Csikai Gábor: Az elmúlás küszöbén
múlt vágyak küszöbén átjuttat végül az élet, / már mosolyod se zavar, tűzfényes titka sem éget, / elmégy mellettem, s rég nem robban fel a váram, / nem száguld bennem forró remegéssel az áram
Csikai Gábor: A hitvalló
kitépni létem az időből / mielőtt végképp felőröl / malma az örök viharnak / belőlem lassan kihalnak / tegnapok eltört remények
Csikai Gábor: Mementó
mind ami voltál ott hagytam / szép emlékül a holnapban / hogy ne feledjem tévedtem / életem itt nem életlen
Csikai Gábor: a föld titkai
az égbe áztatja arcát a föld, / és felkiált, tovább hová mehet, / azt érzi, hogy jön még újabb menet, / így hát minden áldott percet kitölt
Csikai Gábor: Időtlen térzene
nem lepődök már meg semmin én / a nyár visszáján a tél színén / ugyanúgy hordom az arcomat / felhőimbe vésett karcolat
Csikai Gábor: Aránylag
úgy élek hogy aránylag / végén minden talánynak / is őszinte maradjak / és ha bennem arany nap
Csikai Gábor: Megérkezett
a hajnalok aranysárga / rétjeire érkezett / mélységének magassága / álmokból szőtt vértezet
Csikai Gábor: Az átkom elrohan
életigenlő csendben laknak a fény születését / várók, mégse lehet tépni a fergeteget, / mert a napok felrobbantak már, míg a ma kését / megmártotta az ég bennem, ez éppen elég
Csikai Gábor: Egy új ég alatt
a szent olajat elkenem / hogy ne száradjon lelkemen / egy újabb Isten élete / a létezés ígérete
Csikai Gábor: A végtelen nyarak vége
’mind halálos nincs töltelék’ / mint a friss szél úgy tört beléd / napfényes kétezres évek / elején az édes méreg