zord tekintetem rácsain belül / fogoly idő csőrébe köpött lelkem / ondónyi cafat a teremtő semmijében / ki kéret végül elkuncsorog tőletek

megépült minden út bejárod / utánad semmi nem marad / rakott boglyák óráid / bálázatlanok maradnak

minden sarkot befordítottál / sisaknak álmodtad házam és kertjeim / katonás rendbe az elhaló sírást

Ketten leszünk ha meghalok / lelketlen Isten és Istentelen lélek

Egybeforrt szívem tusa keringője / merengés, hintázni hívott a csend, / koporsóágyban emléked néma föld, reng, / boldogan szunnyadsz rögnyi árnyék.

a májusi ég törött szekerén ülök / lovaimat farkasoknak adtam társul

Az első kacagásra mely mellemet tépte ki emlékezik / Az első lépés mely a rögöt porrá gyalázta ki elégedik

Majd elfeledi minden téli ág az első hó súlyát / S fekete kérgeikre emelt gyöngy lesz a napod

Az utolsó temetésen amelyre elmegyek / Egyedül jajgatás nélküli remegés leszek

Nem azért jöttem hogy az ódonság csontházaiból / Megátkozzalak kiűzzelek mint lepkét a hernyóból