Csikai Gábor: Megfogyva bár, de Dörbe nem…

A kétezres évek elején Hanságszéppusztán csak a nagyobb helyi események (majális, falunap, búcsú) után tartottak bulikat, és ez nekünk értelemszerűen kevés volt, hiszen milyen is lett volna az a hétvége, amelyiken nem mulatunk? Ezért aztán a szomszéd meg a távolabbi falvak búcsúit jártuk rendszeresen, ha meg azon a hétvégén éppen nem volt ilyen, akkor sima bálokra, diszkókba is átmentünk. A távolabbi helyszínekre csak kocsival tudtunk eljutni, és ilyenkor valakinek fel kellett áldoznia magát a köz érdekében. Az már más kérdés, hogy megesett olyan is: a sofőr a sok kólától meg energiaitaltól rosszabbul nézett ki, mint a csapat leggyengébb láncszeme, de mivel azt a szonda nem mutatta ki, így semmi gond nem volt vele. A közelebbi célpontokat általában bicikli és/vagy motorkaravánnal közelítettük meg, és ezek szoktak lenni a súlyosabb sztorik.
Egy alkalommal Dörbe törtünk át három motorral hatan, természetesen földúton, hogy lehetőleg zsarukkal ne nagyon találkozzunk. Én Tikó szigorúan benzineskanna-kék színben pompázó Simson Schwalbe gépének hátsó ülésére kerültem, ami nem volt egy veszélytelen vállalás, mert haverom tök józanon is borított fel már minket a faterja MZ-jével. Akkor is éppen földúton törtünk át a falu másik végébe, és valamiért Tikó azt gondolta, remek ötlet lesz sávot váltani a két keréknyom között. Nem volt az, mert a zöld növényszalag egy gödröt rejtett, amibe az első kerék elakadt és mi már repültünk is. Egy pillanattal később már azt vettem észre, hogy Tikó és a rohadt nehéz MZ rajtam fekszik, valahonnan pedig disznópörzsölés szaga terjeng. Elég hamar tudatosult bennem, hogy a szag forrása a saját combom, amibe éppen ég bele az MZ motorblokkja.
– Szállj már le rólam! – üvöltöttem Tikónak, aki egyből leugrott és a motort is leemelte. A három párhuzamos csík azonban azóta is a combomon virít, mintha csak az Adidas-gyár terméke lennék. Szóval ezért nem volt teljesen biztonságos dolog Tikó mögé ülni, főleg hogy még ittas is lett, bár az is tény, hogy a Simsonnal földúton alig voltunk gyorsabbak, mint egy biciklis, így végül nem is volt az a nagy istenkísértés ez a dolog.
Odaúton nem is akadt semmi gond, de a buli helyszínén már kezdődtek a problémák. Valamiért a fél megye úgy gondolta, hogy ide kell jönnie diszkózni, ezért brutális tömeg gyűlt össze. Ebből pedig két gond is adódott: egyrészt lépten-nyomon ismerősökbe botlottunk, így már a pultig eljutni is kisebb kaland volt; másrészt a pultnál rendelést leadni megint csak nem volt pár másodperces mutatvány. Mindenesetre Búti eldöntötte, hogy ő mindenáron alkoholt szerez, ezért be is állt a sorba, én meg vele tartottam, hogy segítsek neki kiszolgálni. Tíz-tizenöt perc alatt oda is értünk, és sikerült a szemkontaktot felvennie a csapos csajjal, amikor is a következő, felejthetetlen párbeszéd bontakozott ki közte és Búti között:
– Mit parancsolsz?
– Milyen páleszotok van?
– Mézes-ágyas barack, mézes-ágyas meggy, mézes-ágyas…
– Na állj! Én széppusztai parasztgyerek vagyok, és jól tudom, hogy az ilyen mézes-ágyas-fiszem-faszomtól nem lehet sok ganyét rakni. Normális cucc mi van?
A csaj szemei persze fennakadtak ettől a monológtól, de hamar visszanyerte a lélekjelenlétét, és folytatta:
– Csak ezek vannak, meg rum, unikum, jéger.
– Akkor legyen rum!
– Mennyi, két cent, négy cent?
– Édes picsám, vess tüzet! – kapott a fejéhez Búti. – Te szivatsz engemet, kislány? Inni akarok, nem a szemembe csöpögtetni!
– Akkor mennyi legyen?
– Csöcsöm se akar itt még egyszer sorba állni. Legyen hatszor két deci, meg ugyanannyi kóla kísérőnek!
A felszolgáló persze ettől is sokkot kapott, de azért odaadta, amit kértünk, meg a szép vaskos számlát is. Miután megkaptuk a piákat, és a kezem sem remegett már a röhögéstől, felmarkoltunk mindent, és odavittük az asztalhoz, amelyet véletlenül üresen találtak a haverok. Letelepedtünk mi is, a fehér műanyagpohárba kimért rumokat kiosztottuk, a kísérőket meg az asztal közepére szórtuk, hogy akinek kell, hozzáférhessen. El is kezdtünk iszogatni, de csak öten, mert Zotya valahol a légtérben keringett, és gondolom csajozott. Pár perccel később került elő és amint odaért, sikerült mellettem egy egészségeset belerúgnia az asztalba, aminek hatására az előttem lévő, éppen csak megkezdett rum fel is borult. Alig tudtam elugrani előle, így a pia nagy része a földre ömlött, nem a gatyámra, aztán még a poharat is le tudtam kapni, pár centet azért megmentve az anyagból.
– Ú, bakker, bocsi! – szabadkozott Zotya. – Hozok helyette!
Azzal elballagott a pulthoz, ahol hatalmas mázlijára már megritkult a tömeg, és így két perc alatt meg is érkezett az újabb két deci rummal, amit aztán nem közvetlen elém tett le, mert még ott figyelt az előző adag megmentett maradéka, hanem kicsit beljebb, közel a kólákhoz. Aztán ő is leült, és felemelte a poharát:
– Akkor egi!
Mindenki felkapta a poharát, és egy jót belehúzott a piájába, majd a gyengébbek egyből elkezdtek a kólák felé nyúlkálni. Így tett Pörce is, felmarta középről az egyik poharat, és egy még erősebbet ivott belőle. Ezután eltorzult a feje és a szivárvány össze színe végigfutott rajta, azt vártam, mikor is alakul át Hulkká. De ezt nem tette, hanem hatalmasat nyelt, hogy azért el ne pazarolja az anyagot, a szemei bekönnyeztek, közben pedig halk hörgéssel azt mondta:
– Ez meg mi a tököm volt?
Gondolom, már mindenki sejti, mi történt: Pörce az én teli pohár rumomat ragadta meg a kóla helyett, és azt itta kísérőnek a saját rumja mellé. Ezen aztán jogosan fel is háborodtam:
– Hát, komolyan, ma este mindenki az én piámat pusztítja?
– Kapd be! – hörögte továbbra is halálra váltan Pörce.
– Nagyon szívesen – válaszoltam. – Nekem csak egy fogmosás, neked örök nyomor!
Ezután persze évekig azt hallgatta Pörce, hogy akkora alkesz, hogy még a rumhoz is rumot iszik kísérőnek. Ennek az ivási módszernek aztán aznap este is meglett a hatása, mert egy-két órával később Pörce a táncparkett közepére tett széken aludt, Búti valami pörgős mulatós számra lassúzott, Zotya pedig elkezdett magának egyfajta szupererőt képzelni. Két, jelentéktelennek egyáltalán nem nevezhető apróság azonban megkülönböztette őt a Marvel-szuperhősöktől: egyrészt erejének forrása nem valamilyen titokzatos radioaktív sugárzás volt, hanem temérdek rum; másrészt semmivel sem lett erősebb, mint annak előtte, sőt. Ezt valamikor éjfél felé meg is tapasztaltuk, mert akkortájt szédelgett neki sokadszorra valami tök ismeretlen csávó, Zotya pedig megunta, fölkapta a gyereket és bedobta a DJ-pult alá.
Azt az ősi igazságot azonban nem vette figyelembe, miszerint kicsi a bors, de kurva sok a haverja. Hamar szembe kellett azonban ezzel néznie, mert a kiscsávó még ki se támolygott a pult alól, de Zotyát máris vagy tízen vették körbe, és elég gyorsan elhangzott az a három kérdés is, ami közismerten minden kocsmai verekedés előtt el szokott: „Mivan-mivan-mivan?” Így aztán mire pár másodperccel később a helyszínre értünk, úgy kellett kihúznunk az elnyomott Zotyát a lábak közül. Villámgyorsan meg is indultunk kifelé, de sajnos az egyre gyarapodó haveri kör is jött utánunk, így mire kiértünk a bálnak helyet adó kocsma elé, már vagy húszan jutottak hatunkra, vagyis inkább hármunkra, mert Zotya, Tikó és Pörce szinte használhatatlan volt. Kisbútinak maradt annyi lélekjelenléte, hogy fölmarkolta az első keze ügyébe kerülő sörpadot, és a feje fölött pörgetve, mint valami középkori lovag a buzogányt, ordítva megindult üldözőink felé. Azok erre nyilván nem számítottak, és szét is rebbentek, mire Kisbúti utánuk hajította a padot, és elrikkantotta magát:
– Na, most fussunk az autók felé!
Szerencsére senki nem kérdezett vissza, milyen autók felé, mert valószínűleg a józanabbaknak leesett, hogy ez volt az elterelő hadművelet, a részegebbek meg úgyse emlékeztek rá, mivel jöttünk. Így mire ellenfeleink felocsúdtak volna Kisbúti pados akciójából, mi már a motorokon ültünk, és el is húztunk hazafelé. Szerencsére egy darabban haza is értünk, ami merőben szokatlan húzás volt a részünkről. Másnap aztán mindannyian összegyűltünk Zotyánál, hogy megnézzük, hogy is fest, mert nyilván ő kapta a legtöbbet. Kiültünk az udvarukra, ahol éppen az apja tartott lelkes monológot arról, hogy mennyire értelmetlen dolog is a verekedés, mikor megérkezett Búti.
– Remélem, fiam ebből megtanultad, hogy sokkal jobb a békesség, és nem készültök semmilyen bosszúra! – emelte fel az ujját az öreg Zotya, de Búti ezt nyilvánvalóan nem hallotta, mert azzal lépett be az udvarra:
– Ne aggódjon, öreg, jövő héten agyonbasszuk őket!
Nem mondanám, hogy nem aggódott, következő héten legalábbis igen ijedten engedett el bennünket bulizni. Ekkor kocsival mentünk, és a biztonságiak rögtön azzal fogadtak minket:
– Ugye most nem lesz balhé?
– Hát úgy ismertek ti bennünket?
Nem is lett volna baj, mert abból a bandából szinte senki nem bukkant fel azon a hétvégén, már amennyire homályos emlékeinkből ki tudtuk bogozni. Azért csak szinte, mert éppen a pultnál álltunk, Búti meg elment klotyóra, mikor egy tök ismeretlen arc lépett oda hozzánk:
– Helló, bocs ám a múlt hétért, nagyon buták voltunk! Meghívhatlak benneteket valamire?
Minket meg is szállt a szentlélek, és elkezdtük sorolni, mit is kérünk, miközben ő tovább szabadkozott, hogy igazából jó fejek ám, csak sokat ittak. Éppen ezt elemezte még, mikor Búti visszaért, összehúzott szemmel – ez sose volt jó jel nála – hallgatta egy darabig a srácot, majd annyit mondott:
– Szóval te akartad megölni az öcsémet? – ami mondjuk alapvetően érdekes értelmezése volt a történteknek, mert épp Kisbútinak nem lett semmi baja, és pont ő vágott hozzájuk egy padot, na de Búti sosem arról volt híres, hogy sokat adna az ilyen apró finomságokra, úgyhogy már lendült is a keze. Végül nagy nehezen sikerült lefejtenünk a srácról, és mire a szekusok odaértek, már szent volt a béke.
– Már megint mit műveltetek? – dörrent ránk a fő biztonsági.
– Fiatalember elesett, próbáljuk fölsegíteni – válaszolt Búti.
– Gondolom – morogta a szekus, de mivel az áldozat sem akart balhét, mindketten eloldalogtak. Szerencsére a későbbiekben sem találkoztunk ezzel a haveri körrel, vagyis tuti, hogy igen, de hát rohadtul nem emlékeztünk egymásra. Az ilyen sztorikat azonban azóta sem felejtettük el, és ha nagy ritkán összefutunk a cimborákkal, mindig megkérdezzük Pörcét: rum mellé, mit kérsz? Rumot?

Csikai Gábor legutóbb a Szöveten: