
Kiss Tamás: KözönyŐSÖK, KÖZÖNYÖSÖK
Kiss Tamás festménye (Részlet)
ÖRÖKősök
filo-art
1
Le: Papírgalacsinokat fújhat a szél. De valami zizeg az biztos. Elszundíthattam, vagy éppen most szenderülök el. Járom az utcákat, egyre csak járom, csizmám szakadt, arcom fagyos, keresek egy házat valahol egy városban, de sehol sem találom. Aztán keresek egy nőt valahol, de lehet, hogy már rég nincsen, meghalt, eltűnt egy távolban, mondjuk talán egy nagy hegy mögött, esetleg egy néptelen utcán megfojtotta valaki.
Ő volt a szerelmem, a sohasem itt élő ideálom, akinek vörös rövid szoknyája volt, és utálta a melltartót. Nyakán néha piros kis karcolások voltak, azt hiszem azért, mert rajongott a rózsákért, és önfeledtségében szárukkal simogatta magát. Nem biztos. A partik is eltűntek, ködös homály sodorja őket a végtelen idő úttalan útjain. Autóajtók csapódásai rémlenek fel, midőn szépséges lányok emelték be félig csupasz lábaikat az ülések elé, melyek persze megdönthetők voltak. Igen, vége a buliknak, a whyskis üvegek bűzös szemétdombokra jutottak, sok-sok virágos szalvéta rúzsos ajkakat érintve jutott szemétkosarakba, s közben bódult pörgések közepette siklottak el egymáson a fénylő tekintetek. Micsoda idők voltak! Sírok. Belül, legmélyebb zugaimban meg zokogok.
Itt hagytatok idők, itt hagytatok lányok, barátok, kormosan gyászos csendek honolnak egykoron napsütötte zsigeri tájakon. Fázom. Ajkamba harapok, na nem úgy mint, te valaha, valahol egy forró délutánon, kiserkenő vérem szerelmes ünnepnapján. Dalszövegek sodródnak agyamban, kaotikus, szürreális öszleteket formázván, aztán eldúdoltatják magukat csendesen hangulatszárnyak káoszában vibrálva. Mit is kerestem én ezen a világon? Lehet, hogy csak egy mosolyt, olyan igazit, őszintét, madarak csivitelő röptében utazó szerelmet,
örökké bennem zengő üzenetet, ami csak nekem szól, csak nekem. Tőled, az egyetlentől. Ezt se tudja rólam senki. Lényegében ismeretlen maradtam embertársaim előtt. A titkok rejtik a legnagyobb tudást. Kimondhatatlanok, mert azzá tettük őket – így együtt…
Mégis, hol lehetsz? Akinek valamit mégis elárulhatnék magamból. Sohasem ismertelek. Le úr most csak áll, jobb kezét szeme előtt tartja, hüvelyk és mutató ujjait szorosan egymáshoz nyomja, a többit felfelé tartva, mert ő nagyon precíz ember. És mint mindig, hunyorog.
Car is ott állt. Bal kezében mobilt tartott. Feje ritmusosan mozgott: Mobil – ablak – ablak – mobil – mobil – ablak – ablak – mobil – és így tovább. Azt hallottam, hogy éjszakánként a digitalizált utcaseprők úgy takarítják el az elveszejtett, eldobott mobilokat, mint régen az utcaseprők a faleveleket. Hát nem érdekes ez? Vajon nekik is van tolható kukájuk? Vagy elektromos autókukákon ülnek, és valami mágnes izével szippantják föl a mobilokat, aztán automatikusan beletevődnek a kukába. Ki tudhatja? És, ha csak úgy megszólal az egyik mobil, és mondjuk éppen egy szexfilmet ad elő? Jaj, ne! Mert ki tudja, de lehet, hogy csak úgy automatikusan bekapcsol, úgy, mint az éhség, vagy a dugásvágy, aztán nesze neked világ!
Az is csak ember! Nem? Ráadásul tényleg egyedül van, és ha egymásra szórják szegénykéket, akkor se lehet belőle gruppenszex, vagy mi. Mindenesetre szadisták lehettek a legyártóik, az biztos! Csak az vígasztal, hogy digitálisan lépünk előre. Hogy mi az, azt nem tudom, de biztos, hogy lesznek még okosabb „okoskák” is nemsokára. Mióta is már, hogy csak a mobilomat fogom, és nem egy férfikezet? Nem divat ez már, inkább azonnal a tettek mezejére lépni, de gusztus kérdése. Gazdag, ronda és fizet, szegény, Adonisz-féle, szőrös mellel, de nem fizet, satnya, nyavalyás, szinte nyomorék és csak esdekel – meg efféle alakok a férfiak. Inkább akkor néha egy vibrátor! Soha se jött össze valami jó kis keverék. Pedig volt piros bőrdzsekim, vad színű szűk szoknyáim, olyan bugyimutogatóan rövidek, a csöcseimet is kitettem, ahogyan csak lehetett, bár anyám nyomán nem voltak éppen nagyok, de megtették a hatásukat. Csakhogy lényegében semmi sem történt az orgazmus-tömegeken kívül. De mit is képzelhettem? Egy barátnőm említette, hogy lovagoljak, mert az az igazi. Igaza is volt, hát ott a nyeregben kurvára sokszor el lehet élvezni! A sok hülye nő meg eltitkolja, miért is szereti annyira a lovakat. Lényegében mindenki hazudik, vagy letagad. Barátnők? Hát, voltak, de többségüket elküldtem az anyujukba, mert folyton pasi-lehalászásokkal foglalkoztak. A jobbakat meg anyám tiltotta le. Apámat nem érdekeltem, mert kislánynak születtem, én meg utáltam, közömbös volt. Amikor eltűnt, megkönnyebbültem, csak anyám sóhajtozásai idegesítettek. De lényegében semmi se történt. Soha semmi. Egyetemre se mentem, jó volt nekem az eladói állás egy kiskereskedésben, ahol mindenfélét lehetett kapni. A vénecske főnökasszony egész jópofa volt, hosszú parasztos szoknyájában, kontyocskájával, csak elég szőrös volt az álla, de kit érdekel. Kijöttem vele. Mostanában már nem járok oda se, meguntam. Ott se volt semmi. Kellene még egy kísérlet egy jobbfajta, gazdag pasival, de valami méla undor van bennem. Az okát nem tudom. Semmit se tudok.
Egyszer, amikor éjféltájt jöttünk haza a sokadik buliból, valami bárban voltunk, akkor is túl sok Martinit ittam, megtetszett egy tántorgó pasi az utcán. Karcsú volt, és olyan elegánsan dülöngélt, éppen előttünk ment, én két másik csajjal voltam, jó hangosan énekelgettünk.
Kigombolt zakóját lengette a tavaszi szellő, karjaival hadonászott, szinte hasította a levegőt, elé álltam, megráztam és ráordítottam: „Helló pasikám! Merre mész?” Az ürge nem szólt semmit, bambán bámult rám, és akkor láttam, hogy sír. Folytak a könnyei. Egy pillanatra megdermedtem, ő is megtorpant, kezeit védekezőn arca elé emelte, majd hirtelen meglökött, és meg hanyatt estem az aszfalton. Otthon ébredtem föl, kötéssel a fejemen. Pedig esküszöm, hogy ő lett volna az igazi. Mintha csupán ennyi lett volna minden. Anyám szerint erősen szangvinikus alkat vagyok, mint nagyapám, aki verte és csalta is a nejét. „Te se tudsz magadon uralkodni!” – szokta üvölteni, de hát én nem merek hapsikat verni. Egyáltalán, nem mertem sohasem semmit. Lógok a levegőben, és, ha majd anya is meghal, enyém lesz a nagy ebédlőasztal. Más nem is kell, mert olvasni már nem szoktam, meg aztán, nem is tudom, nem is tudom mit akarok. Talán leülni egy kanapéra, ahol mellém ül egy cica, és ő simogat engem.
Mintha már minden tudnék az életről, és csak végig kell állnom valahol a maradékot. Fáj a derekam.
„Veszélyes átkelés az ember, veszélyes úton-levés, veszélyes visszatekintés, veszélyes borzongás és megtorpanás.” (Nietzsche).
Ezt a mondatot mondta egyszer egy tanárom a gimnáziumban. Valami Nietzsche-től való, és nem tudom kiverni a fejemből. Még akkoron, egy rémes álomlátomást idézett fel bennnem, amint égő romok közül menekülök, ott volt minden rokonom, átrohantunk egy hídon, ami felrobbant utánunk…Iszonyatos zaj volt mindenhol. Aztán egyedül futottam tovább kihalt, romos utcákon, de többé nem találtam szeretteimet. Elvesztek a zajban és a tűzben. Majd bombázók jöttek, és megöltek… Felriadtam… Ilyen éjszakák után nem merek kimenni az utcára sötétedés után. Anyámnak elmeséltem, ő megsimogatta a fejemet és sírva futott ki a szobából.
Lis, aki sárgás fényekben úszik, mert napimádó és életvidám díva. Két kezével szoknyája szélébe kapaszkodik. De csak azért, mert egyszer álmomban kővé meredtem. Egy ismeretlen városban voltam, valószínűleg ott, ahol születtem, bár sok tárgy, utca, lámpa ismeretlennek tűnt. Egyedül kódorogtam, nem is tudom milyen évszakban, de talán éppen esteledett. Haza akartam menni, de nem tudtam, hogy hol van az a haza. Lehet, hogy az állomást kellene megkeresni, hiszen nem biztos, hogy ez az a város, ahol éltem. De azt csak tudom, hogy szüleim hol éltek, melyik utcában, melyik házban, hány szám alatt, hányadik emeleten? Igen, de hol az a ház? Kérdezősködni akartam, de nem volt értelme, mert se házszámot, se utcát nem tudtam mondani, bár valami 25-ös házszámra emlékezni véltem. Nem biztos. Riadtan néztem az előttem elsuhanó arcokra, szemeket próbáltam keresni magamnak, meg valaki ismerőst, aki eligazít, de mit is kérdezhetnék tőle? Végül eszembe jutott a telefonom, kikaptam a zsebemből, tárcsázni akartam egy számot, de nem jutott eszembe a szám, csak fogtam a mobilomat, szorítottam, de hiába. Aztán csak úgy találomra próbáltam nyomogatni a gombokat, de nem működött. Használhatatlanná vált a telefonom. Mindennek vége…Ennél a pillanatnál magamat ébresztem fel, mert, ha nem teszem, akkor belehalok az álmomba. Valami rettenet került belém valamikor, lehet, hogy egy ősöm borzalmas megélt kalandja okán, vagy elmebajom van. Lehet álmokat is örökölni? Biztos lehet. Utálom a teleholdat, olyan, mintha valami rettenetes arc nézne rám egy idegen világból, leginkább a baljóslatú jövőből. Ilyen esetekben sohasem bírtam ki férfi nélkül. Nekem mindegy volt, hogy ki, csak ne legyek egyedül, mert akkor megőrülök. Ez most is így van, mintha a holdnaptár lenne a végzetem. Férfivégzetem sohasem volt, nem bírtam beleszeretni a vadságba. Igen, nem, mert valahol minden hím vad. Tépték, szopták, rángatták a melleimet, szinte őrjöngtek rajtam gyönyöreikben, de nekem nem ez kellett volna. Valami, valaki más.
Az orgazmusok mellet, szinte mindig csurgott az izzadság a tenyeremről. Mintha utólagos irtózat vett volna rajtam erőt, pedig velük kényeztettem őket. Na mindegy…Lényeg: egyedül voltam, vagyok és már nem is leszek másképp. Miért is nem? Mert elernyedtem, kezeim, lábaim csak lógnak, nemigen mondok valamit valakiknek, minek, unalmas világ ez már,
az utcákon senki se vár, mintha csak itt és most lenne, és mintha egyfajta szótlanságba fulladna bele minden emberi zaj. Azzá lett a beszéd és az ének is. És mégis, néha különös dallamok, szövegek járják át testzugaimat, én meg dúdolgatni kezdek – csak úgy, magamban.
Többnyire régiek, örököltem őket. Egy olyan időből, amikor a csend maga volta a halál, vagy a rá való várakozás. Csak mostanában, jó pár évvel elhagyva ötvenet értem meg a számomra már régmúltat. Háborúnak hívták. De volt olyan nap, amikor nem volt? Csak mindig más…
Vajon én is éltem háborúban?
Lassan elhamvadtak a gondolatok, s talán még a sötétség is feketébb lett, a park fái az ablakok előtt még mindig nem tudtak semmit a bent lakókról, s az eső csak monoton kopogott s folyt végig a salétromba öltözött falakon. Megint valami időtlenség lett a győztes.

Mi: Mert mit tanultunk Mi tőletek??? Hát azt, hogy kuss, pofa be, muszáj alkalmazkodni, dolgozni kell, mindig csak a kell, kell, meg a kell. Na és nektek ez mire volt jó? Mit hozott a sokszázéves konyhátokra? Hát kínt, veszekedést, ölést, bánatot, halált. Nem?
Mi, arcát kezébe temetve volt mozdulatlan, csak remegett kicsit, ahogyan a rá jellemző sírás-nevetés szimultán rángatta csupa kétségbeesés-ráncokkal szabdalt arcát és egész testét. Volt egy megfejthetetlen képessége: egyszerre tudott sírni és nevetni, ami különös grimaszokkal ült ki ábrázatjára. Talán már kisgyermekkorában szedte össze ezt a fura jelenséget, de eseményhez nem tudta kötni. Önmaga számára is megfejthetetlenné lett, hogy például, amikor sírnia kellett, akkor a nevetés is belekezdett, meg fordítva is. Csak úgy kéretlenül, automatikus módon jelentek meg különlegesen intenzív érzések, valahonnan nagyon-nagyon mélyről, mintegy kiváltó inger gyanánt, aztán kitörtek a mimikák, összekeveredtek, szinte vitustáncot jártak a lassan rögzülő ráncok, és mintha csapkodták volna egymás útvonalait. Irdatlan, többnyire félelmetesnek ható grimasz-mintázatok pásztázták végig az arcát. Fintoroknak is lehetne nevezni a mutatványokat. Sokszor odaállt egy-egy tükör elé, és már ön-arcának látványa kiváltotta belőle a sokkot, és belekezdett a sírásos nevetésbe, vagy a nevetéses sírásba. De ilyen esetekben, szembesülve arc-látványával, lelke mélységeiben csak zokogott. Maga se értette, hogy miért nem inkább nevetett. Talán mert ennek az egésznek az oka, mégis valami borzalom – gondolta magában. Gyermekfejjel is sokszor hallotta, amint a nagy asztal körül ülő felmenők egymással is hajba kapva bizonygatták, hogy: „…a mi felmenőinkben nem volt efféle degeneráció, ezt máshonnan örökölte, vagy szerezte…” – és így tovább. Volt aki az anyai ágon, a dédpapa szifiliszére vezette vissza e fura jelenséget. De végül, se az apai, se az anyai oldal nem ismerte el ezt a különös képességét. Szégyellték, már a kisfiút is kerülték. Irdatlan lélek-, és gondolat-csend telepedett éledező érzelmeire, jobbára elvonultan, csendben olvasgatott, vagy hosszú délelőttökön, délutánokon csak állt a nagy ablak előtt, és egészen más világokban járt. Ő más volt. Igen, és gyakorta mondogatta magában, magának: „Én tényleg más vagyok, nem tartozom ezekhez (mármint holmi rokonaimhoz, de azokhoz sem, akiknek ismerőse vagyok…)”. Nem vagyok képes színészkedni, se befelé, de kifelé végképp nem. Rajtam minden látszik, méghozzá egyszerre.
Kisiskolás koromtól néztek úgy rám, mint valami „csodabogárra”, mert az átlagnál többet is olvastam, ami ugyanscsak szemet szúrt. Lehet, többet tudtam társaimnál. Nem tudom, de, hogy másképpen és mélyebben éreztem, az biztos. Szenvedtem tőle. Miközben gondos apám ideggyógyászhoz cipelt, addig gimnáziumi osztályfőnököm csak annyit mondott, hogy „ez a gyerek kétségtelen, hogy egyéniség, és bizonyára tehetséges.” Apám el is hitte. „De azért baromira hisztis is, mint egy elkényeztetett kisasszony, vagy vénkisasszony” – tették hozzá az életet szerintük agyontapasztalt utcai bölcsek. Állítólag korán felfedeztem Schopenhauert, de Nietzsche műveit is, és néha viszketett az agyam, hogy bizonyos rokoni-ismerős társaságok előtt, Zarathustra néhány kitételét idézzem, borzolva, megbotránkoztatva a gyepagyúakat. De nem tettem, mert elhatározásom kellős közepén erőt vett rajzam a nevetéses sírás. Különben is, reménytelen alakok voltak mindenkor. Magamban magtanultam csak röhögni. Mások iránt lenéző sajnálattal, önmagammal szemben pedig igazi síró-nevető, de vigasztaló önsajnálattal bírtam. Utóbbit leginkább a hisztérikus és kultúra ellenes morál mindent elsöprő szennyére vezettem vissza, mert ténylegesen éreztem a belőle áradó testi-lelki-tudati szennyezést. Az egyéniség sorsa a vergődés, de már akkor is az, ha csak alakulóban van. Nagy hatást gyakorolt rám „A világ, mint akarat és képzet” című írás, melyet Schopenhauer követett el.
„Mint ahogy a tomboló tengeren, mely mindenfelé határtalan, üvöltve tornyoz hullámhegyeket, s ejti le őket, ott hánykolódik egy szál lélekvesztőjén a hajós, gyenge vízi járművében bízván: így ül, a csupa kín világ kellős közepén, nyugodalmasan az egyedi ember, támasza a principium individuationis, ebben bízik…” Szép, habár nem értettem vele teljesen egyet. A dolog szépséghibája az, hogy éppen nem nyugodalmasan, hanem felajzott aggodalmasságában és félve a mindenkori morál-hullámok gondolat-léteket is szétverni képes tombolásaitól, egyre nagyobb félelemben „üldögél” az egyedivé váló, vagy vágyni kívánó ember, aki éppen pont az efféle tengereket nem szereti, így aztán másféle, eleddig ismeretlen létóceánra vágyik. Az „egyediesülés” elve volt az, ami belém mart, és másképpen kellett, hogy megragadjam. Merthogy állítólag mindenki egyéniség, így aztán a magát értelmesnek nevező faj minden egyede keresztül kell, hogy menjen egy úgynevezett „egyediesülés”, avagy kiegyediesülés folyamatán, hogy fajtársaihoz viszonyítva ténylegesen „más” lehessen. Hát ebben a tekintetben többé-kevésbé az is lesz! De egyéniséggé ettől még nem lesz! (Az állatvilágban használjuk az „egyed” kifejezést.) Na, ez az, ami végbe is megy, és sajnos könnyű észrevenni. Úgy zúdulnak a kaptafa-egyedek a világban, mint a záporozó esőcseppek a vízáramban. Egykaptafa gondolkodással, megjelenéssel, így aztán ténylegesen csupán egyedek, de sohasem egyének! Mindent bevesznek, mindent megesznek, elhisznek, legyen az gyógyszer, kaja, vagy szöveg. Ez a dolguk. A kiegyéniesülés, vagy egyszerűan csak egyéniesülés, az egy egészen más tészta, mert ott egyének, egyéniségek bomlanak ki. Ilyen esetben ki kell tudni szállni a záporesőből. Az efféle kiszállás veszélyes, sőt: önveszélyes és kockázatos, hiszen életbe, egzisztenciába is kerülhet. Szokott is. Nehéz nekem eldönteni, hogy sírjak, vagy röhögjek az egyedeken. Nietzsche talán úgy diagnosztizálná elmebajomat, hogy egyszerre vagyok apollói és dionüszoszi. De nem a gyilkolni, háborúzni is kívánó dionüszoszi, hanem csak az egyszerű, na és a lírai, érzelmes, szépséges költeményeket, zenéket élvező és költő apollói. Csakhogy ez nem így alakult. Az apollói többé már nem apollói, a dionüszoszi meg többé nem dionüszoszi. Elragadta őket a pusztító jeges zápor-áradat, a kinevelt egyed-tömegek mindenfajta mentális és fizikai tombolása. Az egyéniség jobb, ha eltakarja arcát. Az ember sok mindent örököl, de valahol mindenkor örök ős marad.
Leginkább abban, hogy lényegében nem képes egyedből egyénné válni.
„Ami tehát a morált illeti: vajon nem az élettagadás akarása, nem a megsemmisülés titkos ösztöne, nem a hanyatlás, a lefokozás, a rágalmazás princípiuma, nem a vég kezdete, következésképpen nem az elképzelhető legnagyobb veszedelem-e a morál?” (Nietzsche).
Mar. Amíg a mellek nem verik a köldököt, addig azért nincs nagy baj. Bár nekem mindegynek tűnik, hiszen már egy férfi se nézegeti. Már nem mar a vágy sem.
(folytatódik).
Kiss Tamás prózájának előző része a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?