A szokásos helyen szálltam le a buszról, visszatérve a göcseji szőlőhegy csodás vidékére. Rohamléptekkel múlt el a nyár, magával vitte a tűző napsütést, a forróságot. A nap most lágyan, simogatóan sütött, sugarai végig cirógatták a környező erdők őszi színekbe öltözött fáit. Mert bizony már ruhát váltott a természet, magára öltötte az időszakos elmúlás ragyogó színeit. A zöld, narancs, barna, piros minden árnyalatának káprázatos színorgiája kaotikus hullámzásával legalább annyira izgatta a szemet, amennyire nyugtatta a lelket. A gyenge szél épp csak olyan erővel fújt, hogy némi dinamikát vigyen az amúgy festményszerű tájképbe, amit a festő azzal a szándékkal készített, hogy lehetőleg a paletta összes színét felhasználja, amúgy sem tudván ezután már szebbet készíteni. Hűvösbe hajló érintése kellemesen feledtette utolsó látogatásom izzadságban fürdő emlékeit. Persze csak az időjárásra vonatkozókat, mert amúgy elevenen élt bennem szinte minden szó, minden mozdulat a nyári beszélgetésünkből Gyuszibával.
Megfontoltan indultam el a hegyre vezető úton, egyrészt nem volt miért sietnem, másrészt nem tudtam, milyen útviszonyokkal találkozom. Legnagyobb meglepetésemre azonban most egész járható volt. Bár a múlt heti esőzés feláztatta kissé, de a nap most nem égette gránit keménységűre. Nem süllyedt, nem ragadt, nem tarkították szurdokhoz hasonlatos vájatok. Az oldalt sorakozó kökénybokrok levelei közt csak itt-ott kéklett néhány bogyó, ami valahogy túlélte a tavaszi fagyokat. Az egyik ágon rózsabogár pihent megfáradt lovagként csillogó fémes zöld páncéljában, tudomást sem véve az alatta az agyagdarabok közt vívott póri csatározásról, amit két ganajtúró vívott egy, a nevükhöz méltó zsákmány birtoklásáért. A nagy szépségben az apró csodák, amiket a ráérős tempó miatt lehetőségem volt szemügyre venni. Elöntött valami megmagyarázhatatlan, a tájból áradó nyugalom, az otthonosság, az ide tartozás, vagy legalábbis az annak akarásának érzése. Talán még egyszer sem értem ilyen lassan Gyuszibá pincéjéhez, de azért ez az út sem tartott örökké. Az út és a pince közti gyepes terület most smaragdzöld színben pompázott, tudomást sem véve az ősz jelenlétéről.
Az öreget sehol sem láttam, de a kisebbik pince felől neszezést hallottam, így arrafelé indultam. Gyuszibá ott volt, körbevéve különböző edényekkel, azokat pakolgatta gondosan. Lépteim neszére felnézett, elmosolyodott, majd hirtelen komolyra vált arccal így szólt:
– Jó napot! Elkésett.
Nem tudtam hirtelen hová tenni ezt a megjegyzést, mert bár kényelmes tempóban jöttem idáig, de nem emlékeztem semmilyen megbeszélt időpontra, ahonnan esetleg elkéshettem volna. Tétován üdvözöltem az öreget, nem tudván elrejteni hangomban az iménti meglepődést:
– Üdvözlöm, Gyuszibá! Hogyhogy elkéstem? Honnan?
Amaz, látván az arcomon a meghökkenést, újra elmosolyodott:
– Ne vágjon már ilyen meglepett képet! A szüretről késett el. Már mindennel végeztünk. Bánhatja. Na, jöjjön egy pohárkára! Örülök, hogy itt van!
Megkönnyebbültem fogtam kezet az öreggel, bár így nézve tényleg elkéstem. Amaz befordult a pincébe, tett-vett kicsit, majd a szokásos cserép poharakkal újból megjelent. Az egyiket nekem nyújtotta, a másikat pedig üdvözlésre emelte.
– Na, egészségére! Kóstolja csak meg!
A pohár kellemesen hűvös volt, benne valami kissé zavaros, de erőteljes illatot árasztó nedűvel. Ahogy belekortyoltam, egyszerre éreztem a rizling ízét, valami édeskés beütéssel, ráadásul mintha még kicsit pezsgett is volna a számban. Mindenesetre az egész úgy egyben nagyon kellemes volt.
– Murci – mondta az öreg, miután az első tétova kortyokat lenyeltem – se nem must, se nem bor. A kettő között. Ez most a rizling, de kormint is adhatok, ha gondolja, mert van az is. Errefelé még jócskán találni direkttermő fajtákat is. Van bőven otello, meg az az áldott noha is.
– Nem, köszönöm! – szabadkoztam – ez nagyon is jó lesz!
– Ha jó, hát jó – felelt az öreg – Na jöjjön, menjünk vissza a házhoz! Ezek az edények megvárnak, meg hát a derekam is megfájdult a sok hajoldozástól.
– Segítsek? – kérdeztem, de amaz csak legyintett:
– Majd később esetleg. Most inkább üljünk le kicsit, beszélgessünk!
Éreztem, hogy nincs értelme a további erősködésnek, így hát követtem őt vissza a régi pincéhez. Most először láttam fáradtságot a mozdulataiban. Egyenesen a támlás padhoz ment, ami most is ott volt az azóta gyümölcseit vesztett szederfa alatt. Leült, majd egy intéssel helyet mutatott maga mellett.
– Jöjjön csak, üljön le! Azaz, várjon! Megitta a murcit? Akkor lépjen már be, a szokásos helyen van a kancsó, hozza ki! Azért a bor mégiscsak bor.
Engedelmeskedtem a kérésnek, beléptem a házba. Felvettem a kancsót és fordultam is vissza kifelé, de azzal a lendülettel sikerült is lefejelnem a bejárat felső, alacsonyan épített gerendáját. Nem volt kedvem azon tűnődni, hogyan sikerült ezt nyáron elkerülnöm, mert valószínűleg ez már akkor is ennyire lent volt, inkább a fejemhez kapva félhangosan elmorzsoltam egy káromkodást. Miután teljes egészében a fejemmel voltam elfoglalva, így a még bent lévő lábam természetesen elakadt az alsó gerendában, miáltal balettművészeket megszégyenítő mozdulatokkal, egyensúlyomat épphogy megőrizve, de a kancsóra még így is gondosan vigyázva szinte kiröppentem az épületből. Az öreg ezt látva elvigyorodott, s mivel úgy látszik a füle is jó volt, így fogadott:
– Na, ha befejezte a néptánc bemutatót, akkor jöjjön, üljön le, de a kancsót adja inkább nekem! Ha meg jólesik, akkor káromkodjon nyugodtan, engem nem zavar, meg már büntetés sem jár érte.
– Büntetés? – kérdeztem meghökkenve, miközben helyet foglaltam mellette a padon, még mindig a sajgó fejemet tapogatva.
– Úgy bizony, büntetés. Nem is akármilyen. Régen a szőlőhegyen kemény törvények uralkodtak, még Mária Terézia idejében. Akkor még hegymesterek, bírák, szőlőpásztorok vigyázták a hegyek rendjét, teljesen függetlenül a falvaktól. Nem szabadott vasárnap dolgozni, átjárni a máséba, káromkodni, gyalázkodni, mert ezért mind kemény büntetés járt. Ha fel tudott mutatni valami nemesi kutyabőrt, akkor megúszta 4 forinttal, ellenkező esetben viszont 12 botütés volt ezeknek a jutalma.
– Ilyen szigorú világ volt akkoriban egy szőlőhegyen? – kérdeztem elképedve, mert egyszerűen elképzelni sem tudtam ilyen helyen ennyire szabályozott rendet.
– Úgyúgy! Volt egy 32 pontból álló törvény, amit akkoriban még articulusnak neveztek, ahhoz kellett alkalmazkodni. De mondok jobbat! Büntetés járt a must vizezéséért, sőt a művelés elhanyagolásáért is. Ha többet akar erről tudni, akkor egy Gönczi Ferenc nevű ember könyvéből rengeteg dologról olvashat a régi Göcsejről.
– Már pont kérdezni akartam, hogy honnan tudja ezeket. Mindenesetre nem lehetett egyszerű. Mi lenne itt, ha most is ilyen törvények uralkodnának? – kérdeztem, miközben emésztgettem a hallottakat és a nevet próbáltam az eszembe vésni, mivel felkeltette érdeklődésemet a könyv.
– Itt? – kérdezett vissza Gyuszibá – Vagy hatalmas rend, vagy még nagyobb káosz. Ki tudja. Némelyik törvényt azért érdemes lenne visszahozni, aztán talán a becsülete is visszatérne a szőlőhegynek. Talán ennyi elhagyatott telek sem lenne akkor. Vagy már csak én lennék itt egyedül – nevette el magát – Na, jobb már a feje? Jól beütötte! – mondta rámnézve, aztán bort öntött a poharamba és a kezembe nyomta – szorítsa kicsit oda, ez majd hűti meg leviszi kicsit a dudort!
– Igen, már jobb valamivel – feleltem – de mi a fenéért építették ezt ilyen alacsonyra?
– Ezt nem tudom megmondani. Régen jó volt, pedig a göcseji emberek nem voltak alacsonyak. Nekik megfelelt. Ebből is látszik, hogy egy ilyen ház nagyobb úr bárkinél.
– Nagyobb úr? Ezt hogy gondolja? – értetlenkedtem.
– Hát úgy, hogy ha akarja, ha nem, itt meg kell hajlítania a derekát, még ha nem is tiszteletből! – mosolyodott el az öreg – pedig aztán ezek a boronaházak a tiszteletet is megérdemelnék, már csak a koruk miatt is. Itt van ez is – mutatott a pincére – nem tudom, hány éves, de öregapám idejében már itt volt. Emlékszem, kisgyerekként egyszer elhozott magával valamelyik ismerőséhez. Akkor még az egész hegyhát ilyen épületekkel volt tele. Most meg már alig látni párat mutatóba. Ez meg itt – mutatott a házra – már csak azért is megmaradt az emlékeimben, mert a méretével azért kilógott a többi közül. Szóval ez még látta felcseperedni a tüskéskörte fát, pedig már az sem egy mai gyerek.
Jobban szemügyre vettem az épületet, ami a maga egyszerűségében is méltóságteljes volt, tényleg mint egy úr. A kiálló gerendák a sarkokon, a hófehér fal, a szokásosnál kisebb ajtók és ablakok harmóniát sugároztak.
– Hogyhogy ilyen öreg és mégis ilyen jó állapotban van? Nem is téglából készült, ha jól látom. – ébredt fel a kíváncsiságom az épület iránt.
– Téglából? Ugyan! – legyintett Gyuszibá – az meg sem közelíti ezt. Akkoriban a tégla ritka volt, viszont fa volt bőven, hát abból épültek, nem is akárhogyan. Csak szeretni, gondozni kell, és akkor elpusztíthatatlan. Persze, ha elhagyják, akkor ez is elpusztul, de ahhoz is kell pár évtized. Gondolom látott néhányat itt a hegyháton útközben. Nem egy lélekemelő látvány.
– Igen, láttam őket, tényleg szomorú. Tudja, hogyan készültek ezek a házak? – folytattam az érdeklődést.
– Persze, hogy tudom, bár csak hallomásból. A Skanzenben biztos többet tudnának erről, hisz azokat az épületeket ők vitték oda. A fene se gondolta, hogy ezeket költöztetni is lehet. Miért, érdekli? – kérdezett vissza.
– Hogyne érdekelne. – feleltem, ámbár ezzel a költöztetéssel kicsit elvesztettem a fonalat – de mi az, hogy odavitték?
– Hát ahogy én tudom, precízen megszámoztak minden darabot, rajzoltak, fényképeztek, aztán elemeire szedték. A múzeumban meg újra összerakták.
– Ez tényleg érdekes. Jó kis munka lehetett. De van ezeknek az épületeknek valami alapja egyáltalán? – kíváncsiskodtam tovább.
– Van hát! Minden sarok meg oszlop alatt egy méretes tölgyfa tuskó van, kővel meg agyaggal körbedöngölve. Azokra rakták azután a gerendákat, vagy tölgyet, vagy szurkosfenyőt.
– Ez így érthető, de mi alapján volt tölgy vagy fenyő? – vágtam közbe – meg kik emelgették ezeket a hatalmas fákat?
– Hát nem gépek, az biztos! – mosolyodott el az öreg – Akkoriban kalákában építkeztek. Összegyűlt a rokonság, aztán jött a hórukk meg a fogd meg, emeld meg. A fa meg úgy volt, hogy amíg találtak megfelelő tölgyfát, addig azt használták, mikor elfogyott, akkor jött helyette a szurkosfenyő.
– És az ajtók meg az ablakok? Azok hogy kerültek bele? – firtattam, miközben morcos pillantást vetettem az alacsony ajtóra. Gyuszibá ezt látva újból elmosolyodott, de aztán bölcsen nem tett semmilyen megjegyzést a továbbra is sajgó fejem és a kisnövésű nyílászáró közti összefüggésre.
– Azokhoz a fal építése közben beállították a szárfákat meg az ablaklábakat, amiket összecsapoltak a boronákkal. Aztán mikor elérték a fal végleges magasságát, a tetejére egy erősebb gerendát tettek, ami lényegében a tetőt tartotta. – itt az öreg kis szünetet tartott, elmerülve a gondolataiban.
– És a tető? Az hogyan készült? – zavartam meg tapintatlanul.
– Ej, de sietős! Ha emelgetnie kellett volna a gerendákat, biztos nem kapkodna ennyire! – rótt meg Gyuszibá, de aztán az előző lendülettel folytatta – Ezután jött a mestergerenda, arra pedig a tényleges tetőgerendázat. Ezt ledeszkázták, ami alulról a mennyezet, felülről meg a padlás alja lett. Aztán jött megint egy gerenda, amihez rögzítették a szarufákat meg az ollólábakat, amik a tényleges tetőgerincet, a szelement tartották. Miután ez is elkészült, jöhetett a lécezés és a zsuppfedés, ami megint egy külön tudomány, de megmutatni nem tudom, mert az már itt is cserépre lett cserélve.
– A zsupp az mi, nád? – kérdeztem teljesen tájékozatlanul.
– Dehogy nád, honnan szedtek volna itt olyant? – horkant fel az öreg – az a vízpartokon volt divat. Az igazi zsupp az a rozsszalma, bár néha búzaszalmát is használtak. Azt szedték kévékbe, és azokból csinálták a fedést. Amikor aztán az is megvolt, lesározták a falat, azt meg szép fehérre meszelték. Megdöngölték a helyiségek padlóját, szalmatőrekkel kevert agyaggal lesározták a padlást, bekerültek az ajtók, ablakok, és lényegében kész is volt. Na, felépítettünk szavakkal egy házat, elégedett? Persze a valóságban ez korántsem volt ilyen egyszerű, mint elmondva. A falnak, tetőnek is rengeteg verziója volt, hosszú idő lenne mindet elmesélni, meg mindent én sem tudok. A lényeg, hogy tudtak régen is építkezni, maradandót alkotni. Itt van ez a ház is – nézett a pince felé – engem biztos túlél. Hogy aztán utána mi lesz vele, azt nem tudom, bár az már nem is az én gondom. – fejezte be jól hallható szomorúsággal a hangjában.
– Nem iszunk egy pohárral, Gyuszibá? – próbáltam elterelni az öreg szomorúságát – nagyon érdekes volt, amit mesélt, és azért érdekelne a többi építési módszer is!
Rám nézett, de láttam, hogy valahol a múltban jár gondolatban. Végül csak elmosolyodott:
– Dehogynem, ha ízlik. Egészségünkre váljék! – Azzal újratöltötte a poharakat.
Gyorsan elrepült a nap. Később átmentünk vissza a másik pincéhez, segítettem neki elpakolni, miközben ő csodás dolgokat mesélt szárfás, töméses, mórozott falú házakról, a homlokzati díszítésekről, gerinccsúcsokról. Hatalmas tudással rendelkezett, amiről sejtette, hogy vele együtt a sírba száll majd. Talán ezért is próbált belőle minél többet átadni, én pedig megtisztelve éreztem magam, hogy méltónak tartott ennek a tudásnak a megőrzésére. Úgy váltunk el végül, hogy gyakrabban látogatom majd meg, ahogy csak időm engedi.
A visszaúton tüzetesen szemügyre vettem az ép és romosabb pincéket egyaránt. Ismerős volt már mind, nem csak egy-egy építmény a szőlők között. Mintha még barátságosabb lett volna így az egész hegy. A távolban egy szarka cserregett, a szélben bólogattak a kökénybokrok. Éreztem, hogy visszavár ez a hely, hogy visszavár Gyuszibá.
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
Örömmel olvastam szinte látlak benneteket annyira élethű szívesen olvassák többet is ! Köszönöm ez egy élmény volt !