VERS

Rigó Tibor: [Háborúk dúlnak bennem…]

Háborúk
dúlnak bennem
meg nem nyerhető
már eleve vesztésre ítélt
nagy csaták
mik a lelkem legmélyén lapulnak
mint dér csípte kertemben
a megsárgult
őszi fák
tegnap még tombolt
vitorlát szaggatott bennem
az őszi szél háborgott dúlt
morgott tengerem
fehér habjait hányva
szerte szét
az őszi szél uralni látszott
ifjonc erejével a
borús végtelent
lám ma
remegőn sugarat tűz a nap mint győzelmi zászlót
játszva mint gyöngyöt fűző
gyenge kisgyerek
közben méla és
oly hallgatag bár
elgügyög olykor
a sárga levelek felett
fel-felcsillan fényétől
a rőt levél
simítja lágyan ráül csendesen
ám később
már a kert sarkán alél
felüvölt megsebzett vén rabom
belőlem kitörni kész
hiába csitítom hasztalan altatom
szívem
a rács mögött hangosan felzokog
ahogy játszani látja az őszi napot
mi mint a vak
oly bátortalan
felfedezni fél már
az árnyékos zugot
így lelkemre a jég
ráragad
lám ez is
csak a háború szikráit robbantja fel bennem
miért oly csalókák már
az őszi nappalok
egykor szeretem én az őszt
mikor színeit festette bennem
lelkembe óh
már
mennyi lehult
szirmocskát lopott
koszorút kötni
a világ mély fájdalma felett
díszíteni bedűlt
dombokat
bennem háborúk dúlnak
mikor már ágyba bújnak
békés emberek
engem keresztre feszít egy más világ
rozsdás kapukat
hiába zörgetek.

Rigó Tibor verse legutóbb a Szöveten: