Nyálas, sűrű kékes ködöt gyűrt az eső a sártól tocsogó földre. Vajon hogyan érezhetik magukat ilyen ökológiai viszonyok között a papucsállatkák, meg az egysejtű ostorosok, esetleg amőbák? Ha néhányuknak sikerült tokot kifejleszteni, akkor azok talán egy darabig kibírják. Hogy egyszer majd talán újra feléledjenek anabiózisukból. Ők a legsűrűbb mocsok, szenny kellős közepén haldokolnak, esnek szét, vagy feloldódnak. Nekik abban a mikro-dimenzióban nincs választásuk. Állítólag nem képesek nevetni, sírni, gondolkodni, legfeljebb haláluk pillanatában folyik ki belőlük a protoplazma, mint valami kicsike kis könnypatak, így búcsúzva mindaztól, amit ők életnek érezhettek. Bizony éreztek, sok mindent megéltek, hiszen hártyácskáik telis tele vannak (voltak) receptorokkal, melyek milliónyi kémiai ingert vettek fel, adtak tovább ittlétük alatt. Vízzel, földel, levegővel, azok minden alkatrészével kommunikáltak, különben hogy is élhettek volna. Egymásnak jeleztek, összebújtak vészhelyzetben, különös, kar-szerű plazmafonalaikkal egymásba kapaszkodtak, majd, ha úgy hozta a sors, akkor szétváltak, szerelemben összeolvadtak, és nagyon sokszor menekültek.