Kiss Tamás: KÖZÖNYÖSÖK, KözönyŐSÖK 3-5.

Nyálas, sűrű kékes ködöt gyűrt az eső a sártól tocsogó földre. Vajon hogyan érezhetik magukat ilyen ökológiai viszonyok között a papucsállatkák, meg az egysejtű ostorosok, esetleg amőbák? Ha néhányuknak sikerült tokot kifejleszteni, akkor azok talán egy darabig kibírják. Hogy egyszer majd talán újra feléledjenek anabiózisukból. Ők a legsűrűbb mocsok, szenny kellős közepén haldokolnak, esnek szét, vagy feloldódnak. Nekik abban a mikro-dimenzióban nincs választásuk. Állítólag nem képesek nevetni, sírni, gondolkodni, legfeljebb haláluk pillanatában folyik ki belőlük a protoplazma, mint valami kicsike kis könnypatak, így búcsúzva mindaztól, amit ők életnek érezhettek. Bizony éreztek, sok mindent megéltek, hiszen hártyácskáik telis tele vannak (voltak) receptorokkal, melyek milliónyi kémiai ingert vettek fel, adtak tovább ittlétük alatt. Vízzel, földel, levegővel, azok minden alkatrészével kommunikáltak, különben hogy is élhettek volna. Egymásnak jeleztek, összebújtak vészhelyzetben, különös, kar-szerű plazmafonalaikkal egymásba kapaszkodtak, majd, ha úgy hozta a sors, akkor szétváltak, szerelemben összeolvadtak, és nagyon sokszor menekültek.
Voltak olyan leleményes apróságok, akik a napsugarak hatására képesek voltak klorofillt termelni, hogy a fotonszemcséket-hullámokat felfogva is tudjanak élelmet szerezni, szerves anyagot előállítani önmaguknak. Eközben oxigént is termeltek az atmoszféra számára, mint nagyobb társaik, a növények. Ez utóbbit szívta a Homo deus is, míg végleg el nem felejtette, hogy nem élhet nélkülük. Pedig micsoda különös esztétikai élmény is lehet (volt) egy apró kis zöldes egysejtű! Külön világ tárult a mikroszkópokba bámuló emberi szemek elé, melynek szubmikroszkópikus működése hihetetlen rejtélyeket hordozott, akár a fermionok dimenzióiban. Valljuk be, működésük lényegét sohasem voltunk képesek megfejteni.
De a kutató citológusokon kívül kik gondoltak velük egyáltalán? És ők sem úgy, csak amúgy…Vajon hogyan, mely okok miatt veszthette el jelentőségét az „értelmes lény” számára az ő életét is éltetni képes élővilág? Maradt a csendes hunyorgatás…

Le sem tudott mást tenni már, mint folyvást hunyorgatni, ujjait összeszorítva totális magányában álldogálni, és szünet nélkül arra gondolni, hogy ki és hol is lehetett élete nagy szerelme, és „most” éppen mi van vele. Mivel, akarata ellenére egyhuzamban visszafelé gondolkodott az időben, az a képzet vett rajta erőt, hogy nagy szerelme talán valamikor Leonardo da Vinci idejében élhetett, és esetleg az ő, vagy más festők művein bukkanhat rá újra. Mert abban biztos volt, hogy azonnal felismerné. De talán még izgalmasabb lenne Greco rejtélyes nőalakjai között keresgélni. A gondolattal való játszadozás egyre jobban belelovalta abba a tudatba, hogy a festményeken kell keresni „az igazságot.”
Parasztlány volt az biztos, úgy 1481, vagy 1482-ből…Italia, Firenze. Lehet! De nem a városban, hanem inkább valahol a szélén, egykori romok között, egy tisztás-szerű, tisztán csillogó világban, ahol a maga csodájában teljesedhetett ki. Efféléket láttam álmaimban.
Az élet, akár olyan is lehet, mint egy festmény. Akár a térben, akár az időben. Kell lennie előterének, középterének és hátterének. És ezekben a terekben kell, hogy szimultán mozogjon, mozdítson az idő. A főszereplő, majd mindenkor az előtérben, s annak centrumában lelhető fel, különös megvilágításokban, leginkább kiemelve mindenből és mindenkiből, megmutatva a külcsínt, ugyanakkor becserkészve mélységeit. Mifélék ezek a mélységek? Hát az alakból, alakokból kitörő személyesség, egyediség, különös jelenség, mintegy folyvást vibráló jelenés, mely arra készet, hogy ne tudjam levenni a szememet róla. Így vagyok Madonnámmal, aki, mint virágon csücsülő pillangó üldögél, szinte szárnyakként lebegtetve fehéres köntösét, arcán bizonytalanságokban átfutó pillanatnyi elégedettség, meg valami messzeségbe sejlés. Mintha azt kérdezné önmagától, hogy vajon ki is az a kisded, aki itt nyújtózkodik kebleim alatt? Arra tán nem is kíváncsi, hogy ki az apa? Sajnos, én már akkoron késve érkeztem, és azóta sem nemzettem gyermeket, nem is tudom miért, így esett. Nem lesz utódom, aki azt mondhatná, hogy ez és ez volt az apám, az ősöm, aki azért valamit csak véghez vitt…Vár a kihalás. Azzal nyugtatgatom magam, hogy a nemlét a legbiztosabb időtlenség, a nemlétező, illetve a soha megszületni nem fogó utód életfogytig való kívánása. A róla, és a szerelemről való lemondás, a közelgő életvég különös, halványuló pillanatsora. Mióta tudom ezt, azóta tudok újra sírni, de azóta vagyok görcsösebb is, ragaszkodóbb rögeszméimhez, elképzelt, vagy megtörtént, ki tudhatja már miféle dimenziók látó-, és gondolat-tereiben tévelyegve, egyensúlyaimat vesztve, majd kimerevedve akaratossá válva, hogy „csakazértis”, mert semminek sincs vége, nem is lehet, ha másképpen nem megy, akkor az ujjá születésben megboldogulva folyhat tovább a lélekben elengedhetetlenné lett élet. Én is, mint mindenki, saját magam előtere vagyok, hiszen senki sem fontos már senkinek. Mert volt valaha az?
Így képzelte el magáról a világ összes hím ember-halandója, hogy végső soron ő a központ.
De ahogy néztem, s most is látom Madonnám légies, tünékeny jelenését, elmegy a kedvem az egómtól, sőt megvetem azt, de helyén különös, savanyú szájízű bizsergés marad, ami maga a bizonytalanság, irdatlan hiányérzet, mert Ő sohasem volt és nem is lehet az enyém. Lehet, hogy Neki egyszerűen nem is kellet soha senki. Talán ezért is olyan élesek arcának kontúrfalai, s pillái sem a széles nagyvilágra merednek. A test körvonalai amúgy is kontúrfalak, legtöbbször merev, hozzáférhetetlen, érinthetetlen védővonalak, az adott időpillanatnak létezők, csak a múlt felé zuhanva puhulnak föl, lesznek hajlékonyabbá, mint a szövetek és az izmok. Ha hátra tudnám fordítani a fejemet, és bele tudnék folyni a visszafelé rohanó, jelenből egyre csak eltűnő időbe, akkor talán ugyanolyan színekben látnám az éppen előtűnő jelent, mondjuk sárga okkerben és biszterben, csak az összképben feltűnne valami durva. Mintha az egész életfolyam, maga a test, mozgása, a gesztusok, más testekkel való érintkezései, ütései, simogatásai, vagy a futás, mely belehasít a levegő masszájába, vagy akár a szeretkezésnek nevezett valami, mind-mind durvaságnak tűnnének, avagy tűntek azóta, mióta egykoron megpillantottalak ott, abban a különös lélek-áramlásban, mely Madonnám lényéből jött, tört elő, de mégsem jutott el sehová. Vissza verődött a gyermekről az anyába. De miért is kellett volna szétáradni az emberszilánkok felé? Hunyorgatásból lecsukva szemeimet, egyre inkább úgy látom, mintha az anya arca hosszú évek árnyaiból-fényeiből állna, mintha nem is fiatal lenne, vagy már nem az, hanem egyszerre fiatal és öreg, ritkuló, őszülő hajjal. És magányos, egyedül maradt egy lassan pusztasággá váló virágmezőben, ahol minden szín hervadásra ítélt. Vagy tán magányra szülték és csendre, olyan lénynek, aki úgy veszi tudomásul sorsát, hogy puszta megjelenésével lázít. Nem csak lázít, de fellázít, tétlen kezekből öklöket formáz, mert rádöbbent a legnagyobb hiányra, amit már nem merek mostanában kimondani, meg amúgy is, minek a beszéd, ha a fülek csak erőszakra buzdításra nyílnak? Mert nála volt a kezdet, s nála lesz (volt) a vég…
Itt, az éppen elfolyó jelenben, ebben a folytonos ezüstfény-ragyogásban, egyszer csak elhal minden akarat, életvágy, maradnak a lázas látomások, a hideglelés, s a tetszhalott, kicsontozott világ nem képes már kékbe hajló egeket szülni. Utoljára egy rozsdás kukához beszéltem. Még a ház előtt állt, nem is tudom mikor, a teteje eltűnt valahová, már biztosan nincs meg, és lehet, hogy túlél bennünket, bár a múltat sohasem.
De vajon mi lehet az ölben ülő gyermekkel, aki oly kecsesen nyújtotta kezecskéjét egy alak felé, aki valamit adni akart neki? Ja, mert közben gyülekezni kezdtek az emberek a fura látomáshoz, egyre többen lettek, jobbról balról is elfoglalták az előteret, látszólag zsibongtak, mint felbolydított méhkaptár-lakosok. Csakhogy a hangszálak csődöt jelentettek. Hallhatatlanságba szorult a zsivaj. Pedig még ott voltak a kurjantások, pata-dobogások, kusza-kósza zavaros dallam-kavargások, a dobok összevissza ritmusai, egymásba vágó beszédhangok, kiáltások, élveteg nyögések, félőrülten egymásnak eső, vagy ájultan összecsukló egymásba kapaszkodások, mind-mind, mint megannyi emberi „állatság”, nehogy már üres legyen az idő, unalommal teletöltve a porhüvelyket. Mellesleg csaknem mindent elleptek a porfelhők. Zizegve söpörték ki a megszokott talajt a dáridózók alól, akik hirtelen egy egészen más mentális atmoszférába zuhantak. Kiestek a megszokott cselekedeteikkel telezsúfolt időből, így mi mást is tehettek, mint, tán magukat is meglepő fura gesztusokba kezdtek, a külső szemlélő számára összerendezetlen mozgás-káoszba jutottak, jobbára csak hadonásztak, mintha el akarnának valamit hessegetni maguk elől. Már nem lehettek ott, ahol eddig voltak, mert az az esemény elmúlt, de a többi szokásos időt múlató tevékenységhez se jutottak el, helyette egy eddig nem tapasztalt fura érzésekkel telített vákuumba kerültek, melyben minden korábbi viselkedés-norma és morál csődöt mondott. Mintha beüzent volna a jövő, egy meglehetősen rozzant barna-fehér film kópiájával. Csak idő kérdése, hogy mikor toppan be a jelenetben Oliver Hardy és Stan Lauer, vagy, akár Chaplin, de jöhet bárki hívatlan vendég is. Hiszen ismét együtt van egyfajta ember-káosz, afféle most nem tudjuk, hogyan kell viselkedni állapot, mert nem is vagyunk egészen magunknál, de majd elfelejtjük. Harsognak a soha ki nem mondható vélemények, így aztán mindenkinek igaza volt (van), de senki sincsen tisztában igazi lelki-testi helyzetével, azaz, hogy tulajdonképpen önmagán kívül leledzik. Édes Istenem! Amikor a mi drága Heidink is ott tülekedett Münchenben, 1937-ben, és lelkesen integetett a nagy művészti felvonuláson, torka szakadtából üvöltött, de azt senki sem hallhatta, mert százezrek ordítottak egyszerre. Úgy jönnek-mennek a nagy idők, mint a felhők az égen! De hát ezekkel a dolgokkal nem érdemes már foglalkozni, – mint mondják oly sokan nagyon is bölcsen – hiszen az idő előre haladtával mindenki megöregszik és visszatér oda ahonnan jött. Hová is? Hát, egy bizonyos nemléztezésbe, ahol valószínűleg kuka sötét lehet.
„Basszus!” – horkant fel Le, és sírt egy kicsit. Ki tudja, hogy már mióta nincs világos, csak a színtelen szürkére való meredés, melyből már sohasem válhat ki egy arc, egy reményeket hordozó szempár. És ti is, ott, Madonnám körül, micsoda sunyi módon tolakodtok, szinte kúsztok, mintha már eleve rossz lenne a lelkiismeretetek, mintha be akarnátok keríteni a becsületet, a szerelmet, hogy alkalmas pillanatban megfojthassátok! Efféle alakokból lett a jövő, ami ide vezetett? Vagy netán néhányan aggódtatok, leginkább magatokért, félve féltetek minden furcsaságot, úgy szorongtatok a változásoktól, az emberi „jótól”, mint holmi kígyó, mely mintha nem merne új, megújuló bőrt magára növeszteni, eldobva a régit. Vajon mire használhatók a fojtogató, élhetetlenné, élettelenné vált, megdermedt pofázmányok, melyeken, mint furunkulusok, vagy tetovált szörnyek, úgy ülnek az ostobaságok, tanácstalanságok?
Kik voltatok, (vagytok) ti? Ne integess, ne kapj a fejedhez, egyáltalán: ne színészkedj, ne add a megdöbbentet, ne grimaszolj, inkább huszadmagaddal eredj vissza oda, ahonnan jöttél.
Netán vészt jósoltok? Az még hihető is lenne, hiszen efféle cselekedetekre mindig is kaphatóak voltatok. A középtéren unatkozók nem látnak semmit, vagy úgy tesznek, mintha nem érdekelné őket semmi ebből az egészből, mintha egymásnak dőlve aludnának. A háttér nem is lehet már más, mint a kaotikus emberi viselkedéseket visszhangozó disszonáns hangzavarba süllyedő kisebb-nagyobb erőszak megvillanása.

Tán épp véget ért a parti egy romossá épített palotában
Hol lóhátakról osztották a nedűt portikuszai árnyékában

Mert, mint tudjuk, a történelem is fényesen igazolja, hogy ez a lényeg.

Az a bizonyos „Vadállat”, lenn maradhatott volna Dante poklában, csakhogy az egy lélekrésze az emberi vadállatnak. Fentről szállt alá. „Oly makacs és romlott, hogy erőszakos vágyaira soha nincs kielégülés, hanem minden evés után éhesebb lesz, mint amilyen előtte volt.” (Dante).

 Kiss Tamás: Fénykép                                                       

4

Car, mintha magát pillantgatta volna meg néha folyvást mozgásban tartott telefonja képernyőjén. Olyankor, mintha kissé feldagadt volna, amúgy már sovány és hófehér arca, visszafejlődve aranyos kis babává, karon ülő vígasztalóvá. Mar sokat birizgálta, vékony szálú, csaknem fehéres szőke hajtincseit, elmerengve azon, hogy ez a lány se örökölte nagypapája dús sörényét. Mar sokszor említette felnőtt lányának, hogy „nagyapád deviáns alak volt, mert otthagyta a háborút. Elbarangolt valahová, esze ágában sem volt hazajönni, persze le is tartóztatták volna, így aztán eltűnt…Szegény nagyanyád mit meg nem élt miatta!” De, hogy mit, az titok volt. Nem tudni melyik háborúban történt az eset, mert akkor már úgynevezett láncháborúk voltak, azaz, egyfolytában dúlt a kisebb-nagyobb világégés, úgy szálltak a rakéták, mint a szőlőskertekben megzavart seregélycsapatok, és csak az Isten tudhatta, hogy mikor csapódnak be valahol, mondjuk éppen abba az utcába, ahol most páran az ablak előtt merednek kifelé a nem is tudni mire. A hadseregeknek nevezett szerveződések sokszor a szabadcsapatokhoz hasonló különítményekre szakadtak, mert mindig volt egy gazdag kalandor alak, aki saját fosztogató brigádot szervezett, ami lehetett nemzetközi is. Ezek aztán itt-ott feltűntek, végeztek egy kis mészárlást, majd tovább álltak, mondjuk egy másik településre. Afféle „kurucos”, „partizános” rajtaütések voltak. A sok csoport között is láncháború dúlt, persze csak a zsákmányért, mely néha a túléléshez kellett. Aki féltette az életét, az, mint holmi veszett kutya menekült, folyvást mozgásban volt, fegyvereket hordott, vagy rejtegetett, lopott, ha tudott, de hazatérni mert legkevésbé, mert, ha észreveszi valami különítmény, hogy hol lakik, akkor máris mehet a másvilágra rokonaival egyetemben. Valószínű, hogy katonák milliói jutottak olyan sorsra, mint Alain Robbe-Grillet „katonája”, aki megnevezhető és tudatos cél nélkül járta az utcákat, de sehová sem jutott, juthatott el, bolyongott, de nem is tehetett mást, hiszen minden utca és ház egyforma volt, és folyvást ugyanazokkal az emberekkel találkozott. Ezek a szerencsétlenek, miután iszonyatos halálfélelmi traumákon estek át, rémületük megnyugtatására, elaltatására olyan személyeket szültek maguknak, akik persze sohasem léteztek, de nekik mégis meg kellett találniuk őket. Megőrülésük kiteljesedését megakadályozván, félig-meddig konkrét személyeket vizualizáltak maguknak, akikkel, úgymond feltétlenül találkozniuk kell, de szükségszerűen csak elméjükben kerülgethették őket, akárcsak saját, megnyomorított életüket. Sokszor azt képzelték, hogy lényegében parancsot teljesítenek. Az „önmagammal el kell hitetnem valamit” életszituációk rohamos terjedése, lényegében a „Homo deus”-nak nevezett korszak beköszöntésével indult, melynek hivatalos kezdete ugyan nem volt soha, de egykori szociológusok felmérései szerint, gyakorlatilag az együttélések teljes, vagy részleges szakadásaitól datálódik, ami egy relatív hosszú folyamat lehetett, de aztán a kétezredik év után, mint valami kriptaajtó csapódott a társadalminak nevezett ember agyára. A láncháborúk megjelenése mindennemű hagyományosnak nevezhető emberi kapcsolatot szétzilált. Amikor az egyén végképp egyedül marad, akkor előbb-utóbb tennie kell tudatával valamit. Meg kell magának magyaráznia, hogy kiért-miért él és cselekszik. Csakhogy ez nemigen megy akkor, amikor már nem léteznek emberi kapcsolatok. A vég az, amikor önmagáért sem akar élni. Öngyilkos lesz, mi mást tehet? Minderre rásegített (rágyorsít) a „néma politika” stílusa, ami maga (volt) a vészterhes csend. A mindenkori „illetékesek” nem jelentettek be semmit, nem voltak érdemi hírek, hanem csak gyors, hirtelen cselekmények, melyeket nagy titokban szültek meg a különféle hatalmak, melyekből csak a jóisten tudta (tudja) hány volt és van.

„Az emberi létezést komplexitásának összes magasabb alakzatával együtt egy egyszeri átmeneti forma jellemzi a középső kozmikus korszakban. Az idő kezdete és vége között fejlődik ki a dolgok változatossága, és soha nem tér vissza.” (Kanitscheider 1993, in Safranski, 2017.)

Az élet, mint önmaga megújításán dolgozó állapot, mely képes ideig óráig legyűrni az entrópiát, és a rendezetlenség ellen működni, bizony csak egy pillanatnál is kisebb időtartam az univerzum élettelen, kusza világában. A rendezetlenség bizonyos fokának elérése után, elsőként az élő állapot, majd később minden más is megszűnik létezni. Tágulás, távolodás,  egyre messzebb sodródva mindenki mindenkitől, és minden mindentől, itt e Földön, és a kozmoszban is. Nos, lényegében ez történt az emberi kapcsolatok darabokra hullásával, majd eltűnésével is, s az atomokká sorvadt, egyéniségüket vesztett emberkék már csak gyenge hírmondói maradtak a valamikori értelem virágzásának. A kapcsolatok, közösségek megszűnése, analóg a világegyetem tágulásával, hiszen mindkét szférában megszűnnek a létezéshez szükséges kohéziós kontaktusok. Biológiai, fizikai, testi és, ha tetszik, akkor lelki szétesés folyik szerte a bolygón.  Ez a mikro-és makro-párhuzamosság a létezés teljessége eltűnésének garanciája.
Ha a világegyetem, és benne a szerves élők számára a fenti elv az úgymond „természetes”, megakadályozhatatlan folyam-szerű történés, akkor ennek minden ellenkezőjére kell, hogy aggassuk az „abnormális”, „deviáns” – és egyéb kifejezéseket. Nem? Végső soron tehát, az egománná válás, a singly életforma, a családok felbomlása, a gyermekszülés és nevelés elhessegetése, a túláradó hedonizmus, a lételméletek elhagyása, a magányra vágyás szükségszerű folyamatok, az elkerülhetetlen vég irányába. Egyszerűez EZ a Természetes…
Mert oké, a világegyetem tágul, de mi tágul az emberben, amikor úgy tűnik, hogy éppen beszűkül?
Tágul, méghozzá gyorsulva, az élőt, s önmagát legyilkolni képes tevékenységek köre, egyre újabb és újabb szennyezőanyagok kibocsájtásával. Érdekes, hogy ezt „mindenki” mondja, tudja, de egyben csinálja is. Amik szűkülnek, azok a gondolkodási képességek terei, mert lassan likvidálják a szépirodalmat, és mindenféle, a humán kultúrára jellemző, a „barbárból” embert faragó morálok oktatását, különös tekintettel a filozófiára. De erről nem is érdemes már beszélni. A folyamat jó ideje visszafordíthatatlan.

Nagypapa, akiről senki semmit se tudhat, az eltűnt, és megtalált idő közé szorult be Valahová, leginkább talán valami szigetre, melyet valószínűleg egy tengermaradvány-massza szegélyezhetett (vehet körül), ami folyvást körbe-körbe szeli a partokat, így igazából nem éri el azokat. A folytonos köd és félsötét égbolt miatt szinte nem létezett látótávolság, így leginkább a meg-megújuló széllökések terelgették szegény öreget erre meg arra, hol a sziget belseje felé, hol meg a partra, de csaknem mindenkor körbe és körbe. Bizonyos zajok, hangok, mintha a háta mögül kerülnének elő, talán tolják előre, hogy aztán ezzel a zavaros egyveleggel eljusson oda, ahol azt érzi, hogy a most van. Ilyenkor hátra kell nézni. Ropogó nyakcsigolyái úgy tekergetik fejét, mint egykori lakatosok az anyacsavarokat, csak utóbbiak nem vélhettek látni semmit, mert nem éltek. Jobbára csendesen morgott magában, ügyelt arra, hogy ne kezdjen el beszélni, mert úgy gondolta, hogy az már a totális megbolondulás jele lenne. Nem tudta, hogy azt már nem veheti majd észre. Csak akkor üvöltött fel, amikor hátra csavart fején ülő, egykoron szép kék szemeivel megpillantani vélte szerelmét (lehet, hogy a volt neje lehetett, lehet, hogy nem), ajkait kinyitásra próbálta rávenni, hogy ordítson egyet: „Itt vagyok! Itt vagy? Hol vagy?”, de minden hiába volt, mert akkor bekövetkezett egy ordítás, valaki jól pofán vágta, ő elvágódott, és visszatért valahová. Teljes test-remegés, sós íz, ellenállhatatlan köhögésroham és köpködés volt a vége az egésznek. „Valaki megint a múltamból vágott pofon!” – gondolta magában. Ez sokszor előfordult már, és utána egy mélyebb szendergés jött, mellesleg az éber állapot sem volt a hajdani megszokott, pusztán szédülős, tompa, lebutított tántorgásnak tűnt (tűnik), mint mondjuk húsz fröccs után a kantinban, még valamelyik nagy háború alatt. Érezte (érzi rendszeresen most is), hogy az a hely, ahol fekszik (ahová fektetik) nagyon nyirkos, mintha puszta ragacsos föld lenne, és homályosan arra gondolt, hogy „Az embert fölülmúló ember a földnek értelme…” . Valahonnan előhangzott benne ez a mondat, holott inkább azt érezte, és érzi egyre jobban, hogy ő maga a föld, vagy azzal tették egyenlővé, netán tényleg földből lett…
Kihűlő, síkos testű, csúszómászóvá váló életidegen érzetű létéből egyre inkább kiszálltak a múlt jelenései, azok a, jobbára dallamokkal előtörő érzületek-zagyvalékok, melyekben ő már nem volt (nincs) benne, vagy tán valakik kikergették onnan, felszámolva minden rögzült múltpillanat-élményt, de ez sem biztos, hiszen ez itt talán már egy egészen más dimenzió, netán a pokol…Ha az ember alig érzi már, hogy van, akkor bármit tehetnek vele. De kik? Na ezt a kérdést szünet nélkül ismételgette magában, választ sohasem kaphatott. Soha…Mi az, hogy soha? Hát azok a pillanatok a sohák, melyek még nem érkeztek meg valakihez…Elmúlt soha nem lehetséges. A „soha többé”, az pusztán lidérces emlék (emlékek) gyülekezete (gyülekezetei), melyben a soha felbukkanása puszta elmebaj. Mert akkor és ott, mondjuk egyszer már megtörtént valami, amit a soha szinonimájává transzformált a háborgó elme. Soha sohasem volt, nincs, és nem is lehet. Ez az úgymond logikai körforgás, napjában tán százszor is végbement (végbemegy) Nagypapi agyában, olyan volt, mint egy valaha latin órára megtanult declinatio, melyet éppen a feleltetés alkalmával hibázott el, szekundát kapott (vagy ötöst, azt már nem tudta), otthon meg biztosan elpáholták érte. Aztán jött az éjszaka, és az álomban ismét lezajlott minden, csak a pofon nem, mert a lendülő kéz látványára mindig felriadt. Talán azóta fájhat egyhuzamban feje tetőjének jobb oldala.
Most már bezzeg nem fáj semmi, hiszen mindene zsibbad.

Ezüstös fényű szürke csepp-zuhatagok vágnak maguknak utakat
Süvöltő sivítás-sírásokkal vernek föl rég szénné vált hamukat
Most már tényleg végleg vége minden vágyvarázsos partinak
Feltámaszthatatlan szavak hevernek szanaszét oszló koporsók alatt

Nagypapa egy ilyen helyen „élt” valamikor, nem tudni hol és meddig. A „néma politika” miért is beszélt volna a senkikről, akik „kötelességük” teljesítése közben jutottak valahová…

Mi. „Egy kis méreg hébe-hóba: hogy kellemesebb legyen az álom. És jó nagy adag méreg a végén: hogy kellemes haláluk legyen.” (Nietzsche).
Kellemes a halálotok?
Milyen lelkesen néztetek hülyének, amikor a mélybe rántottak benneteket, meg mindenki mást, hogy idiótáknak nézve elmebajosokat csináljanak belőletek. Ti is hagytátok! Most jó?
„Nem lesz háború, nem lehet még egy…Nem olyan őrült már senki…Nem kell hisztériát kelteni…Bolond vagy…” Aztán most mi is van? Mit csináltok? Hol vagytok? Éltek tán?
Ki a paranoiás? Aztán azt is mondtátok, hogy „Mi nem keveredünk bele…” Mibe is nem? Hát a paprikás krumpliba már többé sohasem, az tuti. Mióta nem láttuk a Napot? Látunk egyáltalán? Mikor is volt utoljára megterítve az a bazi nagy fekete asztal? Ja, senki sem szól? Elfeledtétek? Tán majd a Nagypapa megmondja, ha hazajön. De honnan? Persze a sokk már sohasem múlhat el, de nem is csoda. Netán Vergiliust várjátok, hogy Danteval közösen leszáll ide, aztán végig vezet benneteket a pokol körein? Ha mást nem is hoz, de pár lityi vért igen, mert különben nem tudtok majd elindulni. De lehet, hogy pechetek lesz, mert attól tartok, hogy eldugult a pokolhoz vezető lejárat. Tuti, hogy egy rakéta maradványa dugaszolta el. Duguláselhárítás meg már isten tudja mióta nincs. Persze más sincs, és nem is lesz. Ad abszurdum lehet, hogy ez a pokol maga, vagy maga a pokol? Hádésznál persze kicsit sötétebb van, de mentségére szólva, ott söntés is működik, nehogy végleg, illetve megint elhunyjanak az elhunytak.
Aktuális kérdés: mikor esszük meg a függönyt? Igen, ezeket a marha nagy brokátokat.
Mert előfordulhat, hogy nem tudunk már kimenni a konyhába, hogy kifosszuk a hűtőt.
Ami a fosztogatást és egyebeket illeti, remélem van még kis bűntudatotok, amidőn, nem is tudom, de kábé úgy fél éve megettétek a Péter bácsit? Persze miután a fikuszaikat lerohanták a vegetáriánusok. Azért vannak szép emlékek is. Micsoda delejesen szép időszak volt, midőn egykoron, az egész ház egyszer csak megtelt állatokkal, macskák tucatjai, kutyák, vadászgörények, na meg papagájok és egyebek csiviteltek, ugattak, nyávogtak, s hozzá negédes női becéző hangok keveredtek – mondjuk májusi délutánokon. Hogy hová lettek a férfiak? Kit érdekelt az akkor már! Kellemes agónia volt?
Emlékszem, olyan közönnyel és dölyfös énszeretettel néztetek, villogtatok egymásra, hogy az utánozhatatlan, de mentségetekre legyen szólva, ez a viselkedés jobban terjedt, mint az agyonsztárolt covid. Valami agyakba kódolt génvírus okozhatta, hogy még véletlenül se lehessen nyugalom, se keleten, se nyugaton. De mondjátok meg, most hová tűnt pofátokról a mimika? Lehervadhattak az öröm-mintázatok, de az utálkozás-ráncok is régészeti távlatokban maradtak merevek. Már a pénzérmék sem izgatnának föl benneteket?

Egy kis buli reggel, egy kis buli délben, aztán meg este és éjjel
Egy kis pénzmag reggel, egy kis pénzmag délben, aztán meg este és éjjel
Kis lódítás reggel, kis lódítás délben, aztán meg este és éjjel
Egy kis verés reggel, másik verés délben, aztán meg este és éjjel
Hogy az ember pénzt keressen, hogy az ember pénzt keressen, hogy az ember pénzt keressen
Hogy az ember boldog legyen, hogy az ember boldog legyen, hogy az ember boldog legyen

Remélem ez a szöveg megfelel a színvonalatoknak…Lehet énekelni is. De ki az, aki énekelni fog? Biztosan azok, akik nagyon odafigyeltek a „mellékhatásokra”. Mert a kedv az megvan hozzá. Bizony!

„Egy kis gyönyör nappal, egy kis gyönyör éjjel: de fő az egészség.
’Feltaláltuk a boldogságot’ – mondják az utolsó emberek, és vaksin pislognak. –„ (Nietzsche).

5

Koratavasz volt. S bár a pusztítás ösztön-őrülete minden beszívandó molekulát átitatva jutott ziháló hörgőkbe, a Nap maga se tudta, miért nem engedik sugarait a Földre, az alant élők meg azt nem értették, vajon mi lehet az oka annak, hogy csak néha bír feloszlani az a bizonyos szürkés-ezüstös köd.
Ismét elérkezett az álmok, álmodozások ideje, ami, mint tudjuk, akkor szokott erőre kapni, ha ifjak terveznek maguknak nagy jövőket, szerelmesek közös életet, de akkor is kitörhet az emberi lélekből, akár beismeri magának az ember, akár nem, ha sejti, hogy az utolsó álmok, álmodozások ideje köszöntött rá.
A szokásos, iszonyatos forgalom, szorgoskodás lázában parázslottak az emberkék, megannyi Hulit úr és úrnő toporgott, tülekedett, autókat pöfögtetett, és sietett, sietett, felhalmozott, pakolt, pakolt és indult, mindent vinni szerettek volna, vesztüket érezték, mert meg is jósolták nekik.
Bárhol lehetett ez, mert mindenütt ez volt.
Én csak sétáltam, vagy inkább lődörögtem kicsit, lassan, forgolódva, tétován figyelve másokat, magas házak ablakait, melyek tán egy évtizede nem voltak már télen behavazva, nyáron meg a napsugár bánt velük fukarul. A zaj szokásosan észveszejtő volt, egyre élesebben süvítettek az autók, az emberek cuccokkal megrakodva szaladgáltak, leginkább járműveikhez, aztán beszálltak és folytatták a tébolyt valamerre. Persze gyalogosok is voltak, főleg idősebbek, töprengve tántorgók, nem várva semmit, nekik már úgyis minden megadatott…
Összevissza ültetett nyiszlett kis fácskák bólogattak itt-ott, a vén fák, felkopaszodó ágaikkal hessegették el maguktól a szmogos szelet. Akárhol is lehetett ez az utca, meg az összes többi,
és bárkik is lehettek az éppen ott élők, nem számítottak semmit, csak hitték, hogy okosak, hogy azt tesznek, amit szeretnének, de jobb is volt (jobb ma is) így, lényegében totálisan tudatlanul, háborúban és békében átalukálni ezt a kurta kis életet. A macskák persze nyugodtak voltak, erre meg arra üldögéltek, nyalogatták magukat, vagy éppen aludtak. Tettek (tesznek) az egészre…Most is olyan volt minden pillanat, mint bármikor, bárhol, bárki életében: visszahozhatatlan, és, mint ilyen felfoghatatlan. Mint falánk, kiéhezett ragadozó, mindenkit lenyelt.
Ének vonultak, futottak, estek-keltek, haltak (vonulnak, esnek-kelnek, halnak) errefelé is, mint mindenfelé és mindenkor.
Ó utak! Ó utcák! S rajtuk kocsik, lovasok, lovas hintók, gyalogosok, autók, ágyútalpakat húzó lovak, tankok, páncélosok – és isten tudja még mifélék…S csak mennek, vonulnak, kanyarokon, egyeneseken át, mindenféle terepen, hegyeken, völgyeken, aztán újra városokon, falvakon keresztül – és így tovább. Vonul a történelem, tűnik az idő, semmivé foszlik az összes élő összes akarata, vágya, mindene, ami csak lehetett (lehet).
„Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vígasság…” (Dante)
Hát igen, sok efféle hírű utca volt (van), azok számára, akik ott lelték (lelik) halálukat, mert egy bomba éppen telibe trafálta (trafálja) őket, vagy, akik éppen arra masíroztak, (masíroznak), s a végén ott a front, vagy csak egy lövés, de lehet andalogni is bármerre, hiszen az utcák önmagukban nem veszélyesek, irányt mutatnak valami felé, mondjuk egy ház felé, melyben van egy kis szoba, ahol a szerelem tombolhat végre két szépséges ember között, de várhat bárkit a halál is egy kis szobában, lakásban, hogy valaki valakit megöljön…És ez egy végtelenített történet. Vajon hová érhetünk, ha elindulunk egy utcán?
Hol is állhat a pokol kapuja? Mindenkinek külön-külön van efféle bejárata, mondjuk egy autósztrádán, ahol egyszer csak hirtelen megszűnik minden érzékelés, és már át is lépte valaki. Lépten s nyomon állnak a pokol kapui, tartófáit folyvást ácsolja a vakká tevő sors, mindenféle ostoba beszéd, szavalat, demagógia és egyebek, hogy „önként és dalolva” terelhessék a csürhe hadat éppen arra az útra, melyre oly nagy szüksége van néhány alaknak.
Sokszor egész hadseregeket, pokoli dombokra fölefelé, mondjuk biciklikkel, vagy nagyon szép látványok a lovasrohamok is, de az természetes, hogy efféle rohamokban hegyeket emelnek, emeltetnek hősi halottakkal, mert úgy van (volt) az rendjén. Tele  van a föld mindenféle náció által elkövetett lovasroham-hullákkal, de így van az a gyalogsági rohamokkal is, mert nem ember az, akiben egyszer csak fel nem buzog az ölni vágyás jogos vágya, és a haza, meg egyebek, s hívására pallossal, kardokkal, lándzsákkal, karabélyokkal és egyebekkel ront neki vélt ellenségnek, mondjuk a Jóska az Olegnek, a John a Mo-Ti – nak, mintha ezek a szerencsétlenek sohasem sétáltak volna mindenféle szépséges, virágos utcákban, kézen fogva szerelmükkel, álmodozva a jóról, szépről, játszadozó gyerekekről, konyháról, szobákról, nyaralásokról, s talán elfeledte a kedves apuka, midőn kisfiának először vitt focilabdát és macit? Hová is lesznek ezek a memória tartalmak? Lekapcsolták (lekapcsolják) azokat, mint hosszú tehervonatok utolsó kocsiit, amikben már valószínű, hogy csak hullák lehetnek…A közös ölés összetartó ereje, vagy a  közösülésé…Nem mindegy, de létezik valahol mélyen az emberben egy lelki tehetetlenségi erő, aminek ólomsúlyát a pokol lángja perzseli, hevét ősi félelmek szítják, s az ember van annyira szerencsétlen, hogy dicsőségre vágyván, egyre-másra újabb és újabb rémképeket pakol hozzá, hogy vezér, államfő, milliárdos és egyéb alakká válhasson, miközben öntudatlan átejtik magukat, nem is tudják miről, miért beszélnek, hiszen intelligensek lesznek, szocializált állampolgárok, akik követnek mindent, amit csak követni lehet, így aztán szinte eltévesztik egymást az emberek. Igen, eltévesztik. Két „jó ismerős” beszélgetése, nem éppen a kölcsönös tévesztések útvesztőiről szólnak? „Akartál tán még mondani valami mást is?” Na, ez egy érdekes, de elrejtett, lehangoló kérdés…A végén, majdnem mindenki eltesz egy kis pénzt, és elmegy…
Én is megyek egy utcán, mindig csak egyen, valaki és valami eszmény felé, kezeimet hátra csapom, nyakamat sálam mögé húzom, mintha elrejtenék magamban valakit, akit nem is ismerhetek, hiszen sohasem mondott olyasmit, amivel elárulta volna magát.
Utam buckás, macskaköves, gazos, poros és aszfaltos, a sorrend teljesen mindegy, de ha lődörög az ember, akkor sohasem csak egy időben és egy helyen van. Jelen van valahol éppen, netán valamelyik sikátorban, téren, egyebeken, lesi, vagy mintha vizslatná környezetét, tekintget a mában, eközben valahol belül máshol jár, emlékeket nyomoz, vagy spontán hangulatok, árnyak tűnnek elő, egykori élők, barátok, aztán illatok lepik meg egy sarkon, egy villamos láttán, és már egyszerre két, vagy akár több helyen, s több időben van, s észre sem veszi. Randiznak az idők és a terek, mondjuk egy szép sugárúton, ahol egykor anyám suhant hintóval első báljára, minden csupa tavaszillat volt és mámor, orgonacsokrokat tépázott a szertelen tavaszi szél, katonatisztek és fess urak integettek, lóbálták cilinderjeiket…
Az egekből hulló bombák akkor még csak terepasztalokon, kísérleti telepeken pihentek, szakértő kezekre várva, hogy másféle rendet teremtsenek véres szeretettel. Mert tavasszal majdnem mindent átölel a szeretet, a remény, hogy még csak a nyáron lehet atomháború, hiszen érdemes megvárni a kikelet végét. De hát nem mehetett az a hintó sem egyenesen az öregek otthonába, ahol a halál széles mosolya vár, először végig kellett haladnia másféle utakon, megállni tetemek között, bukdácsolni buckákon, és temetni sokat, reményt, embert, történelmet, gyűlöletet. Mindent…S közben hallgatni, de leginkább elhessegetni őrülten tomboló hangorkánokat, megtébolyodott tömegek tobzódásaitól menekülni, és rettegve várni, rettegve várni. De sohasem történt semmi. Semmi, amit csodának lehetett volna nevezni. És nem is fog, mert nem tud.
Így aztán ott állnak az emberek az ablakok előtt, kifelé néznének, de minek, hiszen semmi újat sem vehetnek már észre, de mégis tenni kellene valamit, mint, ahogyan tenni kellett volna valamikor is valamit, de valami nem volt meg hozzá, meg amúgy is tegyen valamit valaki más, de főleg értem, aztán majd meglátom, hogy én mit is cselekedhetek. Ez az egész valami csúfos menekülésnek hangzik, bár sokféle menekülés volt már a történelemben, voltak olyan szituk, amikor a királyok menekültek, de többnyire a pórnép húzott el egykori otthonaiból, félve új uraitól, legyilkolsától, de előtte még kapkodott, pakolt, leste a vidéket ablakain át, és rettegett, és fogalma sem volt semmiről. Mintha a katona többet tudott volna! Legföljebb szebben, délcegebben tudott menekülni, ha volt rá esélye, mondjuk Párizsból 1815 március közepétől, amikor is Napóleon partraszállásától megrémülve kezdett menekülni szinte az egész főváros, XVIII. Lajossal az élen, persze a másképpen megtévesztett tömeg meg ujjongva várta a „bitorlót”, már a Juan-öbölbéli partraszállása óta. A káosz akkor is totálisnak mutatkozott, lényegében még a gondolkodás küszöbéhez sem juthattak az emberkék, csak mentek, mert ment a szomszéd is, és féltek, mert félt a szomszéd is, és eldobáltak minden gyanús ruhadarabot, és ellopták azt, amit lehetett, és elrejtettek néhány fegyvert, mert „sohasem lehet tudni”, de előtte sem tudtak semmit, akkor se, meg azóta se…A hős magyar csicskás meg malacot és tejet lopott az olasz frontról menekülve, mert tartott tisztje durvaságától, de be lehetett szerezni jóféle csizmákat is, hiszen meglehetős nagy volt a teríték a harctereken. Gyorsan cselekedni kellett, mert a menekülés legfontosabb eleme a sebesség.
Normandiában egy hadosztály fulladt a tengerbe, de partra kellett szállni, és csak előre lehetett menekülni, hátul ott volt a végelláthatatlan víz. Ott is mindenki hős volt, ha tudta, ha nem. Akik hazatértek, azok vajon mit csinálhattak? Költői a kérdés. Átgondoltak valamit, vagy csak megbánták, hogy éltek, gyűlöltek mindent és mindenkit, ittak, netán beleültek foteljukba és abban álmodoztak, netán arról, hogy mily jó is volt ölni? Vagy mégsem csak erről, hanem arról is, hogy mi lett volna, ha…De olyan nem történhet meg soha, mert a ha nem létezik. Mert, ha soha, senki sem vonult volna be katonának…Volna sincs…
Mintha nem lettek, nem volnának kételyek! Így aztán egyre szebbek lettek, lesznek az „új világok”! Bizony!
Bocsánat, bizonyára elaludhattam, és összevissza csatangoltam, mert olyankor szoktam Én-nek nevezni magamat, merthogy, ugyan használatban maradt ez a bizonyos „Én”, csakhogy alkalmazása „irrelevánssá” vált. Más részről értelmetlenné is, hiszen az ének közönséges csorda-közösségekbe való bomlasztása már régi „történelmi” törekvés. Az énboncolás, vagy trancsírozás, akárcsak egy csirke, vagy nyúl testének feldarabolása, szórakoztató játékká vált mindazoknak, akik ezt megengedhették maguknak. Különös lélektana volt ennek, ami meglehetősen homályos, de már nem is érdekes. Ma már tudománytörténet. Úgy kombinálták az én-szeleteket, mint a géneket a citológiai laborokban. Lehet, hogy én-géneknek, vagy én-faktoroknak nevezték őket, mert eredendően minden egyénnek egyedi én-genetikai molekulái voltak, melyeket jórészt örökíteni is képes volt. Csakhogy a kelt tésztát muszály összegyúrni, kisütni, különben emészthetetlenné és tálalhatatlanná válik. A buli az volt (és ma is az)  a dologban, hogy a „tésztát” azoknak kellett megenniük – és meg is ették -, akikből gyúrták…
Egy gén ide, egy gén oda, egyet ennek, egyet annak, amannak meg kettőt ebből – és így tovább…Én sem tudom, hogy éppen most miféle énem van, csak azt tudom, hogy a régieket elfeledtem, vagy néha nosztalgikus hullámaimban elérnek bizonyos hangulatok, és akkor felsejlik valami…Olyankor nem hunyorgok, vagy jobban hunyorgok. 

„Megszületünk, és ebben a pillanatban, mintha egész életünkre szóló szerződést írtunk volna alá, de azután eljöhet a nap, amikor megkérdezzük, Ki írta alá ezt a szerződést helyettünk…”

Na, éppen ezt e kérdést nem szabad feltenni, illetve kell kiküszöbölni a mindenkori politikának. Saramago-tól mindig nagy pofonokat kaptam, így aztán sokszor helyre tudtam billenni. És mit tehetünk az ÖrökŐSÖK éneivel? Újakat lehet számukra kreálni, vagy jobb semmit se csinálni…Ők már igen régem szét lettek trancsírozva.
Találják ki, hogy melyik alak vagyok az ablak előtt állók közül! Szerintem nem számít, mind egy…

Kiss Tamás sorozatának előző része a Szöveten: