PRÓZAIRODALOM

Mák Ivett: Pillanat(kép) a távolból – Tönkretett lélek

Aranyi László szövegképe (Részlet)

Csörgött az óra, reggel hat óra.
— Anya, ébren vagy?
— Igen, gyors aludj vissza, míg nem ment ki az álom a szemedből! Szeretlek gyermekem.
— Én is szeretlek anya!
Azt hittem minden rendben van, pedig tudhattam volna, hogy nem így van. A hangja remegett, valami nem volt a helyén, mégis visszafeküdtem. Rossz döntés volt. Aludtam, az igaz, de nem jót. Valami a lelkemre nehezedett, és nem hagyott nyugodni az a tény, hogy valamit nem veszek észre.
Csörgött a telefon, reggel hét óra.
— Nem akartam elmondani, de most muszáj lesz. Úton van a rendőrség, Díró megvert az éjjel, most reggel is, nagyon részeg.
A többi beszélgetésre nem is emlékszem. Annyit tudok, hogy sírtam, ordítottam. Nem voltam otthon. Pont akkor nem voltam otthon. Miért? Miért? Miért?
Szaggatottan jutottam levegőhöz. Mindenem fájt, az agyam elhomályosult, és nem tudtam, azaz nem bírtam semmit sem tenni. Ilyenkor útáltam leginkább az életem, amikor rá kellett döbbennem, hogy a szegénység igenis gátol. Nem lehet csak úgy a semmiből hazateremni, pénz hiányában semmit sem lehet tenni, csak tűrni, hallgatni és sokat nyelni. Díró a mostohaapám. Több mint tíz éve. Nagy alkoholista. A kettősség szét akart szakítani. Díró sok rosszat csinált már az életünkben: lopott, hazudott, kijátszott, és rengeteget ivott. Pedig szép életünk volt. Őszintén. Sokat nevettünk, sokat sírtunk, de jó csapatot alkottunk. Meg tudja valaki mondani, hogy miért kell az életnek ennyire igazságtalannak lennie? Nem tudja, senki sem tudja. Senki nem tud semmit, azaz tud, de csak azt, amit akar, az pedig nagyon kevés.
A rendőrség elvitte. Két óra harminc percre volt szükség, hogy a tizenöt perces időigényes utat megtegyék, és megnézzék, hogy valóban akkora a baj, mint azt mondják. Nagyobb volt. Persze, ezután jött csak a java. A kihallgatások, a távolságtartási végzés. Ugyanakkor ez mind szükséges eljárás, a java pedig csak utána kezdődött. Anyám nem tud lemondani róla. Anyám odavan érte. Nem fogta fel, hogy őt megverte. Kétszer. Nagymamámnak volt egy szekrénye, amelyen az évek során számára kedves borgyűjteményét őrizte. Aznap vették észre, hogy egy sincs meg. Kettő üveg volt fenn a polcon, az is vízzel megtöltve. Hányinger.
Szerdára sikerült kölcsönt kapnom, amiből haza tudtam utazni. Haza. Haza? Nem érzem annak. Nekem nincs hazám. Előtte bérben voltunk, ugyanis anyám drága öccsének nagyon fájt a foga a közös családi házra, ezért jó ötletnek tartotta egy anyát két gyermekkel az utcára dobni. A nagymama gyenge, a nagymama hallgat, a nagymama nem mer semmit. Csak sírni és panaszkodni. Azt minden bizonnyal utánozhatatlanul műveli. Mint említettem, hazaértem. Anyám romokban. Az arca? Lehet azt mondani, hogy arctalan volt? Kifejezésmentes? Érzelemmentes? Vagy igenis érzelmes, és a fájdalom egy olyan megnyilvánulása volt az arcán, amit soha többé nem akarok látni.
Péntek este. Anyám kikapcsolt. Anyám nem tudta, hogy mi történik. Testvérem szavával élve, veszett vadállat módra viselkedett. Egy része akkor halt meg. Tudom. Azóta se a régi. Azóta sok minden nincs rendben. Péntek este az udvaron, a koromsötét udvaron dülöngélve elvette a biciklit. El akart menni. Mit csináljak? Úr Isten, mit csináljak? Nagyon féltem. Fellöktem. Biciklivel együtt elesett. Lelkem ismét ugatott. Kezet emeltem saját anyámra. Miért tettem? Felemeltem, a kezembe vettem, és bevittem a házba. Remegtem. De valóban. Mint egy idegbeteg, nem tudtam semmit sem megfogni, minden kiesett a kezemből. Anyám, mondd, hogy nem haragszol rám. Mondd, hogy megbocsájtasz, mert én magamnak nem bírok.
Megindultam levenni róla a kabátot. Óvatosan, lassan, mint egy ma született bárány, úgy bántam vele. Nem engedte. Utált. Mutatta a szemében, hogy bárcsak ne léteznék. Láttam. Akarta is, hogy lássam. Hát megláttam. A kabátot leszakította magáról. Tépte. Minden egyes gomb őrjítő hanggal engedte meg magát, és repült mindenfelé a szobában. És a legborzalmasabb része most következett. A kabátból egy csontvágó kés került elő. Egy kés. Egy csontvágó kés. Talán a rádöbbenés volt a legfájdalmasabb, hogy nem jól bántam vele. Hogy nem tudtam azokat a dolgokat mondani, amit kellett volna. Hogy nem tudtam rajta úgy segíteni, ahogy kellett volna. Nem voltam elég ahhoz, hogy sikerüljön. A kés… A bicikli.. Az esés.. Elindult öngyilkos lenni. Nem akart tovább élni. Nem kellettünk neki. Senki sem kellett neki.
A szemén megjelent a fekete monokli. Ezt én tettem. A kés…az pedig a szép valóság jelképe. A túl sok fájdalom egy idő után megteszi a magáét: amikor semmi sem elég jó, amikor semmi sem elég fontos, hogy az ember erőt vegyen magán. Helyette máshogy dönt. Halál.

Mák Ivett prózája legutóbb a Szöveten: