Balajthy Ferenc: Magyar költők

Ki, a szóért fejet veszthet,
            Szerelemért mérget esz meg.
            Kit, ágyú dönt le csak térdre
            Vagy, ablakból ugrik térre.
            Vészfékez vad vonatokat,
            S róla hullik vér-vakolat.
            Kit, a halál nem párnán ér,
            Mindig ad, és sohasem kér,
            Kik, sírjukat maguk ássák,
            Keresztfájuk nem találják!
 
            Hazájukban sebzett vadak,
            Fojtogatnák gyilkos szavak!
            Kit a dohány, kit a sok bor,
            S kit, kegyetlen haláltábor,
            Űrmagányba, más megőrül,
            Mutatványt tart sziklakőrül.
            Kit, képtelen kór emészt el,
            Ki elszáll csak úgy a széllel.
            Jelent gyaláz, s jövőt kísért,
            Ajaktestvér már későn ért!
 
            Ki idő, s tűz, – bölcs táncosa,
            Szabad Lelkek Hős Táltosa,
            Ki, hal s múlni meg képtelen,
            Mint a népdal, más névtelen.
            Kit vérbaj, vagy rák lovagol,
            Ki Himnuszt költ ki félvakon.
            Kinek Világ egy szép szoba,
            Más, nagyvilág bús vándora.
            Magyar költő, – mind ez itt:
            A Pillangó, a Gyöngy, a Szív!