Legjobban a bicikli szót sajnálom. Úgy érzem, nem lesz több lehetőségem elmerülni tartalmaiban, inni az öröm csöppjeiből, amit a szavak mindvégig, minden kétértelmű felhasználásuk ellenére is képesek megőrizni magukban.
Ki tudja, ez a kissé porlepett szó, hogy került a pannon dűnékre, miközben találomra hozott magával néhány fekete-fehér filmkockát is, mint gyümölcsöt a piaci padról szokás leemelni. Talán épp az érzelmes olasz sikolyt: Papà! Papà!
Hamis eskü az apaság másik neve. Az anyaságé a feláldozhatóság. Lehetetlen megmondani, hányszor hangzott el előttem is kapásból: Esküszöm a gyermekeim életére!
Részlet Vittorio De Sica Biciklitolvajok című filmjéből
Valójában még háború utáni idő volt, bár az újévi üdvözlőlapokon már ott virított az az ördögi, tótágas hatos. Vicces édesapám íróasztalában közlekedési jelekre bukkantam, amelyekre a Figurae Veneris pózai voltak rajzolva.
Éppen akkor, nyolcévesen tanultam kerékpárt hajtani. Nem volt sem gyerek-, sem női kerékpár. Mindet magas rúddal és kemény bőrüléssel gyártották, és mind úgy nézett ki, mint egy csépelőgép. A gyerekeket kormányon, rúdon (oldalasan), csomagtartón vagy nyakba ültetve szállították.
De szépen lehetett vágtázni a férfi bringán is, egyik lábbal a pedálra állva, a másikkal meg elrugaszkodni a földtől. Mehettünk így akár a boltba és a trafikba is, hogy minél hamarabb megjárjuk az utat. Élesztő, szegfűszeg, krumplicukor, kékítő. Mák őrlésre.
Senkinek nem volt ínyére leengedni nekünk az ülést. Így is sikerült egyre biztosabban ráéreznünk a jármű egyensúlypontjára: buzgón, kinyújtott lábujjakkal, kenőolajos vádlikkal. Még mindig állva, az üléssel a farokcsontunknál. De élveztük ezt a kényelmetlen helyzetet is.
Meglehetősen összetett, átmeneti teljesítmény volt a váz alatti hajtás. A kezünk alig ért fel, ebből a furcsa, feszült félguggolásból a kormányig. Így, derékban hajlított törzzsel szinte az utolsó erőt is kivontuk magunkból. Amíg a csípőnk egyensúlyozott, a lábunk szilárdan a pedálokat forgatta.
Kitartóan, nagy erőbevetéssel dolgoztunk. Parádés mutatvány volt a rövidebb távolságokon. Másként sok minden forgott kockán. Türelmetlenül vártuk a pillanatot, hogy végre ülve, teljes lábbal tekerhessük majd a pedálokat az üléssel és a rúddal való fájdalmas találkozások nélkül.
Amikor Aulik szomszéd udvarába kuncsaft érkezett, valamelyikünk azonnal megragadta a falnak támasztott biciklit, sietve bebújt a rúd alá, és ügyesen ellökte magát a földtől.
Nehéz volt azonnal megérezni a menet szépségét, a legelején csupa kapkodásnak tűnt az egész. A játék perspektívái csak azután nyíltak meg, amikor a többi kislány kórusban szurkolni kezdett: A kékig! A kékig!
Ez a gránit macskakő színére vonatkozott, ami valahol az utca felénél kékes árnyalatot öltött. Az inkább képzelt, mintsem látható határnál az ügyesebbek nagy ívben visszakanyarodtak, a többiek pedig billegő mozdulatokkal valceroztak vastársukkal.
Ajkukat beharapva, ferdén csüngve tértek vissza, hogy a következő szerencsés lányra testálják járművüket. Mások robusztus, balra vagy jobbra ívelt masináján terpesztettünk, mint a síelők műlesikláskor.
A cipész bácsi mindig lassan kísérte a kapuhoz a vendégeit, miközben csikorgatta a falábát. Titoktartó kerítőként készen állt arra, hogy feltartsa a tulajdonost, amíg ott nem találja majd a kerékpárját, ahol hagyta.
Eközben legörbült szájjal nyújtogatja nyakát közöttünk Ede, a paralízises szomszéd kislány. Ujjongott velünk, némi megkésettséggel, mint a lassított film. Ikertestvérének, Ivánkának mintha tehén nyalta volna le hosszú hajtincsét a homlokán. Akkoriban sok fiúnak volt ilyen cowboyos frizurája.
Karmesteri kézmozdulatokkal üzen valamit az utca túloldaláról.
(A szöveget szerb nyelvű eredetiből a szerző, Draginja Ramadanski fordította magyarra.)
Draginja Ramadanski legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?