A busz lágy ringással állt meg a szokásos helyen. A sofőr bólintott, majd kinyitotta az első ajtót. Összerezzentem a beáramló csípős hidegtől, ami hirtelen váltás volt a benti kellemes meleghez képest. Leszálltam, miközben nyakig gomboltam a kabátomat. Jöhettem volna autóval is, de akkor nem lett volna meg a megszokott és oly régóta hiányzó érzés, az egykor belém ivódott megérkezés élménye. Mert bizony eltelt pár év, mióta utoljára itt jártam. Egész pontosan hét évvel ezelőtt köszöntem el Gyuszibától avval, hogy ezentúl gyakrabban látogatom majd meg. Hiába volt azonban az elhatározás, ha a sors más utakra irányított. Pár nappal az utolsó, őszi ittlétem után visszautasíthatatlan ajánlatot kaptam, ami sok éves külföldi tartózkodással járt. Nem sok időt hagytak gondolkozni, lényegében semmi olyan kötődésem nem volt, ami esetleg gátját szabta volna a távozásomnak, így hát igent mondtam. Nem titkolom, akkor és ott nem gondoltam erre a helyre és Gyuszibára sem. Élveztem a kihívást, le is foglalt a rengeteg munka. Az idő múlásával aztán szép lassan visszalopózott a gondolataimba ez a táj, az öreg, a jóízű beszélgetések. Honvágyam lett, nem is az országba, hanem egész pontosan ide, ebbe a kis eldugott szegletébe. Ennek ellenére kénytelen voltam elnyomni magamban ezt az érzést, mert sokáig nem volt lehetőségem hazajönni. Végül aztán elegem lett az állandó nyüzsgésből, a hajtásból, így feladtam a külföldi karriert és visszajöttem. A kint töltött évek alatt sikerült megalapozni a további életemet mind anyagilag, mind tudásilag. Most pedig végre megérkeztem ide, ahonnan a hívó szót hallottam ott belül éveken át.
A tél most nem a szebbik arcát mutatta. A metsző szél innen onnan felkapott inkább jég, mint hómaradványokat dobált. Az utolsó havazás nyomai látszottak még, de az azt követő melegebb idő megszikkasztotta az összefüggő hótakarót, az érkező fagyok pedig kemény kérget építettek a tetejére. A hegyre vezető köves utat autónyomok tarkították. Igen, legnagyobb megdöbbenésemre az egykori agyagnak nyoma sem volt, Bandi és a szekér nyoma már valahol eltűnt a kőburkolat alatt, átadva a helyet a gumiabroncsok csapáinak. Valahogy az emlékeimben másabbnak, szebbnek tűnt minden. Kerestem a régi dolgokat. Madarat, vadat nem hallottam, bizonyára mind biztos menedéket keresett magának a mogorva időjárás elől. A szemközti gerincen az erdő kopasz fái megkínzottan dacoltak a széllel, de néhány hallható reccsenés ellenére kitartottak. Az útszéli kökénybokrok sűrűje szinte rezzenéstelenül állt, mintegy sorfalat emelve nekem, az érkezőnek, a visszatérőnek. Most valahogy nem láttam azt a szépséget, amit eddig minden évszakban megtaláltam itt. Persze biztosan megleltem volna, ha nem az emlékeimet vetítem a tájra, hanem beleolvasztom a képbe az elmúlt évek okozta változásokat. Így viszont kissé nyomott hangulatban lépkedtem, erős kézzel szorítva régi, azóta is megőrzött hátizsákom pántjait. Leszegett fejjel a nyílegyenesen haladó autónyomokat fürkésztem, de Bandival ellentétben itt nyoma sem volt semmiféle cikázásnak, kitérőnek.
Gyuszibá pincéjéhez közeledve vidám gyerekhangok ütötték meg a fülemet. Meglepődtem, ahogy azon is, hogy a nyomok pont az öreg háza felé kanyarodtak. Odaérve láttam, hogy a szakadozott hóruhába öltözött füvön egy autó áll. Tétováztam, talán épp vendégeket fogad az öreg, nekem pedig akkor mégsem illene beállítanom. Végül a kíváncsiság és a régi emlékek erősebbnek bizonyultak az illemnél, hát elindultam a pince felé. A ház nem változott semmit. Fala fehéren ragyogott, tetején a hóréteg alól több helyen is kivillant a vörös cserép. A kéményből óvatosan bújt ki a füst, hogy aztán a szél letépje onnan és magával ragadja valahová az erdő felé. Az épület előtt kemény hócsata zajlott. Két felnőtt nekem háttal, míg két nyolc-tíz év körüli gyerek velem szemben vívta a harcot, nem törődve a mogorva időjárással. A gyerekek nagy lendülettel dobáltak, minden találatot örömujjongás kísért. A felnőttek inkább csak próbálták elkerülni a hógolyókat, elvétve viszonozva az elsöprő támadást. Egy, a gyerekektől származó lendületesebb hólabda a combomon csattant, mintegy üdvözlésképpen. A meghökkent gyerkőc, aki szemével követte a lövedék útját, meglepődve intett felém, s hogy biztos legyen, oda is kiáltott:
– Bocsánat, nem akartam!
A felnőttek meghökkenve fordultak meg. Középkorú pár volt, széltől pirosra csípett arcukon széles mosoly, de a szemükben ott ült valami tartózkodó gyanakvás is.
– Jó napot! Segíthetek valamiben? – kérdezte a férfi, miközben pár lépést elindult felém.
– Nem is tudom – feleltem zavartan – Jó napot. Gyuszibát keresem.
– Gyuszibát? – torpant meg amaz, majd fürkésző tekintettel végigmért tetőtől talpig, mintha valami ismerőset keresne rajtam. Végül hozzám lépett és kezet nyújtott.
– Üdvözlöm! Zoltán vagyok. Jöjjön, igyon egy pohárkával! Biztos átfázott.
Váratlanul ért az ismerős mondat. Bemutatkoztam, miközben mélyen a szemébe nézve próbáltam rájönni, ki is lehet. Tudtommal nem volt élő rokona az öregnek, így csak valami ismerős lehet. Ahhoz viszont túl otthonosan viselkedtek. Sok választást viszont Zoltán nem hagyott, mert a kézfogással egyben finoman húzni is kezdett az épület felé, miközben továbbra is kíváncsi tekintettel vizslatott. Ahogy a házhoz értünk, sorra bemutatta a feleségét és a két gyereket is. Az asszonyt Rékának, a gyerekeket Attilának és Zsófinak hívták. Miután túlestünk a formaságokon, Réka tovább folytatta a hócsatát az ifjakkal, míg mi Zoltánnal a házhoz indultunk.
– Üljön csak le – mutatott a fal melletti padra –, rögtön jövök.
Míg én elhelyezkedtem, Ő bement a házba, majd kisvártatva egy üveggel és két kis cseréppohárral tért vissza. A halmozódó ismerős dolgok egyre sötétebb gondolatokat ébresztettek bennem. Leült mellém, öntött, majd az egyik poharat a kezembe nyomta, míg a másikat hozzá koccintotta.
– Egészségére! Húzza csak le! Jót fog tenni.
Lassan kortyolgattam az ismerős pálinkát, egyrészt az élvezet miatt, másrészt ezzel is halogatva, hogy meg kelljen szólalnom. Sajnos így sem tartott sokáig, hát erőt vettem magamon:
– Meghalt, ugye?
– Meg.
Nem is a tény döbbentett meg, arra már fel voltam készülve, hanem a válasz tömörsége. Semmi köntörfalazás, semmi sajnálkozás, egyszerűen a tény közlése. A megváltoztathatatlan tényé. Hallgattam, hirtelen nem tudtam mit mondani. Fejemben megannyi emlék kavargott rendszertelenül.
– Maga az, ugye? – törte meg a csendet vendéglátóm. Kizökkentem a gondolataimból, bár nem igazán fogtam fel a kérdést-
– Ki vagyok én? – kérdeztem vissza értetlenkedve. Úgy tűnt, hogy Zoltán kérdése csupán költői volt, mert úgy folytatta, mintha igenlő választ kapott volna.
– Gyuszibá mesélt magáról. Sokat. Arról, hogy néha meglátogatta, hogy milyen jókat beszélgettek. Pontosan leírta magát, nem volt nehéz felismerni. Várta, hogy újra jöjjön.
Bár semmi vádló nem volt az utolsó mondatban, én mégis elszégyelltem magam.
– Sajnálom. Máshogy alakult az életem, nem tudtam jönni. Mikor halt meg?
– Egy éve. Békésen ment el. Itt voltunk mellette.
Újra pár perc hallgatás, küzdelem az emlékekkel, Zoltán pedig tapintatosan nem törte meg a csendet.
– Maguk régóta ismerték? – tereltem kicsit másfelé a beszélgetést, hátha engem is kizökkent a borús gondolatokból.
– Fél évvel azután találkoztunk, hogy maga utoljára itt volt. Jártuk a környéket, kirándulgattunk, aztán egyszer csak Gyuszibá behívott egy pohár borra – mosolyodott el – A vége aztán az lett, hogy egyre gyakrabban jöttünk, segítettünk amiben tudtunk. Hoztuk a gyerekeket is. Imádnak itt lenni. Gyuszibá rengeteget mesélt nekik a régi szokásokról, hiedelmekről, nekünk meg a hajdani Göcsejről. Most már akkor van baj, ha vissza kell menni a városba. Tudja, mi ott lakunk, csak hétvégente jövünk ide, bár jó lenne ide költözni. Végülis nincs messze a város. – itt elhallgatott kicsit, majd kérdést nem is várva folytatta – Már jóval a halála előtt ránk íratta a házat. Annyit kért, hogy vigyázzunk rá, legyünk jó gazdái, ha ő már nem lesz. Persze ezzel semmi olyat nem kért, amit magunktól ne tettünk volna meg – mosolyodott el.
– Örülök, hogy rátaláltak, hogy magukra talált – feleltem – szüksége volt rá, hogy valami nyomot hagyjon. Nem saját magáról, hanem erről itt – mutattam körbe – így talán nem veszik el az a rengeteg ismeret, amit őrzött. Még Bandi sem – mosolyodtam el – már ha tudja, ki is volt a Bandi – néztem Zoltánra kérdően.
– Bandi? – nevette el magát – hogyne tudnám. Sajnos már ő is csak a mennyei kórókat rágcsálja, de a Józsi gyerek még rendszeresen kijár ide, igaz most már motorral. El tudja képzelni? – nevette el magát újra.
Innentől kezdve valami feloldódott köztünk. Össze tegeződtünk, majd sorra elevenítettük fel a történeteket, amiket Gyuszibától hallottunk. Hol ő mesélt, hol én. Sok olyan dolog volt, amit mindketten hallottunk az öregtől, de rengeteg olyan is, amit vagy egyikünk, vagy másikunk tudott csak. Néha szomorkodtunk kicsit, néha nagyokat nevettünk, éppen a témától függően. Repült az idő. Olyan volt, mintha Gyuszibá ott ült volna velünk, kezében a zöld cseréppohárral. Aztán Zoltán hirtelen témát váltott.
– Azt hiszem bőven van még beszélgetni valónk, de nem akarod meglátogatni az öreget?
– Dehogynem – zökkentem vissza a rideg valóságba – hol van eltemetve?
– Azt szerette volna, ha itt maradhat, hát itt.
– Akkor ne is mondd tudom, hol keressem. – válaszoltam magabiztosan.
– Rendben, de várj még egy pillanatot – mondta Zoltán, és bement a házba. Kisvártatva egy üveggel, két pohárral néhány füzettel és egy ismerős könyvvel tért vissza. Először a füzeteket nyomta a kezembe – Ezeket neked hagyta, legyen a tiéd. Rengeteg emléke van itt leírva, sokat a beszélgetéseink közben vetett papírra. Ezt pedig – tette a füzetek tetejére a könyvet – szintén rád hagyta, tudod miért. Ebből pedig igyál egyet vele is, ezt én adom – azzal a másik kezembe nyomta a poharakat, az üveget jobb híján a hónom alá szorította – Most már mehetsz! – nevette el magát.
Emígyen felszerelkezve komótosan elindultam lefelé a szőlősorok mellett a gyümölcsfák felé. Az öreg tüskéskörte fa szikáran magasodott a többi fa fölé, még így lomb nélkül is méltóságteljesen. Alatta a sír, egy szépen rendezett földhalom, a fa felőli oldalon egyszerű kereszttel. Olyannak tűnt, mintha maga a fa növesztette volna oda a fejfát a saját gyökeréből. Lekuporodtam a sír elé, magam elé tettem a poharakat és mindkettőbe öntöttem az ismerős illatú pálinkából, miközben a füzeteket és a könyvet a levetett sapkámra tettem.
– Hát újra itt vagyok, Gyuszibá. Sajnálom, hogy csak most. Egészségére! – azzal az egyik pohárral felhajtottam, majd a másik tartalmát a sírra öntöttem.
Letettem az üveget és a poharakat, kezembe vettem elgondolkodva az ismerős, fehér borítójú Weöres Sándor kötetet. Kis papírlap sarka kandikált ki belőle. Kinyitottam a papírnál. Szépen rajzolt betűkkel ez állt rajta:
„Tudtam, hogy még eljön. Legalábbis bíztam benne. Ne búcsúzzon, csak olvassa fel a verset! Hangosan! És köszönöm a pálinkát! Tudom, hogy Zoltán anélkül nem engedte volna ide. Gyuszibá”
Felnevettem, bár közben könny szökött a szemembe. Előbb magamban átfutottam a megjelölt verset, aztán a kérésnek eleget téve hangosan olvasni kezdtem:
Öröklét
A föld, hol az élet terem,
a mindent nyelő sírverem,
a síkság,hegy, tenger,folyó:
öröknek látszik és muló.
Világűr és mennyboltozat,
sok forgó égi kapcsolat,
a milliárdnyi tűzgolyó:
öröknek látszik és muló.
Mit eltemet a feledés,
egy gyík-kúszás, egy szárnyverés,
egy rezdület, mely elpörög:
mulónak látszik és örök.
Mert ami egyszer végbement,
azon nem másít semmi rend,
se Isten, se az ördögök:
mulónak látszik és örök.
Mire a végére értem elbicsaklott a hangom, szinte már csak suttogtam az utolsó versszakot. Hosszú ideig nem tudtam megszólalni. Végül újra öntöttem a poharakba.
– Köszönöm, Gyuszibá! Mindent. A verset is. Egészségére még egyszer!
Lassan, óvatosan indultam felfelé a házhoz. Zoltán ugyanott ült, ahol eddig is. Mintha rám várt volna. A többiek már a házban voltak, legalábbis onnan hallatszott a gyerekzsivaj. Kérdő tekintettel rám nézett, de nem szólt semmit. Kivette a kezemből az üveget meg a poharakat, némán töltött mindkettőbe.
– Gyuszibára! – nyomta a kezembe az egyiket.
– Gyuszibára! A nyomokra, amiket hagyott.
Elkortyolgattuk a pálinkát, kicsit még beszélgettünk, aztán elbúcsúztam. Zoltán a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül jöjjek még el, hisz annyi mindenről tudnánk még beszélgetni. Megnyugtattam, hogy biztos jövök, lehetőleg nem csak évszakonként. Mert ez a táj gyönyörű. Bármikor. Távoztomban még visszaszóltam:
– Zoltán! Ha esetleg tudnál majd itt egy eladó pincét, egy ilyet mint ez, akkor feltétlenül szóljál!
Nem válaszolt, csak mosolygott és bólintott. Értett…
(Vége)
Farkas László prózasorozatának előző darabja a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?