Végel László: Karl-Markus Gauss-est az egykori Ifjúsági Tribünön

Ma Újvidék kulturális központja. Kissé idegenként léptem be az épületbe, ahol a hatvanas években életem legszebb részét töltöttem. Most csillog-villog, de hiányzik a patina, amely negyven évvel ezelőtt jellemezte.

De sokat változott a világ. Ma már nincsenek olyan nyílt viták, mint amilyenek az egykori Ifjúsági Tribünt jellemezték. Manapság a hatalom sokkal ügyesebben ellenőrzi a közéleti fórumokat, mint a szocializmus idején, bár – ezt is elismerem – a formális szólásszabadság sokkal nagyobb, mint akkor volt. Elmondhatom a véleményem az interneten, vagy esetleg néhány ellenzéki újságban, azonban ezek a fórumok a margóra vannak szorítva.

A szabadság egyféle vákuumban él. Nem tudom ezt mással magyarázni, mint azzal, hogy a társadalom hangosabb része kemény rendszerpárti, a másik, a halkabb rész pedig tanácstalan, bizonytalan vagy pedig félelemben él. Vagy pedig elfordul a közösségtől. Ezt abból is kiderül, hogy egyre több író akad, aki – a hatalom nagy örömére – egyre hangosabban jelenti be, hogy őt bezzeg nem érdekli a „piszkos politika”, mivel a tiszta művészetnek áldoz, és  a szép történetekkel, amelyeket ír, megkerüli a  piszkos  politikai üzelmeket.

Arról persze nem regélnek, hogy ezek után a hatalom a keblére öleli őket. Az egyik avantgárd, a másik konzervatív – egészen mindegy, közös bennük, hogy sikerül elérniük, hogy koruktól elszigetelve éljenek és alkossanak. Lehet, ez is egyféle bravúr. Miért ne? Akad köztük kiváló tehetség is, és nem kétlem, hogy méltó helyet kap majd az irodalomtörténetben. Mert annak – ezt Németh László jegyezte fel – mindegy, hogy az író sétaúton éri el a hegycsúcsot, vagy hason csúszott fel oda.

A néhai Ifjúsági Tribün lépcsőin baktatva óhatatlanul eszembe jutott, hogy valaha mindannyian hason csúszva kezdtük, de aztán kiderült, hogy a sétaút kellemesebb.

Érthető, hogy ezekkel a gondolatokkal idegennek éreztem magam ott, hogy arról a Karl-Markus Gaussról  szóljak néhány szót, aki ugyan kritikusan szólt a Balkánról és Kelet-Közép-Európáról, de nem azzal a fölénnyel, amivel a nyugati értelmiségiek szoktak beszélni, hanem nagy empátiával.

Kissé pontatlannak vélném Karl-Markus Gaussról azt mondani, hogy kelet-közép-európai és balkáni utazó, annak ellenére, hogy majdnem minden könyve az utazáshoz kapcsolódik, és gyakran tesz említést az utazásról mint művészi életformáról. Sokkal több ennél, ő ennek a régiónak a szelíd és lelkiismeretes vándora, a Balkán és Kelet-Közép-Európa szellemének, lelkének  ismerője, aki nem nagypolitikai projektumokban gondolkodik, hanem azt a rejtőzködő valóságot tárja fel, amelyről mi, a térség lakói könnyelműen megfeledkezünk.

Nekem különösen tetszett, ahogy a Habsburg Monarchiát, a szocialista Jugoszláviát és az Európai Uniót állítja párhuzamba. Persze, nem egyenlítette ki őket –  nem is lehet –, de felhívta a figyelmet arra, hogy hasonló problémákkal küszködtek.

Különös élményt jelentett számomra Futak. Ezt a városkát akarta nagyvárossá varázsolni Hadik András, Mária Terézia tábornoka, aki huszárjaival bevette Berlint. Gauss felmenői a futaki katolikus temetőben leltek nyugalomra. Örök nyugalomra? – teszem fel keserűen a kérdést. Lerombolt siremlékeket látok a halára ítélt temetőben. Mikor rombolták le? –  kérdezem a  velünk levő papot. 1945 után – mondja. Botorkálok a szétdobált márványdarabok között, még a temetőben is felfedezem  „temetetlen múltunkat”. A temetőben is, motyogom magam elé, miközben sokkal inkább bánt, hogy mi magunk sem akarunk tudni róla.