PUBLICISZTIKA

Ocsovai Ferenc: Művészsors (II.)

Emellett azzal is kísérletezett Dénes, hogy blogot és közösségi média oldalt indítson magának és igénybe vegye a technika-nyújtotta lehetőségeket, miközben olyan netes portálokra regisztrált fel, ahol tetszőleges felhasználó név alatt lehetett publikálni írásokat. Hamar be kellett látnia azonban, hogy ezek a megjelenések általában csak az üzemeltető számára kamatoznak, akik hasznot húznak abból, hogy amatőr és sikertelen szerzők szeretnék megnyugtatni a lelkiismeretüket és gyógyírral öntözni költői sebeiket, valamint további életcélre és motivációra vágynak közléseikkel.

Az így kialakult kisközösségek a nagyhalak klubjának inverzei voltak, szociológiailag azonban, állapította meg Dénes, nagyon is hasonlóan működtek. Az internetes jelenléttel általában is az volt a probléma, hogy túlságosan is nagy számban voltak hozzá hasonló önjelölt művészek, és a legkifinomultabb szerkesztő sem tudta volna megállapítani talán ebben a digitális káoszban, ki az, aki figyelemreméltó, és ki az, aki nem. Mialatt a „mindenki művész” jelmondat kitágított a határokat, Dénesnek azt is meg kellett figyelnie, hogy ebben a világban szintén spontán módon alakulnak ki különböző elvárások, és itt is csak azokat fogja jutalmazni a nép, vagyis a profilok és felhasználók sokasága, akik populáris, tömör és közhelyes alkotásokat osztanak meg a nyilvánossággal.

Az ifjú azonban ettől jobbnak érezte magát. Ennyi önbecsülése minden kudarc ellenére maradt. Sőt, folyamatosan azzal vigasztalta magát, hogy az idő, vagy az utókor majd igazolni fogja az ő eredetiségét és önállóságát, hogy ő végül előbb-utóbb majd mindent túlél, és ha elég vastag páncélba burkolózik, akkor egy napon majd tényleg sikerülhet, és nem csak akkor juthat el a csúcsra, hogyha megfelel akár a virtuális tömeg, akár az akadémikus elit elvárásainak. Összekuporgatott pénzét úgy döntötte, könyvkiadásra fordítja, de a legnagyobb könyvkiadók és könyvesboltok mind a Poéta és a Lírikus szerzőinek birodalmához tartoztak, ezért egyedül az önérzetes irodalmáristenek által mélyen megvetett magánkiadással próbálkozhatott.

Rá kellett döbbennie azonban, hogy egyáltalán nem elégedett az eredménnyel, és nem érzi magát jobb költőnek, elismertebbnek vagy értékesebbnek a puszta tudat miatt, hogy kiadhatott egy kötetet, amelyet bárki más megtehetett volna minőségtől függetlenül némi pénz ellenében. Nem is igazán tudtak vagy hallottak a könyvéről, amely elveszett az amatőr publikációk tengerében, így a kezdeti boldogsághullám, a vigasztaló sikerélmény, amit a kipostázott mintapéldány okozott neki, igen gyorsan alábukott. Ha még többet fizetett volna mindenféle álságos szerzői prémium csomagokért, akkor interjúk készülhettek volna vele és komoly marketingcsapat állt volna mögötte. Ő azonban tisztában volt vele, hogy ez egy hazugság lenne, és saját egójának börtönébe zárná magát hasonló ötletekkel.

Akármennyire is érezte, hogy a költészet az ő élete, és a tanulmányai csupán a megélhetéséhez fognak kelleni, hajlott volna még arra is, hogy szenvedélye, költői küldetése és hivatástudata, az ő lángoló ars poeticája csökevényes hobbivá süllyedjen. Olyanná, amelyet az ember úgy félvállról megemlít, amikor új emberekkel ismerkedik meg, randira megy, vagy amelyet az önéletrajzok végére szoktak odaírni a szabadidő rovathoz, és ilyenkor az állásinterjúk alkalmával rendszerint erőltetett és formális kényszerként szokták megjegyezni a vállalati gépezet malmaiban őrlő főnökök (a maguk szférájában ugyancsak istenek), hogy „á, igen, látom, hogy Ön verseket is ír”, majd azonnal áttérnek a fizetésre, a munkaidőre, a béren kívüli juttatásra és egyéb felettébb lényeges kérdésekre egy módfelett kínos szünet után.

Egy időben azzal is próbálkozott, hogy különféle diákszervezetekbe lépve inkább jogi tanulmányaira, leendő kutatói vagy szakmai életére fókuszáljon, de nem tudott megszabadulni a különféle bárói ligák és irodalmi szalonok világától. Ahogyan a művészi életben is megtapasztalhatta a teljes kirekesztés és közöny ördögi mechanizmusát, úgy a tudományos világ sem volt ettől mentes, és Dénes rádöbbent, hogy a probléma sokkal jelentősebb annál, minthogy csupán a költészetről, prózáról vagy műkritikáról szóljon. Rendszerszintű gyökerei voltak a problémának, ahogyan a skandináv mítoszokban volt az a kígyó, amelynek Dénes elfelejtette a nevét, de az eszébe jutott, hogy az Életfa gyökereit rágcsálta folytonosan a mélyben. Nos, egy ilyen kígyóról lehetett szó talán itt is.

Ahogyan cikkírónak és gyakornoknak is hasztalanul jelentkezett az említett folyóiratokhoz, és szerzőként is kudarcot vallott, úgy jogi téren sem engedték labdába rúgni, hiszen nem ismerte a megfelelő tótumfaktumokat, és szezámi kapukat megnyitó ajánlásokat sem tudott felmutatni. Éppen úgy, ahogy nem voltak kellő referenciái az irodalmi kávéházak és kaszinók asztalaihoz sem. Mindössze egy-két olyan, a rendszeren kívülről érkező kirakatember akadt, aki illúziót igyekezett kelteni, és amolyan két lábon járó Patyomkin-faluként vagy társadalmi szelepként tartotta fenn azt a látszatot, hogy igenis van lehetőség betörni és kiemelkedni bárki számára.

A poeta natus típusú költőknél, akik ösztönösen, természetesen, teljes szívükkel és teljes lelkükkel írtak, és akik magukba szívták a kellő tapasztalatokat, sokkal fontosabbak voltak a poeta doctus kategóriába tartozóak, akik irodalmi tanulmányaik, végzettségük, és ebből származó ismeretségük jogosított fel arra, hogy vagy a Poéta, vagy a Lírikus táborához tartozva fényes jövő előtt álljanak. Hiszen az volt a mondás, hogy ez is egy szakma, amit tanulni kell és érdemes. Aki kitanulja a szakmát szervezett keretek között, az nyilvánvalóan azonnal és automatikusan költőfejedelemmé válik, de aki nem: hát, az talán jobban teszi, ha nem ártja bele magát a profik dolgaiba.

Felborult az egyensúly, és kizárólagos lépéselőnyhöz jutottak azok, akik a költészettel akadémiai boncdoktorokként foglalkoztak, mégpedig azokhoz képest, akik nem követtek semmiféle iskolát, önképző kört vagy tehetséggondozó (azaz inkább tehetségátnevelő) programot, hanem úgy döntöttek, a saját útjukat járják. Őket a rendszerrel együtt nem működő, olvasatlan és tanulatlan holdkórosoknak és makacs, zárkózott bolondoknak tartották mindkét irodalmi klub tagjai, és összemosták őket azokkal, akik népies naivitással, valóban amatőr és hobbi szinten űztek hasonló tevékenységet. Pedig Dénes egyáltalán nem tartozott közéjük. Épp úgy, ahogy nem tartozhatott a két mindenható szépírói klán egyikéhez sem.

Hasonlóan súlyos probléma volt az is, hogy végsősoron még a „szükséges stíluseszközök elsajátításán” (azaz a korszellem tehetetlen majmolásán) is túltett az, amikor valaki születésénél vagy ismeretségénél fogva jutott be egyik vagy másik szalonba. Nem egy író- és költőcsemete ecsetelte, mennyire is nehéz a szülők árnyékát hátrahagyni, és mennyire könnyebb azoknak, akik alulról törnének fel. Az olyanoknak, mint Dénes. Maga a fiú azonban sohasem volt jó ezekben a képmutató, teraszokon és kocsmaasztaloknál történő ismerkedésekben. Tehetetlenül kellett végignéznie minden alkalommal, amikor esetleg valamelyik művészeti társaság előszobájának az ifjúsági szekciójával, a félistenekkel és leendő istenekkel találkozott a pesti éjszakában, hogyan indul el egyik vagy másik ifjú titán karrierje azáltal, hogy harsányan hívják fel magukra a figyelmet egy-egy olcsó poénnal, modoros banalitással, botrányos viselkedéssel, vagy tudatosan felépített jellegtelen személyi kultuszukkal.

Amíg ők Héraklészok módjára emelkedtek egyre inkább a mennyek felé, Dénes azt érezte, Ikaroszként ereszkedik egyre inkább alá, és noha lehetősége van szárnyalni, soha nem repülhetett igazán magasan, és a kezdetek kezdetétől fogva, mintha minden kockát már elvetettek volna, mintha minden eleve elrendelt lenne, már anélkül rossz és bukott költő volt a sznobkultúra szemében, hogy valóban el kellett volna hozzá buknia. Akármennyire is kritikus volt verseivel szemben és ostorozta önmagát, be kellett látnia, hogy nem követett el hibát, mert soha nem is volt esélye. A kezdetektől fogva nem volt. Don Quijote volt az árral szemben. Nem volt olyan válaszút vagy kereszteződés, ahol a másik irányba haladva akár csak egy szemernyivel is több esélye lett volna, hogy elkerülje ezeket a végzetes szélmalmokat.

Azt is látta már eddigre, hogy teljesen mindegy, Lírikusnak vagy Poétának hívják-e azt az adott folyóiratot az országban, és az is, hogy az aktuális erőviszonyok alapján éppen melyikük a befolyásosabb és az erősebb, hiszen valójában mindkét tábor ugyanannak a kényes és válogatós szalonnak a része, amely egyedül csupán a teljes behódolást és beolvadást, a személyiség totális feladását tűri meg. Ebben a világban Dénes legalább annyira nem mozgott otthonosan, mint az egymást lelkes hozzászólásokkal és üzenetekkel biztató fiókszerzők között. Csinálhatta volna csakis önmaga, csakis a küldetéstudata miatt, hogy kiadja magából viharosan tomboló érzelmeit és csillapítsa alkotás iránti fékezhetetlen, rapszodikus és túlcsorduló vágyát.

Azonban ez nem volt számára elég. Pusztán adni szeretett volna. Nem érdekelte őt már sem kultúrpolitika, sem stilisztikai háború, sem művészeti hegemónia, sem siker, sem az irodalmi kánonba való beavatás, és abban is tisztában volt, hogyha teljesen feladná önmagát és beleidomulna a rendszerbe, akkor sem történne vele semmiféle előrelépés. A történelem kiábrándult és kiközösített művészeire gondolt: akadémiákról elbocsátott festőkre és középszerű ókori költőkre, akikből aztán tömeggyilkos diktátorok és véreskezű császárok lettek, illetve olyan öntörvényű írókra, akik nem adták be a derekukat a közízlésnek, ezért elszegényedve, megalázva vagy elmebetegen haltak meg. Az utókor néha korrigálja őket, dehát az az utókor. Az már Dénes jelenben lévő ügyét nem igazán fogja szemernyit sem előrelendíteni.

Nem tudta, ő melyik csoportba tartozik. Önmagát áltatja-e, és mindenki másnak van körülötte igaza, vagy ő az egyetlen, aki még valóban a múzsák szférájába szeretne eljutni a koncokon marakodó démonok alvilága helyett. Megnyitotta leveleit, és egymás után olvasta végig az aznap érkezett igen markáns és kíméletlen visszajelzéseket a Lírikus és a Poéta holdudvarához tartozó lapok szerkesztőitől.

Egytől egyig a húsába vágtak, a lelkébe martak, és késeket forgattak meg a szívében ezek a gúnyosan finomkodó, felszínes és lesajnáló bírálatok. Alkotmányjogból írt dolgozatát, amelyet egy tudományos konferenciára küldött tovább, szintén aznap utasította vissza az egyetem, arra hivatkozva, hogy annak az oktatónak az ajánlása, akivel konzultált a témáról, nem mérvadó és hiteles eléggé, emellett pedig szakmai szervezeteknek sem aktív tagja, és munkáját sajnos emiatt kénytelenek figyelmen kívül hagyni. Azért köszönik szépen a fáradozását, olvashatta az automatikus választ.

Nagyjából hasonló indoklások szerepeltek Dénes utolsó e-mailjében, amelyet egyszerre küldött ki körlevélként valamennyi olyan szerkesztőnek, írónak és költőnek, akik elutasították őt valamikor a múltban a keserves és végtelennek tetsző évek folyamán. Mindezekkel a fenti okokkal próbálta megmagyarázni az ifjú inkább magának, mintsem a környezetének azt, hogy miért fogják kevesebb, mint huszonnégy óra elteltével a jeges, februári Duna vizében megtalálni majd a holttestét. Úgy gondolta, ez a mártírság lehet még ebben az országban az egyetlen eszköz arra, hogy felfigyeljenek rá és munkásságára a rendszer egyik áldozataként, és arra, hogy elérhessen az emberekhez az ő lángoló szava, és mindörökké megőrződhessen a neve.

A mindenható, titokzatos istenek: Ászok és Vánok, Lírikusok és Poéták egyaránt figyelmen kívül hagyták, és a kéretlen levelek közé helyezték át, vagy pedig egyszerűen törölték a zavaros és groteszk irományt annak végigolvasása nélkül. Néhányan lakonikusan és szarkasztikusan esetleg annyit reagáltak rá, hogy „sajnálom, Dénes, fogalmam sincs, miről beszél”, vagy valami hasonlót, hogy kiadják magukból az éppen aktuális gőzt, amelyet az ellentábor egyik új kritikája gerjesztett bennük.

Ezek után sietniük is kellett a következő szerkesztőségi ülésre, közönségtalálkozóra, zártkörű rendezvényre vagy kiadói egyeztetésre, ahol meglepetten és értetlenül álltak a hír hallatán, hogy valami fiatal egyetemistát mosott partra a folyó valamivel Csepel után, és senki sem tudja, mi lehetett az öngyilkosság oka. Sőt, a hatóságok inkább azt feltételezik, hogy balesetről volt szó. A szalontagok és irodalmi istenek egy pillanatra azért (amolyan empatikus módon) szörnyülködve felkapták fejüket. Egyesek talán még az inspiráló ihletet is kiszagolták az esetben.

Azonban fogalmuk sem volt róla, hogy ki volt az illető, és hogyan történhetnek efféle tragédiák ebben a nyitott, sokoldalú, esélyekkel és lehetőségekkel teli világban. Igazság szerint nem is annyira érdekelte őket az ügy további sorsa és egyikük sem tudta, mit tett le arra a bizonyos asztalra, vagy ki is volt valójában ez a szerencsétlen és pórul járt diák. Pár nappal később pedig, amikor a közélet ismét a legújabb irodalmi kritikáktól volt hangos, és ezt a történetet is már úgy, ahogy elfelejtették, már senki más sem tudta ezt többé.

Vége

Ocsovai Ferenc publicisztikájának első része a Szöveten: