Letépném rólad már
ezt a
megviselt kabátot
szétfoszló foltjaira
te hímeztél egykor színpompás virágot ám
fakók már színei
a tavalyi őszi esők mosták ilyenre
óh ha én lennék
Isten
szerelmes égő tavaszt varázsolnák
fátyolos szemeidbe
lenne a két kérges tenyered
zöldellő búzaföld és
felettük ősi őrtorony
két dús szemöldököd
oly sok minden lehetnél te
mondjuk akár a remény angyala
lehetnél akár egy örökké termő nagy ősi fa
az egyre elvesző bús erdeinknek
szent édesanyja
szülhetnél akár nagy hegyeket
dús vizű forrást fakaszthatnál alatta
lehetnél az éhes száj előtt
étellel megtelt csillogó vaskanál
örök éhségtől görcsölő gyomroknak
lázcsillapítója
most még nem vagy más
csak országok rongyos vándora
magad elől is elfutó
gyáva katona.
Rigó Tibor verse legutób a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?