Hatan ültek az asztal körül, előttük üdítő, bor és sör, tálcán pogácsa és aprósütemény. A faluház frissen kifestett könyvtárszobája az akácsorra nézett, mögötte már a puszta kezdődött. A korábban gondosan megművelt földek most parlagon hevertek. Az októberi köd napok óta nem szállt fel, mindent beborított a szürke gomolyag. A nedvesség átitatta a földet, a fűszálak végén vízcsepp nyújtózott, a fel-feltörő szamárkóró szárán páragöröngyök szaladtak alá, a mezei katáng világoskék szirmai csillogtak. Csak néhány galagonyabokor és egy terebélyes tölgyfa emelkedett ki a lapályból. A kocsányos tölgy levelei láng-színbe borultak, éles kontrasztban a szürke köddel, a fakózöld zsombékkal. A mélypusztát patakok, arasznyi csermelyek osztották fel kisebb-nagyobb szigetekre, természetes szabásmintát rajzolt az ismeretlen kéz. Néha túrázók rótták a kietlen vidéket, még ritkábban madarászok, rovargyűjtők. Az örök sár megnehezítette a kirándulók dolgát. Más nem is tapodta a földet, a helyiek már nem jártak ki, dolguk már nem akadt ott.
A faluban már csak harmincan laktak hivatalosan, valójában huszan. A távolsági busz naponta kétszer jött, vasárnap pedig egyáltalán nem járt. A házak között fazsindelyes harangláb húzódott meg szerényen, a település egyetlen nevezetessége, de már évek óta harang nélkül. Oldaldeszkái hiányosak, a sok eső rohasztotta a fazsindelyeit. Körötte piros és rózsaszín muskátlik cserépben, a kukacvirág és a kövirózsa szabadon burjánzott.
Az ünnepség kora este kezdődött, a polgármester rövid beszédet mondott, a lánya verset olvasott fel, Illyés Gyulát. Hamar besötétedett. A jegyzőasszony lehúzta a könyvtárablak redőnyét. Jöjjenek, fogyasszannak, fogyasszatok bátran. Marika, Zoli, maradjatok, ne siessetek! Annuska, te is elmész? Pista bátyám, legalább maga üljön le! Hatan maradtak végül. A polgármester, a felesége, a lánya, a jegyzőasszony, Erzsike, a hivatal takarítója, Feri, a falu utolsó közfoglalkoztatottja. Igyál, Feri, most lehet. Talán egy pohár bort, köszönöm. Teszek fel egy kis zenét, csak halkan, a háttérben. Na, meséljetek, hogy vagytok? A beszélgetés csak nem indult el, rövid mondatok az időjárásról, hümmögés, torokreszelés. A pogácsa elfogyott, csak Feri kezében maradt egy, szorongatta, labdává gyúrta. Ivott még egy pohárral. A többit vidd haza nyugodtan, a sört is elpakolom neked. Azt a két süteményt egyétek már meg. Mentek is? Polgármester úr, ti is? Hát jó. Azért még énekeljük el a Szózatot. Erzsike, ráérsz holnap is kitakarítani. Én még dolgozom egy kicsit, majd bezárok.
A közjegyző kikísért mindenkit, és átment az irodába. Leült, felnyitotta a laptopját, lerúgta a cipőjét, a talpát masszírozta. Négy falu tartozott hozzá, dolga akadt bőven, munkakedve kevésbé. A Facebook idővonalát pörgette, feltöltött néhány képet az ünnepségről a falu insta-oldalára. Hátradőlt a székén, behunyta a szemét, szempillája hegyén könnycsepp buggyant elő.
A polgármester és a családja autóba ült, nem a faluban laktak, csak a gyökerek, az eredet, a nagyszülői ház kötött és kötelezett, megmenteni, megállítani a hanyatlást, életet lehelni a közösségbe. Először eltűntek a tehenek, már csak töredezett emlék a marhacsorda vonulása a falu főutcáján, ahogy visszatértek a legelőről, és mindegyik jószág tudta, melyik portára kell bekanyarodnia. Néhány évvel később a disznótartás is megszűnt, de a polgármester minden télen tartott egy közösségi vágást a saját költségén, ahová meghívott mindenkit. A boltnak és a kocsmának nem kellett bezárnia, nem is voltak a faluban, de megtörtént mindenütt a környéken. Aztán a tyúkok tűntek el végleg. A rókák még oda-odaszagoltak a kertvégekbe, de hamar rájöttek, hogy potyára tesznek meg ekkora felesleges utat. A végső kegyelemdöfést a konyhakertek felszámolása adta, a dekadens folyamat még zajlott, a végkifejlet azonban nem kérdéses. A puszta, a sár teret foglal a faluban is.
Erzsike belépett az udvarra, a nagy, loncsos keverék farokcsóválva köszöntötte. Nem várta a házban senki. A férje két éve meghalt, a gyerekei külföldön. Újabb este egyedül, a kialakított rutin nem keserítette el, beletörődött, az utóbbi hónapokban már élvezni kezdte. A kutyának két egész csirkefarhátat dobott, egy hétre előre megfőzte. A gáztűzhelyen vizet forralt, teafiltert áztatott bele. Megrakta fával a nagyszobai cserépkályhát. Bekapcsolta a tévét, almát hámozott, diót tört, leült a fotelbe, lábaira pokrócot terített. A tűz ropogott, a dió is a fogai között, belekortyolt a teába. A sorozat elkezdődött.
Feri biciklire szállt, a szatyrot a kormányra akasztotta, a sörös- és borosüvegek finoman összekoccantak. A faluban csend volt, csak a bicikli nyikorgása hallatszott. A távolban elhaló kutyavonítás. A köd a repedezett aszfaltig ereszkedett, kitöltötte a teret, az udvarokat, ellepett mindent. A lámpabúrák fénye nem mutatta az utat, a világosfekete este eltüntetett mindent, magába szívta a házakat, a kerítést, az árokpartot. Megszűnt a hang, az illat, az idő feloldódott a párában. Végtelen membrán ült a falura, a tájra.
Balaton László legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
