Ocsovai Ferenc: Törött álmok bús szállója

Nagy denevér tátja ki szárnyát erkélyemen,
és arról suttog, csak halogatom a dolgokat.
A tegnap elől mind mélyebbre menekülnék,
ám a holnap hosszú acélkörmökkel fojtogat,
és tudja bár az ember, hogy nem kellene tán’
a napoknak ennyire értelmetlenül szétfolynia,
hisz’ ha úgyis tűnik mindenkinek, hogy a hely,
ahol élek, az maga a mennyei Hotel California:
mosolyogva gondolok álmaimra, amiket felver
egy-egy kiáltás, furgonzaj, érdektelen éji nesz,
külvárosi csicsergés vagy utcán vonyító kutya,
és örök kétely kérdezi azt egyre, hogy mi lesz,
meddig tart még ez az áldatlan átmeneti állapot,
amiben előre még a következő lépést se’ látom,
és amelynek cérnaszála bármikor elszakadhat,
mígnem bele nem fáradok és önként levágom
magam talán erről a kígyóként csörgő kőláncról
egy napon, hiszen nem arannyal, hanem vérrel
fizetek immár minden egyes percért, és ez csak
tantaloszi élvezet. Nevetségesen sovány bérrel
szúrják ki a szememet, amíg az óceán fenekére
süllyedek és emlékezni már senki sem fog rám,
ha viskómat elragadja majd az első üvöltő orkán.

Csak egy sarokban, egy koszos zugban tengődöm,
mégis csak, hogy milyen szép a Playa Malvarrosa:
azt látják itt sokan, de amikor nem tudom, mit fogok
enni, s hol alszom majd, senkinek sem szólhatok róla,
mert az irigy bírálat úgy ítélné meg: ezt érdemeltem,
hisz’ nem becsültem az időt, amit ajándékba kaptam,
most pedig, noha valódi otthonra vágytam: érthetetlen,
hogy végül mégis egy olcsó kis szállodában ragadtam,
bár nem mindig volt ez így, és emlékszem, Vele milyen
életem volt; azt hinné, mert volt hol laknom, mit ennem,
de az az igazság, hogy engem mindez sohasem érdekelt,
hanem csak az, hogy akkoriban volt még kit szeretnem,
most viszont méltatlanul csúszom idelenn a hideg porban
azt hazudva önmagamnak is: nem voltam sohasem jobban,
de már csak ernyedt testem rejtőzködik egy üres szobában.

 
Lelkem viszont, akár a dongó, ha vacsoramaradékot keres:
keringve kutatja, hol vétetettem el a dicső tervek sorában
a ritmust, és miért kellett csalódnia bennem mindazoknak,
akik úgy hittek bennem, mint ragyogó, égi csodában,
mégsem vagyok, csak egy valóra sosem vált ígéret,
aki már azt sem tudja, kitartás-e akarni még ennyire,
vagy ez már csak puszta makacsság és rigolyás féllét –
ám eljött az idő, amikor innen tovább kell már mennie,
mert nem lehet, hogy ez a magányos egérlyuk legyen
az utolsó állomás, és nem csap meg az újdonság szele
többé valamelyik hűsítő mediterrán vagy északi kikötőben;
kit érdekel hát, ha szívem kemény – ugyan mit nyerek vele?

Szólongatott, csalogatott e világ, mint egy szirén éneke,
én pedig megpihentem volna, de úgy látszik, nem lehet,
és az eposz még tovább folytatódik e hullámzó tengeren,
mert bolygó hajós vagyok, aki szárazföldre egyszer tehet
csak lábat tízévente, akárhogyan is szeretne békéjére lelni,
ezért magamat saját életemben is csak vendégként fogadom,
mintha nem szakadna rám a mennyezet hamarosan. Mintha
maradhatna még ebben a létezésben bármilyen lenyomatom.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: