Meggyszín csészémből fanyar teát kortyolok. / Széttört álmom szilánkjain sebzett lábbal / sertepertél jelenem, múltamat karolva.

Kezed kezemben mikor pihen? / Szád a számat mikor becézi? / Tested testemhez mikor simulhat? / Fejed keblemre mikor hajtod?

mit láthatnál most szememben / amikor lelkemből szelíd szeretet / helyett félelem lidércfénye villan / felismernéd bennem most is a

Nem számolok napokat, órákat, perceket, / melyeket olyan bőkezűen mér a Teremtő.

A hét hat napján pofámba vágják: / Vénember! Nincs szükség rád már.

hetyke hajnalfény / kaparász ablakomon

Az öröm és bánat csuhája egyforma mindig, / miután faképnél hagynak. Visszatekintve alig / tudom megkülönböztetni egyiket a másiktól.

Beborult fölöttem, sorsom szűken mérték, / egyszer a jövőben majd az utcán élnék. / Kuckóm kapualj lesz, por lepi be arcom, / vánkosom egy tégla, derékaljam karton.

Ide ülök most melléd, meg sem szólalok, / csupán fogom kezed, csókolom homlokod. / Sóhajaink hullámai kitörnek a falak közül, / lassan tovatűnnek, de mi foglyok maradunk.

Mindnyájunk vágya jelet hagyni a világban, / ha csak karcolatnyit is.