Nagy Lóránd: Hosszú séta egy rövid mólóról

Nagy Lóránd

Hosszú séta egy rövid mólóról

Judit, elmentem a házatok előtt ma. Oly idegennek tűnsz, mintha sosem találkoztunk volna még. Elmentem a házatok előtt ma, Judit. Rájöttem, még emlékszem, hol tartjátok a kávéscsészéket.

Hogy vagy? Még mindig a bankban dolgozol? Emlékszel, amikor kicsik voltunk. s átjöttél, milyen önfeledten játszottunk a terebélyes diófa alatt? Kijött mama és hozott nekünk friss kalácsot. Még a fokhagyma erős íze is érződött rajta, mert nem mosta el a kést, miután feldarabolta, Judit.  Mikor kimentünk a földekre július közepén, s csak futottál, én pedig kergettelek nevetve, gondot sem hányva semmire. Mondd, hogy emlékszel! E pillanatok szerepelni fognak majd a hét percemben. Megváltoztál, Judit. Elfordítod arcod, ha látod, jövök. Mindig az árnyékodban éltem, Judit, s ezt nem is felejtetted el tudomásomra adni. Mindig én voltam a „majdnem” kettőnk közül. Megkeserítetted az életem. Megkeserítettük egymás életét. Engem elveszíteni sosem volt nehéz. Egyszer azt akarom, szúrjon. Akarom, hogy a csendem hangos legyen. Akarom, végre egyszer, hogy a hiányom üldözzön.

Anyu haja őszül, Judit. Látni akar téged, minket, hogy újra boldogok vagyunk egy szobában, nem bújunk el részeg barátaink társaságában, amikor megpillantjuk egymást. Ilyenkor hazudok, és azt próbálom bemagyarázni neki – és magamnak is –, már nem itt élsz, elköltöztél Angliába vagy Svájcba, ahova olyannyira el szerettél volna menni egyszer. Nem tudlak elfelejteni, a sarokba vágni, mint a tinédzserek a koszos tornacipőt. Gondolok rád mindig, mikor odarakom a vizet forrni a sparheltre.