múlt vágyak küszöbén átjuttat végül az élet, / már mosolyod se zavar, tűzfényes titka sem éget, / elmégy mellettem, s rég nem robban fel a váram, / nem száguld bennem forró remegéssel az áram

kitépni létem az időből / mielőtt végképp felőröl / malma az örök viharnak / belőlem lassan kihalnak / tegnapok eltört remények

mind ami voltál ott hagytam / szép emlékül a holnapban / hogy ne feledjem tévedtem / életem itt nem életlen

az égbe áztatja arcát a föld, / és felkiált, tovább hová mehet, / azt érzi, hogy jön még újabb menet, / így hát minden áldott percet kitölt

nem lepődök már meg semmin én / a nyár visszáján a tél színén / ugyanúgy hordom az arcomat / felhőimbe vésett karcolat

úgy élek hogy aránylag / végén minden talánynak / is őszinte maradjak / és ha bennem arany nap

a hajnalok aranysárga / rétjeire érkezett / mélységének magassága / álmokból szőtt vértezet

életigenlő csendben laknak a fény születését /   várók, mégse lehet tépni a fergeteget, / mert a napok felrobbantak már, míg a ma kését /   megmártotta az ég bennem, ez éppen elég

a szent olajat elkenem / hogy ne száradjon lelkemen / egy újabb Isten élete / a létezés ígérete

’mind halálos nincs töltelék’ / mint a friss szél úgy tört beléd / napfényes kétezres évek / elején az édes méreg