Elég volt az ünnepekből. Teljesen eltelített a nyüzsgés, az evés-ivás, a sok ember, az év végi zaj. Szükségem volt egy kis nyugalomra, csendre, némi visszalassulásra. Szerencsére erre megfelelő alkalmat szolgáltatott az új év első vasárnapja, mikor is látogatóba indultam egy régi barátomhoz, aki egy eldugott göcseji falucskában élt. Hónapok óta hívott, így most megragadtam a lehetőséget, egyrészt azért, mert szerettem volna megköszönteni a születésnapján, másrészt a telítettség ellenére hiányzott egy kis csendes, nyugalmas beszélgetés, ami vele mindig felüdülést jelentett.
Egy üveg borral és néhány szükséges dologgal a hátizsákomban szálltam buszra. Megtehettem volna, hogy egészen a faluig megyek, de én inkább sétára vágytam. Elkésve úgysem voltam sehonnan, így bőven belefért az időmbe, hogy az egyik főúti megállóban szálljak le, és a dombgerincen át gyalog menjek a faluig. Pár kilométeres kis túra, semmi nehézség, még bőven világosban meg is érkezem.
Megvártam, amíg a busz továbbmegy, aztán én is elindultam. Ahogy elhalt a motorhang, egyszerre döbbenetessé vált a csend. Az éjszaka leesett hó szikrázóan verte vissza a nap erőtlen sugarait. Nem esett sok, talán tíz centi körül, de arra pont elég volt, hogy hófehér egyenruhába öltöztessen mindent. Nem volt hideg sem, pár fok mínusz, tökéletes idő egy téli sétához. Hátamra kaptam a zsákot és elindultam arra, amerre a szőlőhegy felé vezető utat sejtettem. Tudni nem tudtam, legfeljebb a fák nyújtottak némi iránymutatást, ugyanis a szűz havat semmilyen nyom nem törte meg. Végül azért sikerült megtalálnom a helyes irányt, és kényelmes tempóban nekivágtam.
A friss hó harsányan roppant minden lépésemnél. Visszanézve csak az utat kereső tétova lépéseim nyoma rondította a tájra bársonylepelként terülő fehér takarót. Lassan mentem, már óvatosabban lépkedve, hogy a bakancsom zajával se törjem meg az erdő borította dombokra telepedő csendet. Néha a fák gyengébb ágairól tompán puffant le egy hókupac, de ez nem megzavarta, hanem inkább erősítette a sugárzó nyugalmat.
Már feltűnt az első pince a nem is tudom hányadik kanyar után, amikor a puffanások ritmust öltöttek. Ahogy tovább haladtam, ezek a ritmikus hangok kezdtek elütni a lepottyanó hó hangjától, egyre élesebbé váltak. Különös zene. Puff, aztán csatt, kis idő múlva megint csatt, végül újra puff. A téli szőlőhegy most nekem muzsikált. Ahogy újra fordult az út, a csattanások is egyre élesebbé váltak. Halvány, alig észrevehető füstbodrocskákra lettem figyelmes abból az irányból, ahonnan a hangok is jöttek. Kíváncsian gyorsítottam meg a lépteim, meglepődve azon, hogy a nyomok hiánya ellenére esetleg élő lelket találhatok a kihalt dombháton. Odaérve egy hosszú, fehérre meszelt falú pincét találtam, vagy tíz méterrel beljebb az úttól. Teljesen beleolvadt a környezetébe a tetejét borító hótakaró alatt, csak az apró kéményből libbenő pamacsok árulták el. Egyből kiderült a különös zaj forrása is, mert a ház előtt valaki komótos tempóban tűzifát hasogatott. Az első meglepetés után megvártam a két csapás közti szünetet és odaköszöntem.
– Szép napot! Jó munkát!
Láthatóan Ő is meglepődött, de aztán a fejszét a tuskónak támasztva visszaköszönt:
– Adjon Isten! Hát maga? Mi járatban errefelé?
Meg se várta a választ, hanem egyből folytatta is:
– Na, jöjjön be egy pohárkára, attól majd kicsit átmelegszik!
Mivel nem siettem, meg a kíváncsiság is sarkallt, így engedtem az invitálásnak. Közelebb érve már láttam, hogy egy megbecsülhetetlen korú, de láthatóan már öreg ember a vendéglátóm. Egyenes tartású férfi volt, csizmában, fakókék munkásnadrágban. Pufajkáját itt-ott varrásnyomok tarkították, fején még a régi időkből, tán az itt állomásozó orosz katonáktól származó sapka volt, persze csillag nélkül. Hófehér haja rakoncátlan tincsekben menekült a sapka szorításából, a téli tájhoz illő keretbe foglalva a szürkés szőrmét.
Odalépve kezet nyújtottam, bemutatkoztam. Kérges tenyerének erős, határozott szorítása volt. Mélyen a szemembe nézett kézfogás közben, barna szeméből nyíltság áradt felém, szája apró mosolyra húzódott.
– Gyula vagyok. De hívjon csak Gyuszibának, ahogy mindenki. – felelte, azzal lesöpörte a forgácsot a méretes tuskóról és rámutatott:
– Na, üljön le egy kicsit, pihenjen! – azzal eltűnt a házban.
Mire ledobtam a hátizsákomat a fal tövébe a hómentes helyre és leültem, már újra ott volt. Azt hittem borral kínál, de a kezében két kicsi, zöld mázas cseréppohárka volt. Láthatta a meglepődésemet, mert így folytatta:
– Pálinka. Ilyenkor ez kell.
Felrémlettek bennem régebbi göcseji pálinkaivások kellemetlen emlékei, és ez feltehetőleg az arcomra is kiült, mert Gyuszibá így folytatta:
– Ne vágjon már ilyen ijedt képet! Ez nem három emberes pálinka!
– Három emberes? Az meg milyen? – kérdeztem vissza meghökkenten.
– Hát olyan, hogy ketten lefogják, egy meg a szájába tölti, mert máshogy nem inná meg! – nevette el magát az öreg. – Ez saját főzés, tüskéskörte. Ne kéresse már magát!
Óvatosan emeltem a számhoz a poharat, de kellemesen csalódtam. Az első kortyocska után finom körte íz áradt szét a számban. Nem kapart, nem égetett, olyan volt, amilyennek egy jó pálinkának lennie kellett. Természetesen Gyuszibá végig figyelt, és amikor meglátta az elégedettséget az arcomon, elmosolyodott.
– Ugye mondtam! Jóféle anyag ez. Megmutatnám a szülőfáját is, de ilyenkor nem egy érdekes látvány. Ellenben tavasszal, amikor elöntik a virágok. Na akkor érdemes megnézni.
Jóleső melegség öntött el, vagy a pálinkától, vagy az öregből sugárzó energiától. Láttam rajta, hogy beszélgetni szeretne, meg hát én is szerettem volna róla többet megtudni.
– Tényleg nagyon jó! Köszönöm! De mondja csak, maga itt él a hegyen?
Ő odafordított egy másik tuskót, és még mindig a kezében tartva a poharat, leült velem szemben.
– Bizony, már több mint húsz éve. Tudja, én itt születtem, nem messze egy kis faluban. Ott töltöttem a fiatal koromat is, egy zsuppfedeles boronaházban. Aztán úgy adódott, hogy húszévesen elkerültem innen. Sikerült kiszakadnom ebből a világból. Lettem valaki, legalábbis akkoriban azt hittem. Egyre nagyobb vállalatoknak dolgoztam, bejártam az országot keresztül kasul. Éltem én városban, faluban, hegyekben, síkságon, mindenhol. – Itt elhallgatott, láthatóan az emlékeibe merült.
– Akkor hogyhogy mégis itt van? – kérdeztem, hátha rá tudom venni a folytatásra.
– Hát, hiába akartam én innen elmenni, valami hiányérzet végig bennem maradt. Visszahúzott ez a táj, mert bárhol is voltam, egyik sem tűnt ilyen szépnek, mint ez. Végül aztán ez a vonzás visszahozott.
– És miért nem a faluba vagy a városba költözött? – faggattam tovább.
– Miért? Nézze, én nem csak a táj miatt jöttem vissza, hanem a múlt miatt is. A régi ház emléke miatt. Olyan már sem a városban, sem a faluban nincs. Meg nyugodt helyet is kerestem. Sokáig jártam a környéket, míg végül rátaláltam erre a háromosztatú pincére. Jó gazdája volt, még ő alakította át kicsit, így már egy lakható ház lett belőle. Ezek a boronafalak az örökkévalóságnak készültek. Persze, gondozni kell. Még ő cserélte le a tetején a zsuppot is cserépre, talán ez volt a legnagyobb átalakítás. De hát jól is tette, mert ki tud már zsupptetőt készíteni? Talán rozsszalma sincs sehol. A környéken biztos nincs. – Újra elgondolkodott, én pedig ezt kihasználva az épületet méregettem. Végül megint én törtem meg a csendet:
– És nem furcsa itt egyedül?
– Egyedül? Ugyan. Tavasztól őszig zajlik az élet, jönnek a gazdák, be-belépnek egy pohár borra, egy kis beszélgetésre. Télen meg a rengeteg állat, ami erre jár, mind társaság. A madarak, rókák, őzek kihasználják a nyugalmat és birtokba veszik a területet. Na meg a Józsi gyerek is minden héten feljön lovaskocsival, legyen tél vagy nyár.
– Gyerek lovaskocsival? – lepődtem meg.
– Hát gyereknek épp már nem gyerek, de mindenki úgy hívja. Olyan hatvanöt lehet, ha minden igaz. – mosolyodott el.
– Hatvanöt? – döbbentem meg. – És ő a gyerek? – Megkérdezhetem, hogy maga mennyi idős?
– Persze, miért ne! A nyolcvankilencet töltöttem be szeptemberben.
Teljesen elképedtem. Legalább húsz évet letagadhatott volna a korából, és bárki el is hitte volna.
– Akkor idén lesz kilencven. – jelentettem ki, mintha valami tudományos felfedezést tettem volna.
– Nem, kedves barátom, már ha szólíthatom így, nem. Ebben a korban már nem mondjuk, hogy mennyi lesz az ember, csak azt, ami már elmúlt! Az a biztos.
Azzal felállt, belépett a házba és a pálinkás üveggel tért vissza. Öntött a poharakba, aztán a magáét kissé megemelve így szólt:
– Na, egészségünkre. Ennyi még orvosság, ez nem árt.
Lassan kortyolgattunk, ő valószínűleg újra a múlton merengett, én pedig a hallottakat próbáltam feldolgozni. Jó pár perc eltelt így némán, mégsem éreztem feszélyezve magam. Az öreggel még hallgatni is jó volt. Sugárzott belőle valami rendíthetetlen nyugalom, ami átragadt rám is. Végül ő szólalt meg, hirtelen témát váltva:
– Maga a városból jött, ugye?
– Igen, onnan.
– Na, van ott az a Skanzen. Járt már ott?
– Párszor már jártam, igen.
– És? Mit szólt hozzá?
Nem tudtam, mire is akar kilyukadni, bár sejtettem, hogy újra a házhoz és a régi időkhöz kanyarodunk vissza.
– Nekem tetszik. Rengeteg érdekes dolog van ott.
– Érdekes. Ez egy jó szó rá, igen. Tudja, azok az érdekes dolgok valaha az életünk részét képezték. Ez most már sokaknak hihetetlennek tűnik. Régebben én is voltam ott néhányszor. Kicsit olyan volt, mintha hazamentem volna. Sétálgattam, nézelődtem, beszélgettem. Na, képzelje, ott hallottam, ahogy egy anyuka magyarázta a gyerekeinek, hogy ez az egész csak egy díszlet, ilyen nem is létezett soha. El tudja ezt képzelni?
Rám nézett, de nem is várt választ, egyből folytatta:
– Tudja, szép az a hely. Ott van majdnem minden a múltból. Azért csak majdnem, mert egyvalami mégiscsak hiányzik. – firtatva nézett rám, mintha várná, hogy rákérdezzek. Sejtettem, hogy a választ csak így kaphatom meg, hát megtettem:
– Mi az a hiányzó dolog? Nem sikerült mindent összeszedniük?
– De igen, ahogy láttam sikerült. Ami hiányzik, az viszont begyűjthetetlen. Nem is tudom, hogyan mondjam. A lélek, az élet. Akárki odamehet, megcsodálhatja, értékelheti a munkát, amivel ez összejött, de sosem fogja megtudni, hogy milyen érzés egy ilyen házban a nappal együtt ébredni. Kilépni és látni, ahogy az első sugarak végigcirógatják a lankás dombokat. Beszívni az erdők, mezők illatát. Hallani a kakast, ahogy vitába száll a nappal, az állatok mocorgását az ólban és az istállóban. Vetni, aratni, élvezni a munka kézzel fogható gyümölcsét. Békében együtt élni a természettel. Igen, ez az. Ez hiányzik. Ezt semmilyen gyűjtőmunka nem pótolhatja. Pedig pont ez lenne a lényeg. Nem azt mondom, hogy minden fenékig tejfel volt akkoriban. Volt kínlódás, fáradtság, bánat is. De mindent a helyén tudtunk értékelni. Megláttuk mindenben a szépet és a jót, örültünk, ha kaptunk és örültünk, ha adhattunk. Ezt az egészet valahol a nagy fejlődés során elveszítettük, ez az, ami nem kiállítható. Persze ezzel nem azt mondom, hogy a fejlődés káros, sőt! Nekem is van itt villany, annak hála víz is. Nem az a gond, amit megszerzünk, hanem amit feláldozunk érte. Az állandó rohanás, a szerzési vágy, hogy birtokoljunk valamit, amire nincs is szükségünk. Közben meg a gyerekek azt hiszik, hogy a tojás a pulton terem, és nem tudják megkülönböztetni a paradicsomot a káposztától. – Elhallgatott, újra a gondolataiba merült.
Nem szóltam, hirtelen nem is tudtam volna mit mondani. Láthatóan nem várt helyeslést, az elmondottakkal pedig nem tudtam volna vitába szállni. Sajnos teljes mértékben igaza volt.
Hallgattam volna még órákig a bölcs öreget, de az órámra nézve láttam, hogy indulnom kell, ha még világosban meg akarok érkezni. Gyuszibá észrevette a mozdulatomat, gúnyosan elmosolyodott, felnézett a hanyatló napra és így szólt:
– Ha jól gondolom, akkor a faluba megy. Indulnia kellene, mert ha késlekedik, akkor útközben éri a sötétség!
Erre aztán végképp nem tudtam semmit szólni. Felálltam, felkaptam a zsákomat.
– Gyuszibá! Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Köszönöm az italt, és még jobban köszönöm a beszélgetést!
– Ugyan már, ne köszönje! Inkább jöjjön máskor is. Mesélek majd még, ha érdekli. Egy pohárkával meg mindig akad! – azzal kezet nyújtott.
Elköszöntem és elindultam. Nem siettem, lekötöttek a gondolataim. Tudtam, hogy vissza kell még jönnöm az öreghez. Éreztem, hogy valami olyat adhat nekem, amit nem sok helyről kaphatok meg. Ahogy távolodtam, újra felhangzott a fejsze csattanása a fán. Ütemesen, komótosan. Közben puffant pár hókupac. Újra zenélt nekem a hegy. Most már volt hozzá szöveg is. Kezdtem érteni a dalt.
Farkas László prózája legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
