Laci emlékére
Tél a Száva mellett
Egyetlen alkalommal jártunk itt téli szünidőben. Akkor anyu kísérte haza Lacit és rövid telelésre mi is csatlakoztunk.
Az állomáson Mátyás bácsi várt minket, ezúttal gyalogosan vágtunk neki a hosszú útnak.
Nem volt könnyű. Előzőleg esőzések voltak s a talaj teljesen felázott. A faluból kiérve a földutak, dűlők, csapások puha agyaga a cipők talpára tapadt és cuppogva araszoltunk előre. Téliesen beöltözve és csomagokkal úgyis nehezen jártunk, a lábbelik ólmosan nehezítették a haladást.
Tíz-tizenöt lépés után megálltunk, próbáltuk lepucolni bakancsainkról a sarat, alkalmi, az útfélen
talált ágak, botok segítségével, de pár lépés után újabb és újabb rétegek tapadtak a talpakra és megint ott voltunk, ahol előtte. A kényszerszünetek lassították a haladást és az amúgy másfél-két órás gyaloglás talán három óránál is hosszabbra nyúlt. A kora estében, sötétben tapogatózva meneteltünk, Mátyás bácsi viharlámpájának gyér fénye mellett.
Amikor megláttuk a ház sarkán égő lámpát, a felderengő, ismerős kerítést és az épület körvonalait, végre elhittük, hogy megérkeztünk, mert az idáig tartó bizonytalan csúszkálás a tenger sárban, mezsgyéken és árokpartokon azt hitette el velünk: talán sohanapján érünk révbe.
A fűtött lakás, a meghitt lámpafény végre otthont jelentett és a megpihenés reményét.
Megszabadultunk a csomagoktól, cipőktől, felsőruháktól, majd vacsora és mosdás után ágyba bújhattunk. Anyu és Ilus tanti majd csak akkor, amikor sáros ruháinkat, cipőinket rendbe tették.
Csendben pihent a ház, talán moccanás nélkül aludtuk át az éjszakát és álmaink bizonyára nyári élményeket sodortak.
Reggel, félálomban madárdalt, rigófüttyöt, esetleg tücsökciripelést vártunk, kék eget és aranysugarak táncát az ablakon, ahogyan azt nyaranta megszoktuk.
Amikor felocsúdva kitekintettünk, nem hittünk a szemünknek. A fákon, a kerítésen, a tető peremén hóbunda ült, talán eddig soha nem látott vastag, puha, csillogó hótakaró.
Az éjszaka teljesen behavazott, de nem szállingózva, pelyhezve, hanem egyenletesen és teljesen belepve a tájat.
Igazi havas téli szünidőnk volt, újra és újra esett, takarítani kellett a havat az utakról és lassan-lassan hóbuckák, majd hóhegyek között jártunk a ház körül.
Volt szánkózás, hógolyózás, hóemberépítés és több csúszda a töltés oldalában, a leghosszabbat és legmeredekebbet csak Laci merte vállalni.
Ezt a téli képet máig magamban őrzöm, mert tiszta ragyogását a városban és környékén nem lehetett soha megtalálni. Talán sokkal később, Szlovénia fenyvesekkel borított hegyei között, veszteglő vonatból rácsodálkozva…
Visszafelé utak
Ezen a télen visszautazni kellemesebb volt, mint odafelé sarat dagasztani. Az utak most végtelen fehérségbe veszve, de biztosan vezettek minket az állomásra és a fűtött vonatokon csak a tél szépséges emlékeire gondoltunk, amíg az egyre ismerősebbé váló tájban egyszer csak feltűnt a Városháza. Valahányszor hazafelé utaztunk, mindig a Torony jelentette a hazatérést.
A nyári visszafelé utaknak talán több varázsa volt, mert a nyitott vonatablakból többet láttunk az elsuhanó tájból és apró dolgokat is észrevettünk. Emberek dolgoztak a mezőn, legelt a nyáj, delelt a gulya, lovaskocsi haladt a földúton, a napraforgók szépséges arcukkal tényleg a nap felé fordultak, kalászok hajladoztak a búzamezőn, pipacsok, búzavirág virított bennük, kukoricatáblák álltak őrségen, a bakterházból zászlós pályaőr figyelte a vonatot, tavacskán kacsák csoportja vadászott, most hídon futottunk át, odébb gyerekek integettek…
A sok-sok benyomás rövidítette az út hosszúságát Vinkovciig, ahol a várakozás órái úgy repültek el, mint könnyű pillangó. Igaz, hogy az állomás mögött poros volt a nagy, szabad tér, de más utasok is itt telepedtek le falatozni, ezt tettük hát mi is. Máig felejthetetlen az itt elköltött rántott csirke s a puszta kertjéből származó paradicsom, paprika.
Apu izzadékony volt, ledobta magáról az ingét, s a szikár, száraz parasztemberek megjegyezték: – Ovaj može biti jedno osamdesetpet kila. (Valójában százhárom volt…)
Anyu is kapott megjegyzést a téren cserzett bőrű, ráncos asszonyoktól: – Kad si se udala, kad imaš troje velike dece?
(Akkor éppen hármunkat gardírozta a Szávára vagy a Száváról, nem magyarázta, hány gyereke is van voltaképpen.)
Az asszonyok nem hitték, hogy annyi éves, ahány, önmagukhoz mérten sokkal fiatalabbnak tűnt.
Vártuk a vonatot, előfordult, hogy majdnem rossz vonatra szálltunk, aztán minden és mindenki a helyére került. Néztük a gólyafészkeket a karcsú jegenyéken, a cikázó, csapongó fecskék röptét,
vártuk a Városháza felbukkanását, hiszen olyankor hazaértünk…
Közös szabadkai és Száva-parti élményeink emlékére, sok-sok szeretettel…
Szabadka, 2023. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján…
Vége
Földi Erzsébet prózájának előző részei a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
