2024.07.13.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Kiss Tamás: KÖZÖNYÖSÖK, KözönyŐSÖK 3.

Kiss Tamás: KÖZÖNYÖSÖK, KözönyŐSÖK 3.

11 min read
Úgy beleerősített odakint a jeges hideg zuhany, mintha eláztatott esőköpeny-tömegeket hajigáltak volna le az égből. Ezüstösen fehér villogásokkal kísért zuhé árnyjátékai vibráltak a roskatag függönyök megbúvó kis résein át, apró kis fénykockákat vetítve a rezzenéstelen alakokra, arcokra. Nagyon lehűlőben volt az éjszakához szokott feketés levegő, amit mintha senki sem vett volna észre.
Úgy beleerősített odakint a jeges hideg zuhany, mintha eláztatott esőköpeny-tömegeket hajigáltak volna le az égből. Ezüstösen fehér villogásokkal kísért zuhé árnyjátékai vibráltak a roskatag függönyök megbúvó kis résein át, apró kis fénykockákat vetítve a rezzenéstelen alakokra, arcokra. Nagyon lehűlőben volt az éjszakához szokott feketés levegő, amit mintha senki sem vett volna észre.

Néhány hidegfehéren-kékes villanás azért behatolt a szoba légterébe, különös kültéri cselekményekre utalva, hol erősödő, hol halkuló morgások közepette. Valami fura monotonitás volt ez egészben, mintha egy metronómot állítottak volna be az éppen működésben lévő gépekbe, vagy netán az időjárási jelenségek zajlásának menetébe. Néhány rend-szilánk szorulhatott bele a káosz-muzsikába. Mint amikor gondolat-morzsák tűnnek fel zavarodottá lett elmeműködések közepette. Menetelés valami felé, ami lehet, hogy cél, lehet, hogy nem, talán senki sem sejti, mint a menetszázad katonái, akik csak lépnek előre határozott ritmusban, mint állítólag az élet, de néha jókora belövéseket kapnak, hogy aztán sokan elpusztuljanak, ám a megmaradottak csak menetelnek tovább egy pszichopata értelmetlenségében megfürdetve, a minden pillanatban várható végzet elé és felé.
Lehet másképpen is monotonon menetelni, reggeltől estig gép módjára tenni-venni, elmenni, hazamenni, aztán egyszer csak meghalni. De arra a pillanatra senki sem fog már emlékezni.
Legalább annyira Gondból van az ember, mint porból. Így szól a Gond: „Aki alám rendelődik /A világgal nem törődik/ (…) Szomjan hal, bár ihat jó bort./ Várjon örömöt, várjon bajt,/ Mindig az mondja, hogy: „Jó, majd.” /A jövőt csak számítgatja, / Önmagát így félbehagyja.” (Goethe).
Mar, néha, amikor már torzóvá züllött a jelen, régi emlékeiben utazott, általában azokban, melyek számára borzalmasok voltak. Mert ennek a jelennek, hol karja, hol melle, hol lába sem volt, de feje végképp nem, s mintha milliónyi szilánkon lépdeltek volna az éppen aktuális pillanatok, szörnyű, torz zajokat keltve, rémképekbe ágyazva minden gondolat-rezdülést.

Kiss Tamés: Ecce homo

Ilyenkor élesedő vörös vonalak kontúrozták feketében lengedező alakját, majd alkalmanként, szinte automatikusan a fejéhez kapott valamelyik kezével, és fojtott hangon nyögdécselni kezdett. Elkezdtek elvonulni előtte az ősök, akiket holmi mesékből, tréfás történetekből ismert, bár élettörténetük lényegében nem is volt. De mit is jelent az, hogy ősök? Nem biztos, hogy azt, amit eddig hittünk róla. Mar egy ideje másképpen gondolta. Ős volt az, aki már rég elment, meghalt, de őssé lettek azok is, akik, mint ifjú utódok pusztultak el, jobbára szörnyű cselekményekben. Az a bizonyos „egy ideje” attól a pillanattól tartott, amikor kisebbik fia, úgymond hazajött, csak állt az ajtó előtt, szétszabdalt ruházatban, kopaszon, arcán szürkés-lepedékes kosszal, de az inkább mintha por lett volna, szemgolyói szürkére fagyva, és az egész alakját, mintha vibráló vöröses árnyak táncolták volna körül…A látványtól elájult, szinte sokkot kapott, és arra eszmélt, hogy lánya vonszolja befelé a szobába, lefekteti a foltos, roggyant kanapéra, és jajveszékel…Aztán egyedül maradt. Car, a lánya, ki tudja mikor, de visszajött, és közölte, hogy „a kicsi ott fekszik a küszöbön, már meghalt…” Mar állítólag csak annyit mondott, hogy: „Nem lesz többé őse a családnak…” Mi bizonyos értelemben már meghaltunk, ami azt is jelenti egyben, hogy nem lehetünk ősök, hiszen nem lesz senki, aki ránk emlékezne. „Most” is erről meditált, és eszébe jutott, amikor „a kicsi” eltűnt egy délelőtt, pedig csak elment a városba cigit venni. Akkoriban sok ilyen eset volt, aztán fura módon jöttek haza a jobbára fiatalabb gyerekek, emberesedő ifjak, akik teljesen elvesztették egykori mivoltukat. Történetüket nem tudták elmesélni, sokan szótlanokká váltak, általában előbb utóbb megvakultak, mások érthetetlen szövegeket zagyváltak, dadogva nyögtek ki értelmezhetetlen valamiket. Gondolkodásukat, emlékezetüket teljesen elvesztették, önmagukról semmit sem tudtak, nem is sejtették hol voltak és hová érkeztek. Csoda, ha közülük páran – valami isteni ösztöntől vezérelve – vissza tértek oda, ahonnan utoljára elmentek. De legtöbben „ott maradtak”, ahová vitték őket. Azok a bizonyos „Ottok” sohasem derültek ki. Már vagy a negyedik nemzedék óta tartott egy háború, ami hol volt, hol nem volt, mint a mesében, bombák helyett ködök hulltak a városokra, vidékekre és mindent elöntött a némaság.
Azokban az időkben, 2020-on valahányban már nem lehetett csak úgy temetni. A „kicsi” holttestét, kint kellett hagyni a kapu előtt, letakarva, úgyis rendszeresen jöttek a szállítók.
A köztemetők bezártak, látogatásuk tilos volt. Az elhunytakat mélyre ásott nagy közös gödrökben temették el, (ha ez temetés volt), hatalmas földhányások jelezék a tömegsírokat, tetejükön sárga zászlóval. A „kicsi” a nagyi szürke barna csíkos pokrócát kapta meg.
Mar és Car szinte időtlen ideig ültek a roskatag pamlagon, tenyerüket fülükhöz nyomva, nehogy véletlenül is meghallják azt a neszezést, ami a fiú testének elvitelét jelentheti.
Időközönként, ki tudja honnan és hogyan, egyfajta beszéd-foszlányok harsantak fel a látszólag tétlennek vélt alig-létben. Pontosan nem lehetett kivenni a teljes szövegeket, de úgy tűnt, hogy politikusok kajabálnak szerteszét a világban, otromba zaj-galacsinokat hajigálva a már ki tudja hová lett hallgatóság felé. Ez ellen nemigen lehetett védekezni, a fülek eltakarásával végképp nem, mert különös módon beférkőztek a szürkeállományok egyes sejtnyúlványaiba, és ott, mint a haláltusát végző testek, irdatlan rángatózásokba kezdtek. Idétlennek ható időtlen beszéd-szerű indulat-hullámok gerjedtek, bizonyára valahol az éterben, vagy netán csupán a totál károssá lett agyakban. Sokfélét hallani véltek az emberek, bizonyára nem csak az éppen itt, ebben az időpillanatban, adott szobában tartózkodók, hiszen nem lehettek többé kivételek a nagy általános egyesültség alól, így aztán a feleszmélés veszélyét már szinte senki sem hordozhatta. Nem tudták már többé, hogy kik beszélnek, és miről is lehet szó.
„Valamikor elhagyott bennünket az idő…” – ez valami sláger, vagy vers lehetett, „valamikor”, talán úgy a nyolcvanas-kilencvenes években, de akkor még senki sem érthette prófétai jelentőségét. Vagy nem is volt az, csak mostanra lett azzá? Belemagyarázás csak az egész értelmezés? Zavaros foszlányokban született újjá ez a szösszenet (vers, vagy dallam, vagy mindkettő egyszerre), a kiüresített agytekervények labirintusaiban, szinte fallabda-pályákat jártak be az egymásra hányt és egymásnak csapódó szavak, gondolat-pofonokat, vagy éppen elszenderítő érzéseket adva az önkéntelen dudorászok számára. Mert az egészben volt valami automatikus előtörés, spontánnak tekinthető, előre megjósolhatatlan kitörés, mint holmi szunnyadó vulkán, mely hirtelen visszanyeri emlékezetét, és működni kezd. Miért is ne, hiszen ez a dolgom – mondaná a lávát lövellő alkotmány. Az ember persze bizonyos, hogy egészen másfajta alkotmány, vagy termék, csakhogy mégis milyen hasonló is lehet hozzá.

Kiss Tamás: Homo deus



„Valamikor elhagyott bennünket az idő
Egymást kergetve kutatjuk magunkat
De soha semmi sem bukkanhat elő
Visszafelé rohan minden pillanat
Gondolattal, látvánnyal csak megcsalod magad…”

Ilyesmit dúdolgatott sziszegve halkan Mar, azokban az örökre benne rekedt pillanatokban, amikor a barna csíkos pokróc már a fiát takarta. Szavakat nem mondott, csak gondolta, majd az egészet agya összekavarta, és a végén nem lett belőle semmi.

„Valamikor elhagyott bennünket az idő
Mert te is megcsaltad önmagad
Visszanéztél kővé dermedt jövőd miatt
S láttál ott valamit, ami majd halálba ringat…”

Tán a jelen menekült vissza a múltba, de nem is tehetett mást, hiszen mire megérezte önmagát, már el is múlt. Így aztán sohasem kellett újat mondani senkinek, mert nem is lehetett. Az ok az okozatban okafogyottá válik, az okozat, meg újabb okot szülve semmisül meg. Lényegében minden visszafelé történik, vagy maximum mérhetetlen időintervallumokban toporog lassan visszafelé, esetleg gyorsulva tűnik el, mint a látszólag jövő felé száguldó szuperszonikus bombázó, ami aztán múltat csinál az alant élőkből is. Már a jelen se más, mint folyamatos letűnés. „Rejtettség” – mondaná Heidegger.

Lis. Vajon most melyik utcán várna rám valaki? Hiszen úgy tudom, nincsenek már utcák.
Egyszer azért talán becsenget majd valaki ide is. De miért? Azt nem tudom, hiszen néptelen a vidék, merthogy utcákból hepehupás terep lett ez a körzet is, na persze azért megmaradt néhány kedves kis lámpa, meg szélesebb-keskenyebb ösvények is, melyeken oly sok millió láb taposott, szekerek kerekei vésték bele elévülő jelenlétüket, hogy aztán elhaladjanak rajtuk végzetük felé. Éltek, élnek, élünk. Élünk? Most már sejtem, hogy minden élet elrabolt idő.
Látszólag, sőt talán nem is csak látszólag, hanem önként és tudatlanul ajánljuk fel életünket, hogy elrabolhassák az emberöltői időt, megparancsolva „kötelességeinket”. Milyen jó, hogy késve megértettem. Vagy talán mindennél rosszabb, hiszen Dante poklába kergettek bennünket. Nem esett le a könyv a polcról, nem, mert titokban már húsz éve magamhoz vettem, tudtam, sejtettem, hogy mi jön, hogy megérkezik majd az a bizonyos „sötétlő erdő”, de nem csak a középkorúaknak, és nem azért, mert addig mindent rosszul csináltam én is, meg mindenki, hanem azért, mert kitervelten vezettek oda bennünket, embereket, mint a robotrepcsiket a harctérre, vagy házak fölé. Mindegy, már mindegy. Csak azt hittük, hogy létezhet emberi sors, amit mi irányítunk. Nem, nem létezhet, hiszen a sors a végzet rokona, mely utóbbit mindig a hatalom irányítja. Vajon ezek itt mellettem tudják ezt? Nem hinném…
Összeütköztek a sorsvonatok, a történelem összes vonatja, minden előre haladni próbáló sors-kocsiból hirtelen fékező, majd vissza csúszó járgány lett, mindeközben a vagonokba zsúfolt emberek egymás testére és sorsaira zuhantak, de az akkorok és ottok eredeiben már késve érkeztek meg az agyakba a felismerések, ha megérkezhettek valaha, hiszen azokban a végső sorsgyilkos vonatokban már nem volt többé egyhelyben toporgó idő sem. Persze nem kelletek mindig járművek a biztos elpusztuláshoz, hiszen a modern technika által bárhol, bármikor lehet ölni. Majd előtte, közbe és utána cinikusan megmagyarázni a történéseket, ami vagy szegény Isten, vagy valami „haza” miatt történt, történik folyamatosan, öröktől örökig.
Ükapám, nagyapám, apám háborúkban jártak, ott éltek s haltak. Nagyanyám golyózáporban szülte anyámat, de már senki sem tudja pontosan, hogy hol, mert sötét volt és menekülni kellett, és zuhogott az eső, és pokoli volt a füst, a zaj. A hangok nem a zongorából ömlöttek, meg holmi gőzök illatos teákból, nem volt idő a boldogságra, mert menni kellett, megérkezni, aztán Ott lenni, majd megint menni, futni, menekülni és valahol közben meghalni, esetleg megbolondulni.
„Kisfiam! Holnap elmegyünk az egész napos fegyverbemutatóra! Jó lesz? Lesznek ott tankok, ágyuk, puskák, és, ha akarod meg is foghatod őket, bele is ülhetsz majd. Jó?”

Kiss Tamés: Atomcsapás

Az elmúlt, „eltűnt idő” valamely szögletében tán éppen Napóleon bölcselkedik a politikáról, bár lehet, hogy más is, mondjuk egy másik évszázadból, lényegében mindegy. Mintha a génekből ropognának elő a beszédek és a fegyverek, akárcsak apuka, így 2020-on valahányban.

„A történelem egy csokor hazugság, amiben többen megegyeztek.”
„Látod kisfiam? Ez már a legújabb fejlesztésű tank! Akarsz tankos lenni?”

„A politikában tilos bármit visszavonni, meghátrálni, vagy elismerni, hogy hibáztunk.”
„A mi hőseink még nem ilyen kocsikban harcoltak, de helyt álltak. Negyvennyolcban lovasrohamok voltak, szuronyos puskák, meg ágyúk. Vicces, ugye?”

„A politikában ismeretlen fogalom a szív, csak a fej számít.”
„A katona a hazájáért harcol, családjáért, kiteszi szívét-lelkét, és hisz a győzelemben. Várja a dicsőség! Az ám!”

„A háborúnak el kell tartania önmagát.”
„Nem mindig fenékig tejföl a katonaélet, de sok benne a romantika, sokat lát a katona, még akkor is, ha nélkülöz. De neki az a hivatása, azért él. Szép célok ezek.”

„A politikában a hülyeség nem hátrányos helyzet.”
„Mosolyogj kisfiam! Szelfizünk egyet, itt a tanknál, meg majd ott az ágyúknál. Oké! Most vedd a kezedbe a géppisztolyt, hogy lefotózhassalak! Szuper!”

„Röviden és homályosan fogalmazzatok.”
„Hallgasd, és legyél csendben, mert most a katona bácsi beszél. Ugye érdekes? Lehet, hogy ő tábornok! Nem baj, ha még nem értesz mindent, majd később felfogod.”

Milyen boldog is lenne most Napóleon, hogy bölcsességei is halhatatlanokká lettek!

Mi. Szörnyű, hogy még most sincs elég lelki erőm ahhoz, hogy öngyilkos legyek. Persze ez azért van így, mert holtan mégsem foglalkozhatnék az élet értelmetlenségével. Nem tudom mikor, hol alakult úgy a sorsom, hogy az élet értelmetlenségével foglalkozva éljek át lelki gyönyörűségeket, szinte egyszerre sírva-röhögve az emberi faj öngyilkos szellemének idiotizmusán. Magamon mulatok a legtöbbet, mert én is közéjük tartozom, legföljebb felismerek néhány borzalmas tendenciát, mely, mint forgószél kapja el fajtársainkat, s dönti romba őket, sodorja végpusztulásba, ráadásul ezeket a pokoljárásokat legtöbben „önként és dalolva” csinálják végig, egészen az utolsó pillanatig, de akkor már késő, mert ott már a pusztulás, a halál vigyori képe várja az okoskák gyülekezeteit. Az ember mindig jót akar – de csak magának. És ebbe a csapdába pusztul bele. Rá kellett jönnöm arra is, hogy mindenki szimultán beszél és szimultán gondolkodik. Legalább kétfélét gondol egyszerre. Vajon mire gondolt – gondol – szónoklat közben a pap, a politikus, vagy akárki másd? A majdani ebédre, a javakra, jövedelmekre, amik „áldásos” tevékenységük „jutalmát” képezik, ami persze jár, sőt, jogos. Meg is vannak róla győződve, hogy ők jók, a legjobbak a világon, amit el is adnak a szegény emberkéknek. Ó Zorbasz! Talán te voltál az egyetlen, aki ezt az emberi állapotot oly „pofátlanul” a szemünkbe merted vágni. Mert hát mire is gondol a marcona harcos kaszabolás közben? Hát a zabálásra, ivásra, meg a nőkre, a fosztogatásra, ami a csata után jön. Tán izgatja a harc kimenetele? Nem nagyon…Vagy a cél, amit megpróbáltak agyacskájába belebeszélni? Fütyül az rá! Valahol érzi, hogy hazudtak neki…A zsold? Na, az igen! Micsoda gyalázat! Mert ilyen gyarlók vagyunk, csakis csak gyarlók! Dionüszosz kisérője, Szilénosz se lehetett hülye, sőt, ami az embert illetti totálisan nihilista lehetett, mert Midász király kérdésére, mely szerint: „Mi volna vajon a legjobb és a legüdvösebb az ember számára?” Szilénosz röhögőgörcs közben adta meg válaszát: „Nyomorult egynapos éltű lélek, te, a véletlen meg az ínség fattya, miért kényszerítesz, hogy megmondjam, amit legüdvösebb volna nem hallanod? Ami a legjobb lenne néked, azt el nem érheted soha: meg sem születni, nem létezni, megmaradni semminek. A második legjobb pedig számodra az, ha mielőbb meghalsz.” Szilénosz persze közben imádott élni…A legveszélyesebb emberke – persze önveszélyes is -, aki elhiszi azokat a „nemes” eszméket, melyekkel megetetik, és képes ténylegesen feláldozni önmagát, legyilkolni bárkit, annak az éppen aktuális, nemes eszmének a jegyében. Ő meg van győződve róla, hogy meglelte az élet értelmét, a sajátját meg biztosan.
Van valami fordított arányosság a filozófiai, szépirodalmi olvasottság és a fanatizmus mértéke között. Ha valaki alig, vagy egyáltalán nem olvas, csak mondjuk „információkat szerez” különféle álláspontokat valló sajtótermékek közül, abban előbb utóbb kialakul egyfajta fixa idea a világról és egyebekről, fanatikussá válik, majd erőszakossá, és kész is az anyag az ugyancsak gondolkodását vesztett szónokok, politikusok számára. Indulhatnak a gyűlölet-hadjáratok, na és a háborúk! Drága Svejk! Mennyire tisztában voltál te ezzel! Logikus, hogy hülyének is nyilvánítottak. De kell nekem megint erről gondolkodnom…Mert tán tudnék mást tenni? Itt, ebben a múlt-csöndben megmerevedett lidérces homályban, ahol már semmi sem mozdulhat többé. Ebben a csak-vagyunk állapotban, melyben a hallgatás az egyetlen értelmes mozzanat. Tud hallgatni az agy is? Nálam nem egészen, vagy senkinél sem, csak mindenki fél. Kell még rettegni valamitől? Talán a semmitől is?
Mintha dörömbölnének a kapun! Mintha felrebbentek volna az üvegesen fásult szemek, de nem. Csak a zárat vezérlő computer-program döglött be megint. Egy eltévedt, kósza szélrózsa okozhatta ezt a rezdülést is, megzavarva a mindenkor precízen működő rendszert, melyet
a magukat Digitális Isteneknek tartó automata-agyú programozók találtak ki. Arra már aligha lehetett esély, hogy egy lepke zuhan rá a kilincsnek sem nevezhető ajtónyitó szerkezetre.
Bezzeg Platón megint beköszöntött az agyakba, jobban mondva Mi tekervényeinek blokkolt felületeit ismételten áttörve szólal meg, mely szerint: „Mindegyikünk hordoz önmagában két, ellentétes, belátásra képtelen tanácsadót, melyeket gyönyörnek és fájdalomnak nevezünk…”
Eredendően ez egy kérdés is lehetett, de mióta a gyönyörök ellaposodtak, majd elmúltak, azóta legföljebb a fájdalmak erősödhettek föl, hogy aztán azok is elhalkuljanak, mint a rég lecsengett szimfóniák dallamai.

Kiss Tamás prózájának előző része a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.