A Šalek-völgy három kristálytiszta, ragyogó tava közül a legnagyobb, a Velenjei-tó ősöreg titkot rejt magában. Valamikor, még a régi időkben élt a tóban egy rettentő sárkány, akit Pozojnak neveztek.
Az óriási fenevad hatalmas állkapcsa tűhegyes fogakkal volt teli, amíg hosszú, tekergő, kígyószerű testével ideje nagy részében a tó fenekén szunnyadt. Területét és kedves madarait viszont elszántan védelmezte, és bármiféle emberi lény vetődött a tó partjára, az illetőnek nem kegyelmezett: elég volt, ha éppen csak a víz felszínét érintette meg betolakodó, és azonnal szembetalálta magát Pozoj haragjával.
Élt a tó szomszédságában egy ifjú szénbányász feleségével és kisfiával, aki egy napon elkóborolt, és bár szülei figyelmeztették a sárkány veszélyére, a kis lurkó annál inkább kíváncsiskodni kezdett. Amikor azonban a nádasban bújó kacsákkal és hattyúkkal játszadozott, és lábujjával hozzáért a víz színéhez, a tó közepe bugyogni, majd egyre erősebben háborogni kezdett, és Pozoj hatalmas alakja kezdett el tornyosodni a mélyből.
Olyan hatalmas volt, hogy fejével kitakarta a napot, mintha csak napfogyatkozás volna, orrának füstjét pedig még messze a hegyeken túlról is tisztán látni lehetett. A gyermeken azonnal úrrá lett az ijedtség, de amikor el szeretett volna szaladni, földbe gyökerezett a lába, és még sikoltani sem volt ideje, hiszen a sárkány egyetlen harapással elnyelte.
A szülők napokon át kutatták hiábavalóan csemetéjüket, és már teljesen elvesztették a reményt. Hamarosan aztán az asszony egymaga elindult az elátkozott tó partjára, és először szitkozódni, majd könyörögni kezdett a sárkánynak, hogy adja vissza a fiát, hiszen kétség sem fért hozzá, hogy Pozoj falta őt fel.
Az anya lármája a környék madarait és halait is felverte, hamarosan pedig maga a sárkány is megjelent, aki az asszonyt dühében ugyancsak kíméletlenül, egyetlen darabban megette.
Az elkeseredett bányászt már csak a bosszú éltette egyedül, és elhatározta, hogy addig nem lesz nyugta, amíg végleg el nem pusztítja a bestiát.
Mivel foglalkozása révén a tűzszerész mesterséget is kitanulta, elhatározta, hogy óvatosan, lopva aláaknázza a tópartot éjszaka, amikor a sárkány legigazabb álmát alussza. Ezek után fedezékbe vonult, meggyújtotta a zsinór végét, ami beindította robbanószerkezetet, majd ékes zajt csapva próbálta meg előcsalni a sárkányt.
Pozoj hamarosan meg is jelent, és őrjöngve, a vér szagától megrészegülve indult el a hang irányába. Szájával viszont éppen a robbanószerkezetet harapta ketté, amely felrobbantotta az álcázva elhelyezett aknákat, és ez a levegőbe röpítette a sárkány fejét.
Eközben a völgyet körülölelő hegyek is beleremegtek a robbanásba, és néhányukból hatalmas földdarabok szakadtak le, amelyek betemették a tó egy részét. Ekkor szakadt a tó három kisebb részre, és ennek a robbanásnak a hatására fedezték fel a sárkány sziklák között rejtegetett kincsét: a lignitet, amit aztán hosszú időn át bányásztak a velenjeiek.
A szörny gyomrából a bányász felesége és kicsi fia épen és egészségesen kerültek elő még éppen az utolsó pillanatban, és ezután boldogan éltek haláluk napjáig. Az ifjú vájár hőstette hamar terjedni kezdett, és egyre többen költöztek a meseszép völgybe, amely a sárkány halálával végre biztonságossá vált.
Pozoj félelmetes fogai, karmai, koponyadarabjai és csontjai hosszú évszázadokon át pihentek a Velenjei-tó közelében, amíg végül a helyi halászok felfedezték azokat és a helyi múzeumnak adományozták.
A mű a szerző által megalkotott fiktív monda, amely saját úti élményeiből, valamint egyéni mitológiai kutatásaiból merítkezik, amelyeket egy előkészületben lévő kötethez végzett. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a velenjei vármúzeumban található lelet, amelyet Pozoj egyik metszőfogának tartanak, valójában egy masztodon agyara – a tavi sárkány legendája viszont még így is töretlenül tovább él…
Ocsovai Ferenc prózája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?