Habzó hullámokban, lüktető lázzal ébred az élet. Reménykedve virágzik az őszibarack. Korbácsként csattan a reggeli fagy, mint a hideg kegyetlen szavak úgy vágnak a lélegző lét húsába. Most másmilyen a kikelet. Lehet, holnap fagyott szirmokat áztat majd a reggeli harmat. Tajtékzó és fájóan gyönyörű. A világ, mint egy százfelé szakadt gigász úgy birkózik, egymás torkát fojtogatva, hogy ki ne szakadjon belőle a szó, mely leleplezi mennyire törékeny az emberi lét. Most minden egyformán üvölt és hallgat. Mint egy felső holtponton álló hatalmas kerék. Innen nézve kitágul a horizont. Átlátható a káosz, mely dermesztően és kérlelhetetlenül szétfeszíti az eddig megszokott kereteket. Aztán majd elmozdul, mert ez a rend. Közömbös és magától értetődő. Az ilyen kataklizmában elmosódnak a határok. A lojalitást beszennyezi a vádlóan sunyi megalkuvás és a zászlóhordozó hősökből fenékbe lőtt gyalogokat csinál. A mérlegek nem mérnek. A szavak súly és tónusok nélküli lidércekké válnak. A természet önmagából fakadóan, egymás kölcsönhatására törekszik az teremtő egyensúlyra. Nem tudni milyen mércével méri a változás erejét, de örökké hat, oszlik és gyarapszik. Megteremti és lebontja a kereteit, hiszen nincs két egyforma barack. A túlélők gyümölcsöt hoznak. Olyat, amilyet még soha nem ettél, ha megélitek a nyarat. Mert nincs két egyforma tavasz. Ez most ilyen. Kíváncsi vagyok megmarad-e a barack?