Földi Erzsébet: Laci (1.)

Laci emlékére

Ilus tanti nagynénim, Mátyás bácsi nagybátyám és Laci unokatestvérem Szabadkán a József Attila utcában, az Almási-házban laktak. A lakás két szoba, konyha és spejzből állt, a tüzelőt a kamrában (ól?) tartották. A nagy udvarban rengeteg napfény volt, a fák alatt viszont elegendő árnyék, Laci a nyáron homokban játszhatott, teknőben fürdőzhetett.

Sok-sok odafigyelésre volt szüksége, mivel nyolc hónapra született. Szülei korán, pár éves korától kezdve rendszeresen jártak vele a tengerre, hogy a levegőváltozás felerősítse. Leginkább Crikvenicán nyaraltak, mindig küldtek nekünk onnan képeslapokat.

Laci édesanyja odahaza varrt, de nem mindig bírta idővel a felvállalt munkát, ezért segítőkre volt szüksége. Anyu barátnője, Gizike néni, Kender Bözsi és maga anyánk is járt hozzá kisegíteni.

Ha anyu délelőttönként ott dolgozott, ránk (húgom és én) nagyanyám vigyázott, aztán délután felkerekedtünk és elmentünk hozzájuk. Mi, gyerekek jót játszottunk a homokban, hintáztunk, felleltároztuk a „supában” Mátyás bácsi munkaeszközeit: satu, harapófogók, kalapácsok, vésők, reszelők, gyalu voltak felhalmozva, ugyanis géplakatos volt, a Sever gyárban dolgozott. Nagyszerűen értett sok mindenhez, rengeteg dolgot meg tudott csinálni, vagy javítani.

Engem jobban érdekeltek a divatlapok. Nagy csomó Pesti Divatot leltem, azokat lapozgattam, tetszettek a modellek, vonalak, színek. Tüdős Klára neve gyakran felhangzott, de csak sokkal később – egy múltat idéző tv műsorban – tudtam meg: nagynevű divatkreátor volt.

Nem mentünk látogatóba üres kézzel. Ha ebédre kalács, lángos készült, vittünk kóstolót.

Egy alkalommal – a nálunk Laci által korábban megcsodált – sokrekeszes karton gyógyszeres dobozt elemeire bontottam, becsomagoltam fehér „fliszpapír”-ba, átkötöttem piros masnival, mivel ajándékul szántam. Laci már ekkor szeretett barkácsolni, a dobozból alkotni akart valamit.

Az úton odafelé gyerekek jöttek velünk szemben és kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, mi lehet az a nagyszerű kis csomag a kezemben, én meg féltőn a hátam mögé rejtettem. Nagyanyám rendreutasított: nem szabad így viselkedni, elvégre nem vették volna el tőlem, nem ették volna meg. Szégyelltem magam.

Ilus tanti Lacival vasárnap délutánonként járt el hozzánk látogatóba. Ők is mindig hoztak ízelítőt a sütött kalácsból. (Nagynénim szakácskönyvből tanult meg sütni-főzni, lánykorában a varrás lefoglalta, nappal a varrodában, este nagyanyám mellett.) Különleges, csak rá jellemző süteményei voltak, szerettem őket: mézes, rácsos mézes, rácsos linzer, csodakiflik, jucatekercs…

A vasárnap délutánok játékkal teltek, jó hangosak voltunk, a felnőttek meg túlkiabáltak minket.

Ilus tanti asztmás volt, akár nagyanyám. Mindketten átvészelték az 1918-as spanyoljárványt, s ez visszamaradt belőle. Nagynénim a sok hangos beszédtől mindig nagyon kifáradt és összetörten ért haza. Mátyás bácsi meg is jegyezte: – Nem tudom, anyukám, mikor elmész, nincs semmi bajod, amikor meg hazaérsz, alig vagy. Mit csináltok ott?

– Túlordítjuk a gyerekeket – hangzott a válasz.

Pedig mi leginkább „miséztünk”. Laciék vasárnaponként átlagon felül jártak templomba, egyik miséről mentek a másikra, egyik templomból ki, a másikba be. Közel volt hozzájuk a Nagytemplom, nem túl messze a Ferences. Mátyás bácsi eredetileg papnak készült, de kilépett.  A gyakori templomi jelenléttel talán egy fajta hiányérzetet próbált pótolni. Lacit is papi pályára szánta, de végül ez is másként alakult…  

A sok mise látványa, az ott tapasztaltak beleivódtak a kisgyermekbe, őrizte a szertartás egy-egy mozzanatát, tudta utánozni azokat. Játszottuk hát: a kisszéket letakartuk egy kendővel, ez volt az oltár, rátettük a keresztet, a réz gyertyatartót, a réz tojástartó volt a kehely. Laci „áldoztatott”, én és Marika voltunk a ministránsok. Húgomat azért említem másodikként, mert pici korában még csak a kiságyban állva asszisztált. Laci néha kicsit megbökte, ő pedig letottyant az ágyba. – Totty! – mondta Laci, mondtam utána én is, majd meg már Marika is megtanulta és mondta magának. Egy ideig ez volt a beceneve. Jókat nevettünk. És jó hangosan.

*

Óvoda után Lacit szerb tagozatra íratták be az iskolába. Időközben Mátyás bácsi jó munkaajánlatot kapott Szerémségben, Sremska Mitrovicatól tizennyolc, Martinci falutól nyolc kilométerre. Gépésznek vették föl a Vrtić kanális partján épült gépházba. A munkával jó fizetés és szolgálati lakás járt.

Munkája lényege az volt, hogy árvizek idején a csatornába ömlő vadvizeket a Száva folyóba ömlessze. Egyébként a gépház tisztántartása, a gépek karbantartása volt a feladata.

Elvállalta a munkát, Ilus tanti pedig Szabadkán maradt, a fia mellett. A távházasság akkortájt nem volt divat, nagynénim sok gyötrődés után úgy döntött: követi férjét, Lacit azonban Szabadkán hagyja, ha anyu vállalja a pótmama szerepet.

Anyám rábólintott, pedig hatalmas felelősséget vállalt.

Laci másodiktól hatodik osztályig lakott nálunk, csak a téli és nyári szünidőket töltötte szüleivel, év közben édesanyja rendszeresen járt hozzá látogatóba, édesapja ritkábban.

Egy otthon töltött nyári szünidő idején a gépházban megsérült, egy csavar beverte a fejét.

Apja nem csinált nagy ügyet az esetből, a Vrtić vizében megmosta a vérző sebet, abban a vízben, ahol állatokat itattak, fürdőztettek.

A tanév kezdetére Laci nálunk volt, anyám azonban észrevette, hogy húzódozik, nincs rendben, hát orvoshoz vitte.

A fején a seb gennyesedett, az orvos arra gyanakodott, hogy piszkos víztől megfertőződött.

Anyu ezek után kikérdezte Lacit, aki elmondta a történteket.

Végül kórházba került, ahol a sérült részt sugarazni kellett, amitől majd az összes haja kihullott. A megmaradt tincseket anyunak kellett kicsupálgatnia, ugyanis a további sugarazástól esetleg teljesen kopasz marad egész életére, sőt, szemöldöke, szempillája is kihullik.

A képlet Lacival nem volt egyszerű, de anyám jószándéka, segítőkészsége nem vitatható. Talán éppen ezért kicsit fájt neki Mátyás bácsi későbbi megjegyzése: – Rozika megijedt és bedugta Lacit a kórházba…

Ezidőtájt apu is kórházban volt, anyu mindkettőjüket naponta látogatta, onnan pedig keresztapámék épülő háza volt a menetirány, akiknek kész ebédet szállított, gyalog téve meg az egész távot, keresztül-kasul a városon, hiszen a villamosozás tovább tartott volna és pénzbe is került.

Mindennek ellenére, keresztanyám elejtett megjegyzései arra utaltak: anyám félrenevel minket, ha valaki ott van, csak hallgatunk, nem merünk megszólalni.

Vendégek jelenlétében valóban ez volt a helyzet, ám mégse törjön pálcát valaki fölött, aki maga még nem nevel. Lényeg, hogy Laci a hatodik osztálytól elkerült tőlünk, Mitrovicán folytatta tanulmányait.

Anyu kicsit sajnálta a dolgok ilyen alakulását, de talált benne jót is. Lassan felcseperedtünk és talán jobb, ha nagyocska lányok és fiú nem élnek együtt egy pici lakásban, ha százszor is unokatestvérek.

Mégis, a Szulovszki-házban megélt közös éveink, s az ebből következő közös nyaralásaink a Száva-parton nagyszerű emlékek, amelyeket érdemes őrizni…

*

Az 1956/57-es tanévben Laci már nálunk lakott.

Előző évben másik iskolába járt első osztályba, 1956 őszén íratták át a miénkbe, s ő már másodikos volt, amikor én elsős.

Tanító nénije Grunčić Viktorija lett, aki tisztában volt a kialakult helyzettel: a gyerek szülei az édesapa munkája miatt távol vannak, Szerémségben élnek, Laci az iskolaév folyamán a nagynénje családjával lakik.

Rozálka – ahogyan Laci anyánkat hívta – úgy érezte, hogy helyt kell állnia mellette, mintha csak a harmadik gyereke lenne, s ezt az elképzelését igyekezett derekasan meg is valósítani.

Apu mindig elfogadta anyu elképzeléseit és talán nem is volt gondja a megváltozott körülményekkel.

Nagyanyám Lacinak éppúgy nagymamája volt, mint nekünk, legfeljebb kicsit többet kellett kardoskodnia, hiszen a két kislány mellé most egy fiú is került, s a három gyerek bármennyire ismerte és szerette egymást, azért szerinte nem ártott olykor ráncba szedni a társaságot.

Ami minket illet, valóban jól ismertük és szerettük Lacit, és csak annyi lett a különbség, hogy nem csupán vasárnap délután voltunk együtt, vihorásztunk, hangoskodtunk játék közben, hanem együtt voltunk nap mint nap. Együtt keltünk, együtt feküdtünk, fogyasztottuk közösen a reggeli-ebéd-vacsorát, iskolába indultunk, vagy megérkeztünk. Eljártunk sétálni és látogatóba, a Kiserdőbe vízért, vagy éppen templomba, hallgattuk a felnőttek meséjét, vagy anyu nekünk szánt meséit téli délutánokon, a sporhet eleven tüzének lángjai mellett. Marika ekkor még óvodás sem volt, mint legkisebbre, vállvetve vigyáztunk rá Lacival, de előfordult, hogy kettőnk „nagyos” huncutságait kellett elviselnie.

Anyu számon kérte tőlünk az iskolai eseményeket, beszámoltunk hát a történésekről. Ellenőrizte leckéinket, kikérdezte a megtanult verseket vagy egyéb feladatokat. Ebben nem ismert tréfát.

Laci eleinte sokallta az őt elárasztó tennivalókat és megpróbált protestálni: – De akkor mikor játszok?

– Majd ha mindent leírtál és megtanultál! – vágta el anyám a vitát.

A rendszer beindult és nem volt probléma az eredménnyel. Napirendünk, szokásaink, iskolai tevékenységünk egyaránt felívelőben volt.

Laci – példás magaviseletét betartva – rövid ideig az osztályában lévő fiúk célpontjává vált, akik próbára tették türelmét. Ezek a fiúk gyakran verekedtek és vele szemben is durván léptek fel.

Anyám – hallva a történteket – kioktatta: – Ne hagyd magad! Ha bántanak, add vissza!

Ebből aztán kis galiba keletkezett, mert a tanító néni őt is rajtakapta az osztályban, amint nem éppen kesztyűs kézzel forgolódott a fiúk akcióiban. Őt is sarokba térdepeltették.

Laci anyámat okolta a történtekért, ám Rozálka megnyugtatta: – Semmi baj! Okkal tetted, amit tettél és az ezért járó büntetést leróttad. Nem jár érte itthoni megdorgálás.

A kicsi lakásban most hatan éltünk, de sok jó elfér kis helyen.

Anyu és apu Marikával a belső szobában aludtak, a szülők az ágyakban, húgom pedig még egy ideig a kiságyban. Laci hálóhelye a jobb oldali ablak mellett előbb a „sezlonyon”, majd a bútorok átszervezése után a rekamién volt.

Jómagam a külső szobába kerültem, nagyanyámhoz, ő az ágyban, én a díványon aludtam. Ebben a dologban az volt a jó, hogy miután a többiek elvonultak, mi még jó darabig égettük a villanyt, nagyanyám mintájára én is imádkozgattam, imakönyvből, majd rózsafűzért mondva. Persze, azért végül mi is lámpát oltottunk és nyugovóra tértünk.

Sokszor csak arra ébredtem, hogy anyu – ez főként télen volt kellemetlen – sparheltet pucolt, nyitogatta a bejáratot, hogy kihordja a csöveket az udvarra. A betóduló hideg levegőtől ocsúdtam álmomból. Viszont kellemes volt, ha péktől érkezett, meleg lepényt hozott a kabátja alatt, és a zsírozott, sózott lepény gondolata ígérte a finom reggelit.

A sparhelten olykor pirítóst készítettek, a megperzselt kenyérszeletek és a fokhagyma illata betöltötték a kicsi szobát, a platnin már készen állt a teáskannában a frissen főzött, gőzölgő tea,

vagy éppen a Franck- és Kneipp-féle árpakávéból készült feketekávé a tejeskávéhoz. Jó illatok voltak, csalogatók.

Ha délelőtt jártunk iskolába, indulás előtt kötelezően megreggeliztünk, uzsonnát kaptunk az iskolában, s mire hazaértünk, kész volt az ebéd. A délután leckézéssel telt, majd jöhettek a séták, a Kiserdő, a látogatások, vagy csak a játék.

Ha délutánosok voltunk, reggeli után nekiültünk a leckének, fél asztal volt a miénk, a másik felén folytak a főzési előkészületek. Tésztát gyúrtak, nyújtottak, vágtak, gombócot, barátfülét készítettek, kalácsot dagasztottak, vagy pucolták a zöldségfélét a leveshez, főzelékhez. Nagyanyám volt a főszakács, anyu kuktálkodott mellette, meg persze, minket rendezett.

A délutáni suliból estefelé értünk haza, esetleg írásbeli leckékkel foglalatoskodtunk és kis, esti szórakozás után pihenni tértünk.

Szombaton is volt tanítás, csak a vasárnap volt igazi szabadnap. Mise után olykor benéztünk a Kiserdőbe, a focipályán és a teniszpályákon folytak a meccsek.

Dél körül is kimentünk a kiserdei ártézi kúthoz friss vízért a legendás kék zománcos kannával, leginkább apuval, olykor magunk, gyerekek.

Egy alkalommal, amikor mi hárman vállalkoztunk a feladatra, egyszerre volt lenyűgözően szép, ugyanakkor félelmetes is a kirándulás.

A szépséges élmény abból állt, hogy előzőleg talán tisztították, mosták a kutat s az erdő sétányainak mindkét szélén keskeny patakocskaként folydogált a kristálytiszta víz.

Ugyanakkor néhány fiú utunkat állta, erejük fitogtatásához láncokat csörgettek a kezükben és pár pillanatra komolyan megijedtünk. Egyikük – látva megszeppenésünket – „továbbot” vezényelt a csapatnak s mi megkönnyebbülve iszkoltunk haza.

Laci egy ideig félt a sötéttől. A kék vizeskanna helye a két szobánkat összekötő küszöbön volt. Vacsora idején csak az külső szobában égett a villany, a belsőben sötét volt. Laci ilyenkor a kannát elmozdította a küszöbről és a világos szobarészben öntött magának vizet.

Mindhárman szerettünk a kána fedeléből inni, valamiért édesebben esett az így lekortyolt ital víz, viszont ezt apu mindig nehezményezte, s mára már tudom, hogy neki volt igaza.

Persze, a gyerekeket gyakran épp az vonzza, ami nem ildomos, talán éppen abban rejlik valami csodálatos vonzerő.

Folytatjuk

Földi Erzsébet legutóbb a Szöveten:

Földi Erzsébet: Rovinji nyaralás