Drótkötélpályára akasztott kabin. / Csak csüngünk / bezárt osztályok akasztóin

Üres ablakkeretből nézek, / és hátbavágott tükrömből / széttört arcom csorog.

Majd. / Most kergettem, húztam, / emeltem, nyúztam, / buborékra írtam, / egyenest görbítek, / metszem épp az eget,

Bekebelez ez a sötét, / és messzi minden kikövezett út, / a lámpasorból kilopták az égőt, / és, mint ködruhába öltözött táj, / fakón lépdel az idő.

Szakajtóból kihullt gondolatra / ébredő, tetvektől hemzsegő, / pusztaságba lökött rongybaba

Vallatni kellene az időt! / A lámpát szemébe fordítani

Törvénytelenül, mint lelenc, / futsz az oszlopok között, / nehezített pálya.

Felkel a hajnal, / és mossa kezét, / béke felé tett / ígéretet, / estére meddő / csendbe teszi

Nem, igazából még rád sem tuszkolták / azt a ülőgarnitúrát! / Leadtad a rendelést, és míg a futárra vártál / programozott létedbe hasított a bőr.

Megint ezernyi méhet / tartok fogva fogaim között, / és virágtengerbe engedném / szabadon.