Bottyán A. Nia: Félig ébren

A hideg beton vizesen nyomódik keresztül a vékony kabáton, amitől megborzongok. Lassan nyitom ki a szemem, de kell pár másodperc, míg a szürkeség eltűnik. A végtagjaim merevek az órák óta tartó fekvéstől. A fejemet mintha satu fogná össze, amikor egy szerelvény csikorogva megáll mellettem Emlékeim ködösek a tegnap történtekről. Lehet, hogy a klubok előtt hagyott poharakba kevertek valamit? Vagy talán csak az az ócska kannásbor okozta a vesztemet, amit még tegnap délelőtt hozott egy kedves tinédzser?

A város hangjai még idegenebben csengenek körülöttem, mint tegnap. Mintha sose lettem volna igazán a része ennek a káosznak. Mintha minden egyes nap, amit ebben a fertőben töltök, egyre messzebb sodorna a valóságtól.

Az Erzsébet körút nyüzsög a reggeli forgalomtól, mindenki sietősen halad valamerre. Egytől egyik felvették a pókerarcot, érzelemmentesen teszik egyik lábukat a másik után a szakadó esőben. Ma a szokásosnál is borultabb az ég, mintha a városra ránehezedett volna a felette lebegő szmog. Mélyet szippantok a levegőből. Orromba felkúszik az eső tipikus illata, némi ammóniával keveredve. Agyamban felsejlik a rendelő képe: sápadt arcú idős nénik ücsörögnek mindenhol a folyosón. A vizsgálóban egy kamasz fiú csomagolja ki a mintáját, és teszi le vonakodva elém. Valakinek megint nem volt elég folyadékbevitele.

A gusztustalan bűz visszarepít a jelenbe, gyomromat durván összeszorítja. Lehet, hogy belőlem árad? A galléromat az orromnak nyomom, hátha minimálisan sikerül kizárnom ezt a rettenetet, de a kibolyhosodott pamut elenged a varrás mentén. Bosszúskodva földhöz vágom az anyagdarabot és feltápászkodom. Testem alatt cuppan valami massza, amit valószínűleg én hagytam ott előző este. Lehet, hogy hányás…

Vonakodva felbicegek a négyeshatosra, bízva abban, hogy a következő állomásnál megtalálom a nyugalmat és távol lehetek mindentől. Legfőképpen magamtól és az általam okozott förtelemtől. Az emberek furcsán néznek rám, néhányan zavartan arrébb állnak, mások felhúzott orral szorosan nekinyomódnak a jármű oldalának. Látszik rajtuk, hogy undorodnak, hogy elítélnek. Nem lep meg: én is szorongok a saját igénytelenségemtől. Emlékszem, régen én is hasonlóan néztem az ilyen alakokra, akik ott voltak a város minden pontján, a saját hányásukban fekve. Csakis őket tartottam felelősnek. Hiszen ha dolgoznának… ha egyáltalán akarnának bármit is tenni, akkor nem lennének itt.

Pár hónapja azt hittem, hogy mindig van második esély… hogy a hibák kijavíthatók, az emberek pedig megváltoznak. Most már tudom, hogy a lélektelen város hosszan nyúló falai között nincs helye reménynek. Itt csak az igazán szívós emberek nem válnak olyanná, mint amilyen én is lettem.

Elmerengve leszállok a Margit-hídnál. Komótosan átkelek a zebrán, ahol az emberek tömegével igyekeznek egyik pontból a másikba. Az esőernyők rengetegében elvesztem az egyensúlyom, megcsúszok és minden lelassul. Fejembe éles fájdalom hasít. Jobb oldalról hangos dudaszó hoz vissza a valóságba, de az arcomba csapódó víz elhomályosítja látásom. Másodperc töredéke múlva a fejemtől alig tíz centire égett gumiszag terjeng, mire sikerül realizálnom, hogy a hófehér szín az arcom alatt nem a csíkokra húzott kokain, hanem az átjáró ijesztő közelsége. Hirtelen új erőt nyerve ugrok fel a zebráról, és intek a kocsijukban várokozó és egyre hosszabban és agresszívabban dudáló sofőröknek, hogy minden oké, majd tovább bicegek a Margit-sziget irányába. Micsoda nap!

A körforgalom után meglátok egy magányos padot egy fa alatt. A zsebemből kihúzott nejlondarab sárosan és szakadtan leng, miközben azon morfondírozok, hogyan is rögzítsem, hogy ne fújja el a szél. Végül, jobb híján, beleakasztom a pad szélébe, majd az alá terítem az átázott kabátomat.

A pad alól figyelem, ahogyan a sáros cipők elmosódottan suhannak el előttem, miközben a vaj és fahéj illata megcsiklandozza az orrom. A gyomrom falai lassan összeérnek, mintha dobolnának belülről. Az utolsó falat száraz kenyér íze már rég kikopott a számból, helyette kesernyés nyál gyűlik össze a nyelvem alatt. Retinámban felsejlik a kép: ott állt Ő, vigyorogva a frissen sült hús fölé hajolt, és egy pillanatig csak nézte, ahogy a fűszerek leolvadnak róla. A mosoly a szája szélén titokzatos maradt, de a mozdulatai árulkodó jelek voltak: a gondosan megválasztott teríték, a tányérok elhelyezése, az evőeszközök, a szalvéta mind-mind azt sugallta, hogy a mai nap különleges volt. Ahogy a sötét palack felnyílt, és a poharakat megtöltötte a mélyvörös folyadék, a tekintete találkozott az enyémmel, és egy apró biccentéssel jelezte, hogy valami megváltozott. A zsebéből előhúzott egy névjegykártyát, melyen ott díszelgett az új titulus. Aztán mintha hónapokat repültem volna, már ott álltam megbilincselve a rácsok mögött, miközben Őt figyeltem… a mozgásait, a szempillája rebbenését, a pillantását, amit felém küldött: fagyos volt, mint a whiskymbe ejtett jégkocka. Tekintete megállapodott rajtam, és a világ minden része egyszerre szűnt meg létezni. Annak az estnek a csendje még most is visszhangzik a fejemben, amikor még minden tökéletes volt. Minden egyes mozdulata, amit akkor láttam, új értelmet nyer a mostban… Azok mind a múlt elfeledett vagy elnyomott képei maradnak.

A pad alatt, a kemény kövön fekve a külvilág zaja egyre halkabbá válik, az eső monoton kopogása pedig fokozatosan nyomja el a szemem. Az érzékeim elmosódnak, és minden érzés, amely a mai nap folyamán bennem volt, szépen lassan a háttérbe szorul. A kábultság lassan alázúdul és átölel, mintha a határvonal az ébrenlét és az álom között eltűnne a végtelen szürkeségben.

(Polcrafel Íróműhely)