Mint magukban sikoltozó öregasszonyok az elfekvőben, járják a megvadult mentőautók a félájult várost a viharban, nyomukban a kerékverte esőcseppek olajos szivárványt permeteznek a ziháló panelházak félvak ablakaira, lavórban felejtett hajmosó-vízként illatozik a lakótelepi lomha éjszaka, F. M. Dosztojevszkij meg jó ideje ott töpreng már a betonbeugróban, a bejárati ajtó előtt, s az istennek sem jut eszébe a kapukód. Talán éppen egy efféle éj a legalkalmasabb arra, hogy a költő megértse az ítéletét, s úgy említhesse majd később, hogy olyan igazi ítéletidő volt.
Vélemény, hozzászólás?