó rózsaszínes virágjaiból
Párás mézízű manna-cseppek hullnak
Súlyos ólomkristály csillárok fakó műfényei helyett
Hullámzó napfolt-mintákban úsznak a testek
Hajkoszorúban és fehér liliomszirmokban rebeg a lélek

„Tudatában voltam annak, hogy a festői alkotáshoz hozzátartozik a modell lelkivilágának elmélyült tanulmányozása is, amely szinte fizikai birtokbavétellel, néma, sürgető követeléssel, teljes, végleges meghódítással ér fel. (Noa Noa).

Hipnotikus csend-szövetben nyugszik minden lény
A két „sötét alak” s a fehér, kit másképpen ér el az árnyék és a fény
Azt mondják róla, hogy az csak egy álarc, nem ő maga
Vagy önmagában meghasonlott lelkében széttört arc-nyomorék?
Merthogy „az arc a lélek tükre” – vagy a társadalomé?
Mintha Meyer de Haan sem értene semmit az egészből
Menekülne, de Benne már az Élet darabjaira törve lassan szénné ég
Sehol sincs maradás sehol sem vet ágyat az otthon többé
Na, ez az a „másik barbár mese” – az úgymond hódító civilizáltaké
Melyből nem volt, és nem lesz sohasem feltámadás…

S a néző lassan de biztosan merengővé válik
Szemei ugyancsak kifeszülve óhajtják a szebbet s jobbat látni
De a tétova mozdulat szakállba túrva elakad
A sóhajok hídja szívzajos robajokkal leszakad
Percekre vagy tán néhány órára felrémlett az újjászületés…
Lehet még valahová menekvés?
Mondjuk oda a pupillák uralta fekete szembogarakba
Melyek mögül tör elő az élet igazi színpompa-zuhataga
A színtiszta szelíd önmagába szerelmes életöröm

„Meztelenül állt ugyan előttem, de mintha a buddhista szerzetesek, a bhiksuk tisztaságot jelképező, narancssárga leple fedte volna testét. Aranyszínű virág volt, a tahiti noa noa balzsamos illata áradt belőle…Buddha igéi jutottak eszembe: ’Igen, szelídséggel kell legyőznünk az erőszakot; jósággal a rosszat; igazsággal a hazugságot’” (Noa Noa).

                                                                       + Úgy éreztem kellene ide valami befejezés, záradék
Így a XXI. század elején, november hideg szeleiben
De rájöttem hogy ezt Vele nem tehetem meg
Nehogy végleg elűzzem magamból lelkemben maradt lelkét

Eugène Henri Paul Gauguin

Kiss Tamás legutóbbi Gauguin-verse a Szöveten: