Szóközparancsolat a zárójel kegyelte résben

Mozdulatlan ércként lopott szóval erőt fitogtat

a nappal belülről üres zsibbadt karokkal ölelem a semmit

Kiszaggatott sorsok mindennapok árnyéka gödréből

késő este érek haza nyitom az ajtót leülök vizet iszom a homályban

Felteszem a szemüvegemet. Üdvözlöm a párát, bár rettentően unom a vakságot.

tompa áramütés továbbítja a hullámokat

Semmit sem tudok a tavaszról, a lélegzet visszafojtott szelek bujkáló örvényléséről a virágok sáncai között.