PUBLICISZTIKA

Ocsovai Ferenc: Művészsors (I.)

„Nem elég kreatív, formabontó, nincs benne semmiféle forradalmi vagy innovatív. Epigonnak hat, újszerűtlen, és bocsásson meg nekem a nyers megfogalmazásért, de valósággal hemzseg a kliséktől. Nem igazán láthatóak a kiforrott stílus és a kikristályosodott személyiség jegyei. Ezek még nagyon kezdetleges szárnypróbálkozások. Próbáljon többet írni. Olvasson Ikszet, Ipszilont, és Zét, ők kiváló kortárs szerzők. Anélkül sajnos nem fog menni, hogy ne ismerkedne meg a korszak stilisztikai és műfaji elvárásaival. Sajnos a közléstől ezúttal is el kell tekintenünk. Érdemes lenne eljárni műhelyeinkbe, táborainkba és egyéb tehetséggondozó foglalkozásainkra, hogy bizonyos fokú ismeretségre tegyen szert. Pusztán intuíciókból nem lehet építkezni, feltétlenül szükségesek a szakmai ismeretek is. Minden jót, maradok tisztelettel ez és ez.”

Fogalma sem volt már róla Dénesnek, hányszor hallott hasonló elzárkózó és rideg visszajelzéseket különböző irodalmi folyóiratoktól. Hosszú évek óta írogatott verseket, és noha végül a jogi szakra vették fel, amelynek vajmi kevés köze volt az irodalomhoz, továbbra is kitartóan próbálkozott, és autodidakta módon fejlesztette magát a legkülönbözőbb klasszikusok olvasásával. Az említett kortársaktól, Iksztől, Ipszilontól és még Zétől is egyformán idegenkedett, és nem igazán hitt benne, hogy csupán amiatt, mert nem ismeri ezeket a népszerű és valamennyi könyvesbolt kirakatából visszaköszönő, sőt, a neten és a közösségi médiában is előszeretettel pózoló sztárszerzőket, úgy érezte, lehet eredeti és értékes az, amit alkot.

A lassú fásultság jeleit vette észre magán és ugyanakkor mélységesen felháborította az, amikor már sokadik alkalommal kapta meg ugyanazt a visszajelzést, miszerint kezdeti szárnypróbálkozásokról van szó az esetében, és már déjá vu-től szenvedett amiatt, hogy a folyóiratok teljhatalmú főszerkesztő-kiskirályai minden egyes alkalommal ugyanazokat a szófordulatokat és kifejezéseket használják sommás bírálataik során. Amely megjegyzésekre is rendszerint hónapokat kellett várni, hiszen a parnasszusi istenek és félistenek naptára túlságosan tele van írva ahhoz, hogy leereszkedjenek a közönséges földi halandók és lelkes amatőrök világába intellektuális és kulturális Valhallájukból.

Nagyjából két lehetőség állt Dénes előtt. Az egyik esztétikai kurzusnak a legfőbb képviselője a Poéta nevű folyóirat volt, amelytől a fent idézett válaszlevél is érkezett, mindössze röpke öt hónappal az eredeti e-mail megírása után, amelyhez az ifjú szerző mindössze három költeményt bátorkodott mellékelni, mert már számos helyen tanácsolták azt neki, hogy ne merjen túl sok anyagot küldeni egyszerre, mert akkor az önérzetes és elfoglalt irodalmáristenek egész egyszerűen figyelmen kívül fogják hagyni a levelét. Amikor Dénesnek már majdnem minden motivációja elpárolgott, akkor mégis akadtak újra és újra olyan ismerősei, aki arra buzdították, hogy „küldje el bátran” ennek vagy annak a lapnak műveit, amelyet „még nem próbált”, és „az majd biztosan beválik”. Ezek pedig döntően a Poétához hasonló irányvonalat képviseltek.

Sajnos azonban több ízben is szembesülnie kellett vele, amikor egy-egy irodalmi asztaltársasághoz odaférkőzött és csöndesen meglapult az egyik sarokban, hogy a megközelíthetetlen, magasságos Szerkesztőket egyébként végtelenül fárasztja, hogy mindenféle jöttmentek rabolják az idejüket és kérnek segítséget tőlük, mintha ők tényleg segíteni tudnának holmi reménytelen eseteken. Hasonlóan vélekedtek a sikeres szerzők, akik több interjúban és beszélgetésben is azt fejtegették, hogy „mindenki a maga sorsának a kovácsa ebben a farkastörvényekkel teli életben”, és „pusztán azért, mert ők elértek valamit, nem tudnak alkimista recepteket adni a lelkes szárnypróbálgatóknak”, úgyhogy ne is keressék őket, mert teljesen fölösleges. Írjanak csak a fióknak, küldözgessenek csak szorgalmasan a folyóiratoknak szövegeket, próbálkozzanak csak, és egyszerre hopp, majd csak kialakul a dolog. Vagy nem. Talán életük utolsó éveire ezek a buzgó amatőrök is kikaparhatnak maguknak némi gesztenyét. Arról már nem szólt a fáma, mi lesz azokkal, akiknél ez a dolog egyszerűen csak úgy nem alakul ki.

Azokat, akik nem voltak ennek a zártkörű klubnak, ennek az álságos véd- és dacszövetségnek a tagjai, ugyancsak kitartóan ostromolta Dénes. Ők voltak azok, akiknek kulturális befolyásuk, hatalmuk és exkluzivitásuk a Poéta szerzőihez és szerkesztőihez képest kisebb volt, ellenben nekik az volt a varázsuk, hogy sokkal több anyagi forrás állt a rendelkezésükre. Az ő legrangosabb folyóiratuk a Lírikus volt, amelyet kistestvéreivel együtt aránytalanul nagy állami és alapítványi támogatásból finanszíroztak, szemben a konkurenciával, amelyet a hozzá hasonló lapokkal együtt gazdag és befolyásos adományozók, tehetős mecénások és úgynevezett filantrópok tartottak el.

Természetesen mindkét táborban parancsba adták a direktívát, és az adott kurzus kultúrpolitikája részletesen meghatározta azokat a szabályokat és lefektette azt a keretrendszert, amelyben működni szándékozott, és a potenciális új szerzőket is az alapján bírálták el, hogy beleférnek-e vajon az adott művészcsoportok által képviselt irodalmi kánonba és ideológiai dogmába. Dénes erről természetesen jogászhallgatóként mit sem tudhatott, és ezért abba a romantikus vízióba ringatta magát, hogy az egyetlen, ami számít, az a tehetség, a szorgalom és az önazonosság. Fogalma sem volt a Homéroszon, Vergiliuson, Goethén, Heinén, Baudelaire-en, Petrarcán, Vörösmartyn, József Attilán és Pilinszkyn edződött fiúnak, valójában mekkorát is tévedett ezen a ponton.

A két irodalmi szcéna természetszerűleg állt totális harcban egymással. A Poéta tábora leginkább a Lírikus pénzügyi és anyagi erőforrásait, valamint intézményi hátterét irigyelte, miközben a Lírikushoz tartozó szerzők a Poéta íróinak, költőinek és szerkesztőinek kulturális hatását, kapcsolati rendszerét és stilisztikai dominanciáját szerették volna megkaparintani. Ennélfogva a két folyóirat szerzői a skandináv Ászok és Vánok családjához hasonlóan folytattaták örökösen istenek közti háborújukat, és kritikusaik mindig igyekeztek megtalálni az ellenoldal szerzőinek gyengepontjait: a Poéta kritikusai giccses, merev, porosodott és avítt szövegeknek érezte a Lírikus írásait, a Lírikus véleményvezérei pedig provokatív, polgárpukkasztó, öncélú, lelketlen és mesterkélt művekként értékelték a Poéta anyagait.

Ugyanakkor volt ennek az ellenségeskedésnek személyes (vagy inkább személyeskedő) dimenziója is, és a Lírikus képviselői általában magukat undergroundnak hazudó, önjelölt dekadenseknek nevezték a másik oldal szerzőit és olvasóit, eközben pedig a Poéta szerzői kegydíjból élő, önállótlan, fantáziátlan bálványoknak bélyegezte megnyilvánulásaiban a Lírikus követőit. Azzal mindkét gittegylet előszeretettel vádolta a másikat, hogy szolgai módon utánozzák egymást és központilag meghatározott kritériumok előtt hajtanak fejet, de azzal is rendszeresen vádolták egymást, hogy nem elég objektívek, és kizárólag a másik tábor megsemmisítését megcélzó aknamunkát végeznek azért, hogy teljesen megszerezhessék a kontrollt a hazai irodalmi életben.

Dénes nagyon szeretett volna, és próbált is kimaradni a gigászoknak eme sziklákat, hegyeket és kiadókat megrengető konfliktusából, bár annyit önmagában meg kellett jegyeznie, hogy talán mindkét csoport vádjai és kritikái, még ha sarkítottak és felnagyítottak is, voltaképpen igazak, ám magukkal szemben mindketten túlságosan elfogultnak és szemellenzősnek bizonyult ahhoz, hogy belássa a másik fél igazát. Ő szeretett volna ebből az egész közéleti hisztériából kimaradni, és sokkal inkább érezte magát a homo aestheticus, a szépség és az esztétika oltárán áldozó költő szerepében, mintsem a közügyekben aktívan résztvevő homo moralis típusú apostoli szerzők cipőjében.

Ugyanakkor azt is érezte, hogy nem szabad elefántcsonttornyokba zárkózni, és vannak olyan ügyek, amikor a szerzőnek kötelessége megnyilvánulni az egész közösség nevében. Ő azonban úgy érezte, hogy akár a közügyekről van szó, akár a l’art pour l’art szelleméről, neki egyáltalán nincs hangja, bárhogyan is próbálkozik. Az évek folyamán egyetlen ismert és elismert folyóiratban sem tudott publikációt felmutatni, és egyre inkább fojtogatta ez a némaság és önkéntelen remeteség, amelyhez képest még a száműzöttséget is jobbnak érezte, mert az azt jelentette volna, hogy legalább egy ideig bevették maguk közé, és lehullott neki is néhány sikermorzsa az asztalról, mielőtt kegyvesztetté vált volna.

A Poéta pályázatai általában vagy zártkörűek voltak, vagy tekintélyes összegű nevezési díj ellenében lehetett rájuk jelentkezni, ezért miután többhavi ösztöndíját költötte már el Dénes arra, hogy bekerüljön ismeretlen, kívülálló erőként ezekbe a versenykbe, rájött, hogy ezek valójában nem neki és a hozzá hasonlóaknak szólnak. Nekik lehetőségük van ugyan arra, hogy megszerezzék a szükséges tudást és tapasztalatot, de a vitrin mögött csillogó művészarisztokrácia és irodalmi burzsoázia világába ekkor sem nyerhetnek soha bebocsátást.

Kialakult az az ellenállhatatlan mítosz, hogy mindenki, aki szeretné vinni valamire, be kell, hogy jusson így vagy úgy ezekbe a titokzatos körökbe, de azok rendre visszadobták a legtöbb jelentkezést, ami csak még kívánatosabbá tette őket Woody Allen híres szállóigéjének megfelelően. Ki szeretne még olyan klub tagja lenni a mai világban, amely szívesen felvenné őt?

Azok a jeligés pályázati felhívások, amelyet a Lírikus írt ki, ingyenesek voltak ugyan, de rendszerint szigorúan meghatározták a témát, a műfajt, a tartalmat és a formát, sőt, gyakran még a címet is attól függően, hogy aktuális művészetpolitikájuk mit is kívánt meg éppen. Az ifjú versíró és leendő jogtudor emiatt érthető módon érezte úgy, hogy gúzsba kötik a kezét, és mesterségesen próbálják előírni neki, mit tegyen. Gyakorlatilag egyik már meglévő verse sem illeszkedett bele ebbe a szigorú elvárás- és szabványrendszerbe, ezért pedig megválaszolatlan pályázati jelentkezésekbe, illetve pusztán elutasításokról szóló automatikus válaszokba futott. Az évek során még egy vigaszt nyújtó különdíjat vagy szerényebb megjelenést sem sikerült összehozni.

Amikor magánál a Lírikus folyóiratnál próbálkozott, kísértetiesen hasonló indoklással hárították el közlési szándékait, de mint a Poéta-féle lapok esetében, úgy a Lírikus és társai sem méltatták őt minden esetben válaszra, ezért sem online, sem nyomtatásban nem volt halvány esélye sem arra, hogy legalább egyszer megízlelhessen akár egy parányi diadalt is. A Lírikus bennfentesei rendszerint arra hivatkoztak, hogy ők csak a már befutott nevekkel foglalkoznak; hogy szépen, apránként, lépésről lépésre építgesse fel Dénes művészimázsát, és talán akkor majd egy napon, ha elég sokat publikált már kisebb folyóiratokban és kopogtatott az alacsonyabb rangú tartományuraknál, elérheti a célját. Emellett egyébként sablonosnak, tartalmatlannak, plasztikusnak, zagyvának, túlterheltnek, hosszúnak és veretesnek ítélték a fiú költeményeit.

A jogászhallgató végképp elbizonytalanodott, hogyan is értékelje saját munkásságát. Próbálkozott ugyan azzal, hogy különböző, főként internetes irodalmi csoportokba és klubokba lépjen be, de ugyanúgy, ahogy a Poéta és a Lírikus halhatatlan Panteonjának istenségei, ezek a kis szervezetek is arról szóltak, hogy mindenki megosztotta a másikkal szerzeményeit, amelyeket aztán senki nem olvasott el, hanem mindenki csak önmagát reklámozta. Miközben pedig az öntömjén, egymás kölcsönös felmagasztalása, valamint az ingyenes marketingfelület volt a felhasználók kizárólagos célja, mindenki szimpátia és ismeretség alapján küldött csak többnyire pozitív vagy semleges visszajelzéseket a másik műveiről, már ha küldött ilyeneket egyáltalán.

(Folytatjuk)