ÖRÖKősök
filo-art
1
Úgy zuhogott az eső a kora esti szürkületben, hogy az utca és a fák látványát is elpaszatolta. Mintha a természet egy futurista akvarell készítésébe fogott volna.
Az ablakokon kifelé bámuló szempárok, táskáikkal együtt voltak kifejezéstelenek, lelki gyötrelmekből összeszedett ráncaik, mint futóárkok szabdalták szanaszét a sárguló pofalemezeket. A ráncok nincsenek tekintettel a korra. Két nagy ablak előtt álltak. A négy méter magas mennyezetig csaknem felérő, nyújtózkodó, egymástól csupán fél méternyire elválasztott kitekintők fakón fehér keretek között szorongtak, bambán mutogatva korhadásnak indult, egykor frissen fás csontvázaikat. Öten voltak a szemlélők. Biztosan néztek, és tán láthattak is valamit, bár az intimitást védő, foltokkal is terhes, földig érő vöröses brokát-függönyök laza hinta-palintája, mintha szellemek összejátszásait idézné, megakadályozva a tisztán lálást. A lehetőség csak egyfajta kifelé-hunyorgás volt.
Hogy kik is voltak ők, azt már nem lehet sohasem teljesen megtudni, hiszen csaknem teljes magány,- és én-fedezékben élték le életüket, csetlés-botlás-tudatokkal kereskedve és kiegyezve, hajkurászva nőket, férfiakat, de főleg a pénzt és egyebeket. Semmi különös, mondhatná a felületes szemlélő, hiszen a semmiségekről, főleg, ha azok emberek, ugyancsak nehéz értelmesen szólni. Szóval: egy mélabúban is megöregedett fogyásnak induló hölgy, akit Mar-nak hívtak, akit mintha fekete fátyol vett volna körül tetőtől talpig, aztán, mellette, egy hasonló korú, de kövérkésen domborodó idomokkal megáldott nő, aki a múlt viháncolásaiból rá ragadt sárgás fényvibrálásokat viselt, és a Lis névre hallgatott, aztán egy fiatalabb, olyan anorexiás-szerű kéjmámor-éhes vasalt szőkeség, a Car névre keresztelve, halványuló vöröses aurával, majd a két férfi: Le, aki ötvenet elhagyva volt kiélt, sokszor bevörösödő képű, amúgy pogácsa-arcú sápatagság, holmi elfuserált nőcsábász, fakó zöldes körítéssel, és a harmincas ifjú Mi, akinek arcán a világundor dekadens jegyei ástak betemethetetlen vermeket, vakondokra is irigylésre méltó titkos járatokat. Színjátszó, de sokszor rács-szerű, fekete, testén hosszanti irányban futó csíkok ütköztek ki belőle.
Koraősz volt, egy számukra már halálosan unalmassá vált városban és lakásban.
A szoba antik és „modern” bútorzata úgy volt elrendezve ebben a nappalinak se nevezhető helyiségben, mintha pár perce hagyták volna ott a terepet a nácik, vagy az oroszok…
A biedermeyer komód, kopott, rozoga vénség, becsukhatatlan, kilógó ajtókkal, valamikor fényes lehetett talán, most repedezett, elhaló felülete, mint leégett bőr hámlik, apró foszlányokkal szemetelve a parkettot. Legszívesebben rikogatna fájdalmában, mint napon leégett hamvas bőrű lánykák. Ő azonban gyakorlatilag szétesett. A kifelé bámulók mellett szorongott, éppen az ablakok mellett. Emberkínzás-sikolyt hallatott, ha netán valaki megpróbálta kitárni elnehezült ajtó-karjait. A semmiben ácsorgók mögött, egy kanapé-féle ücsörgött, minden stílust nélkülöző, talán leginkább valami art-deco-t idéző, megfejthetetlenné erodált mintájú huzattal, jobb-baloldalán bordós-barna párnácskákkal. Hegyek-völgyek, végtelenül koszos tisztások terültek el ülésre használt testén. Néha-néha egy-egy szíven ütő durranást hallatott, amidőn rozsdás rugói kipattantak egymásra kényszerített öleléseikből. Lábai, mintha fokozatosan hozzáidomultak volna Mar egyre görbülő lőcseihez, a visszafordíthatatlan szétesés, deformálódás örökös jegyeit hordozva. Aztán a szoba közepén, mint szőrméjét hullajtó hatalmas macska terebélyesedett a szőnyeg, ami nagyon értékes lehetett, de kisebb tó-szerű lyukakat mintázott bele a kegyetlen idő, na meg a cipősarkak. Ki emlékezne már azokra az időkre, amikor a tavacskák fölött, az asztal alatt lábacskák halászták egymást érzékien…Merthát fölötte terpeszkedett úrimód büszkén a nagy asztal, melyen ebédelni is szoktak. Reumás, málladozó, egyre feketülő lábai az ónémet fogalmára hallgattak. Vérkeringés már rég nem zavarta nyugalmát. Kihúzható volt, így aztán az egykori örökös huzavona annyira megviselte, hogy kábé száz év után belerokkant. Csak ő tudná elmesélni, hányszor cibálták, rángatták, emelték föl és tették-csapták parkettához, meg mindenféle kövekhez, vagy ütötték össze összezárásakor az egymással szemben álló asztallapokat, melybe minden porcikája beleremegett, de persze állítólag nem fájt soha semmije. Körülötte, mint holmi elfuserált lakájok, neobarokk-szerű székek, magas háttámlákkal, melyeknek nem volt tanácsos nekitámaszkodni. Úgy dőltek volna el, mint az ükapa 1917-ben…Állítólag megszökött otthonról és elrohant a forradalomba Oroszországba. Többé senki se látta. Lehet, hogy a sírja Petőfi mellett van. Ki tudhatja? A székkárpitok felforrósodó fenekek vágyálmait őrzik, na persze már totál kihűlve, titkos pukkantások megkönnyebbülésétől sóhajtoznak merengve. Úgy állnak őrt uruk, istenük, az asztal körül, mint a koporsókat körül ölelő fekete ember-koszorúk. A felszolgát levesillatok, mintha tömjénfüstté szublimálódtak volna, ott kerengve, múltakból jelenekbe, jövőkbe rohanva – céltalanul.
Egykori időkben, még sok volt a porcelán is, például az ablakokkal szemközti falakat borító két nagy könyvespolcon, melyeken zavartalan poros nyugalmukkal aludták örök álmukat a regények. A kutya se olvasta már őket. A mögéjük el-elbújó, tán az ükik által olyannyira imádott macska is pusztán csak elfeledett fájdalmas emlék.
A négy méter magas szoba, legalább harminc négyzetméter, a plafonon ébenfa csillár fekete zuhataga mutatta az utat a feltálalt levesek és egyebek felé. Több szoba is volt persze, melyeket egymásba nyíló hatalmas fehérre festett ajtók választottak el egymástól. A falak immáron koszosfehérbe öltözve próbáltak reménytelen versenyre kelni a szürkületekkel. Valamikor az ezredfordulón lehetett az utolsó festés.
Az atmoszférában ott ringott, kavargott a koszos barnává vált szellemiekből és lélegzetekből kiszabadult áporodott tudati-biológiai levegő, rég elveszett életek, tudatok roncs-maradványai, és nem létezett olyan léghuzat, mely onnan mindezt kisöpörhette volna. A foltoktól terhes vörös brokát-függönyök laza hinta-palintája szellemek összejátszásait idézte. Idő viselte tárgyak és sors viselte emberek különös fizikai-akarati tehetetlenségéből kreálódott a szoba különös hangulata, hiszen lényegében itt, ezen az ősi helyen, soha semmi lényeges, életbe vágó dolog sem történt, legföljebb hirtelen halálok, jajszavak, felkiáltások, kanalak és egyéb evőeszközök zűrzavaros disszonáns zörgései, kimért, intelligens csevegés-rezdülések
langy hullámtarajai borzolták az örökösen lelohadt állapotban kúszó kedélyeket.
A leveseket, húsokat, de még a desszerteket is – akár a vasárnapi húslevest is – a szenvedélyekkel együtt nyelték és gyömöszölték a savak jóvoltából mindent megemésztő gyomrokba. Valahogyan minden nemzedéknek le kellet, le kell nyelnie az életét.
Egyszer csak, mintha csengettyűszó hallatszott volna valahonnan, esetleg a múlt hullámrezgéseiből, vagy az éppen az idő-regnumba fulladó jelenből, kissé megrezdült tőle a halovány szürkés zöldben áporodó levegő, de más semmi, abszolút semmi.
„Mit a múlt szellemének mondanak,
az urak saját szelleme csak,
s bennük tükröznek az idők is…” Pusztán csak Goethe szelleméből csurrant ki egy kis szösszenet, valahonnan, egy vöröses, de már fakó, porladó könyv elhagyatott lapjáról. Nem hallgathatott tovább, hiszen évszázadnál is hosszabb élet-tartamok és múlások között edződött, reményt ember-változásokban sohasem feladva, hiszen ezért született egykoron, mint élő, s vált mellőzött tudati lételemmé, bizonyára mindörökre. Reá végképp nem vonatkozott a „mindörökkön örökké” szólama, mely oly sokszor ejtetett ki lebiggyedő, vagy éppen közönyöket formázó ajkakon, akár itt, ebben a kócerájjá lett és tett szobában is. Tán fölösleges is említeni, hogy a helyiségben tartózkodó múmia-szerű lények közül egyikük sem olvasta már el a Fausztot, minek is tette volna, hiszen nem volt arra idő, a suli meg már rég eltűnt, s az irodalomnak nevezett izé, oly unalmas emlékeket rázott fel lanyhuló, majd kihunyt éntudatukban, hogy már a portörlést is csak a ritkás huzatok intézték a szellemhordozók lapjain, borítóin. Merengéssé fajult tettvágyak ringatták a tudatokat, mondván-gondolván, hogy egyszer majd megteszek (megteszünk) valamit, éppen azt, amit már oly réges régen szerettem (szerettünk) volna, de mégis csak folyvást halasztódott (halasztódtak) a dolog (a dolgok), s valami türelmetlenségből nemtörődömségbe zuhanó bizsergéssel múlt el (múlik el) minden akarat. Lényegében bolyongva éltek, valami érdekes mámorban, ami napról napra tette csendesebbé és szimplábbá a vágyakat.
Ki tudja miért? Ha évek suhanásaiban sem ütötte föl fejét a válasz, akkor már nem fogja.
Mar, öregedésében maga volt a szeszélyeskedő lemondás, raplikkal, akaratossággal leplezve.
Férje egyik reggel eltűnt (elment valahová), és soha többé nem jött vissza. Így lett Mar, kábé 25 éve özvegy, vagy egyedülálló. Mindegy. Néha, de egyre ritkábban, hisztériás, nosztalgikus sírás kínozta, és olyankor gondolatban bejárta azokat az utcákat, tereket, parkokat, állomásokat, meg minden mást, ahol azzal a fiúval mászkált, aki egy napon csak úgy eltűnt. Alakja és hangja ködös napokon jelent meg elméjében, különösen mély tónusokat hallatva, és látni vélte, amint havas, hideg utcákon kóborol, keresve egy házat, amit sohasem talál meg. Mert a férje, valahogyan sohasem volt igazán otthon. Mellette otthon. Reggel nyolcra ment a hivatalába, ahol bérszámfejtő volt, délután négyre hazajött, adott egy puszit a nejének, megivott egy pohár bort, bevonult a szobájába, ahonnan este hétkor kijött, egy szót sem szólva megvacsorázott, majd visszabújt kuckójába, ahonnan már csak aludni tért neje mellé. Mellé feküdt és semmi. Füsté vált a szex, befulladtak a mondatok, megrekedtek a sóhajok. És csend, meg mindig csak csend és semmi. Mar csak kettőig dolgozott, titkárnő volt egy
kisebb cégnél, s bár a főnök minduntalan le akarta fektetni, Mar oly mértékben tudott utálatos lenni, hogy folyvást elmaradt a dolog. Nem érdekes, hogy nézett ki, mert olyan volt, mint minden akkori nő, deszka alkatú, hosszú, vasalt hajat viselt, ami hol szőke volt, hol nem, szoknyái rövidek, egyszínűek, jobbára kékben virítottak, mert a kék szín az gyógyít. Nem volt igazán divatnő, de azért nem tűnt ki a hozzá csaknem azonos hajat, ruházatokat viselő csajok közül. Egyenélet, egyenruhákban. Férje? Na igen. Nyakkendő, kék, fehér, vagy mogyoróbarna ingek, szürke öltöny, kinyalt rövid haj aktatáskával. Tömegbe vesző egyéniség. Negyven volt, amikor dobbantott, neje meg harminc. Valahol, valaki biztosan eltemette. Már úgy fizikai értelemben. Mar, az özvegy, vagy ki tudja micsoda meg csak most is ott áll az ablak előtt, mozdulatlanul, mint egy kitömött állat, amelyik nem fér el valamelyik polcon, vagy nem lehet falra akasztani. A testét ölelő fekete árnyak miatt már kissé kövérkésnek tűnik, hosszú lebernyeg-szoknyája csaknem a földet súrolja, lekopott lakkú félmagas cipője már régóta lábujjai fájós bütykeit dagasztja. De nem érdekelte soha, megszokta, hogy ott is fáj. Aranykeretes szemüvege mögé rejtőzött szemei pókhálóssá vált valóságot láttak, holmi ugráló fekete-átlátszó foltokból szőtt fátylon át jött (jön) be hozzá a kinti sötétség, valami végtelenné lett időfolyam-üzeneteket küldve.
Voltak idők, amikor még szexisen megigazította harisnyakötőjét, akár az esti, lámpafényes utcákon is, figyelve a férfitekintetek játékát, kielégítetlen felizgultságában kapaszkodva egy nagyon is fénylő kandeláber szőlőfürtös mintázatú levelébe, sejtve, hogy megint csalódni fog egy pasiban, de mindegy. Csak az orgonák ne virágoznának el soha – gondolta (gondolja) magában, mert elviszik az élet legmámorítóbb illatát. Megrándította vállát, vagy magától rándult egyet, de már nem azért, hogy dacos felelethez legyen kísérő csontmozdulat valaki számára, akit éppen abban a pillanatban zuhantatott bele a közömbösség skatulyájába. Sok ilyen volt, vagy lehetett, nem biztos már, de most, itt, ebben az áporodott csendben értelmét vesztette minden fintor és mozdulat. Csak egy álkatica bogár kapaszkodott a koszos ablaküvegen fölfelé, szigorúan a függönyök takaró palástjai mögött, tán ő még látott valamit kifelé, mondjuk a nagy fákat, ahogyan lassan korhadnak végük felé többszáz éven át.
Anyám? Vajon a mennynek országában vagy? – kérdezte magától oly pillanataiban, amikor már szintre teljesen feloldódott a magányban, a mellette állók rezzenéstelen közöny-hullámainak kereszttüzeiben. De hát tényleg ott álltak mellette, ő meg, mint egy mesében a rendíthetetlen ólomkatona kis papírhajójában, dacolva a zúgó patakkal, dacol az élettel, a nem kell már-érzéssel, de mire végre elszenderülne, mindig közbejön egy újra élesztő belső agyzaj. Ilyenkor kicsit elfordítja fejét, konstatálva, hogy még sincs egyedül, vagy mégis, és hallucinációk kavalkádja miatt érez egyáltalán valamit, aminek létezése úgy illan el, mint egy jelenés. Szellemek – gondolja ilyenkor, bár nem hisz bennük, mint, ahogyan csak a semmi értelmét látja önmagában életre kelni, ami hasonlóan fájdalmas, mint a szülés, de sohasem ürül ki belőle, nincs megkönnyebbülés, felszabadulás, vagy inkább megszabadulás. Innen.
Lehet, hogy szőke voltam leánykoromban, lehet, hogy copfom is volt, kék rakottszoknyában ugrándoztam szüleim körül az utcákon, parkokban, fagyizva, habzsolva a levegőt magamba,
miközben napfény-csóvák játszottak kis pihés arcomon. Fázom. Mostanában mindig fázom, főleg, amikor eljön a sötét este, és rájövök, hogy megint nem emelkedtek föl a függönyök a nagy ablakok előtt. Lehet, hogy már csak este és éjszaka van. Vajon ezek is fáznak, netán dideregnek itt köröttem?
Folytatjuk
Kiss Tamás legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?