Nehezen, de sikerült kinyitnia az amúgy is vonakodva mozgó lépcsőház ajtót, bár a tomboló szél mindent elkövetett, hogy ezt megakadályozza. Beugrott, mire a vihar még egy adag víz kíséretében, hangos robajjal bevágta mögötte az ajtót. Csapzott hajából a szemébe folyt a víz. Teljesen átázott a hirtelen jött viharban, a cipője minden lépésnél cuppogva pumpálta kifelé a nedvességet. Kitapogatta a kapcsolót, de a lépcsőház világítás szokás szerint nem működött. Elmormolt egy káromkodást, ami egyaránt szólt a villanynak és úgy összességében az egész napnak is, amiből egyetlen, ha nem is kellemes, de legalább elfogadható pillanatot sem tudott felidézni. Óvatosan elbotorkált a lépcsőig, nedves csíkot hagyva maga után. Ma is sikerült összevesznie úgy a főnökével, mint a kollégáival, ahogy szinte minden nap. Ezt tetézte még a hirtelen jött vihar, ami ha két percet késik, akkor pont szárazon hazaért volna. Most már csak az kell, hogy a lakása ócska ablakán megint befolyjon a víz, ahogy minden esőnél szokott. Ekkor jutott eszébe, hogy elvileg ez a veszély már nem fenyeget, hisz ma volt az ablakcsere. A dühe és elkeseredettsége annyira lekötötte a gondolatait, hogy ez teljesen kiment a fejéből.
Pedig ez sem volt egy egyszerű történet. A postaládában talált egy szórólapot, ami fantasztikus ablakot ígért elfogadható áron. „Álmai ablaka!” – szólt a hirdetés. Pont egy eső utáni felmosáson volt túl, hát első felindultságában fel is hívta a megadott számot. Kedves, talán túlságosan is szolgálatkész hölgy vette fel a telefont, szinte ráerőszakolta az ő elképesztő terméküket, amit biztos nem fog megbánni, nagyon jól döntött, hogy őket hívta, elégedett lesz, satöbbi. Mivel pedig éppen akció van, ezért az ablak árában még kap redőnyt is, ami persze nem olyan új fejlesztés, mint az elképesztően csodálatos, és csak most ennyiért megvehető ablak, de semmivel nem rosszabb, mint bármely más redőny. Gyors munkát ígértek, egy hét múlva be is építik. Hát ez volt a mai nap. Egyből kért szabadságot amire a főnöke, ha vonakodva is de rábólintott. Aztán tegnap közölte, hogy szó sem lehet róla, mert olyan sok munka lett, meg amúgy is lassan dolgozik, hát ne próbáljon ellógni egy napot. Végső megoldásként a kissé alkoholista, özvegy szomszédasszonyt kérte meg, hogy felügyelje a munkát, ad kulcsot, nem lesz hálátlan, csak segítsen rajta. Amaz széles mosollyal, sokatmondó kacsintással egyből beleegyezett, mintha csak arra várt volna, hogy szívességet tehessen neki. Egyelőre nem is mert belegondolni, hogy milyen ára lesz ennek, de sok jóra nem számított.
Felbotorkált az első emeletre a vaksötétben, tapogatózó kezével itt-ott lesöpörve a falról a málladozó vakolatot. Régi ház volt, de csak ennyire futotta, hogy itt vehessen magának egy aprócska lakást. Azért is volt fontos az ablak, mert ez az egy volt belőle, ez biztosított minden fényt ennek az otthonnak korántsem nevezhető lyuknak, ami egy kis szobából és egy miniatűr fürdőszobából állt, meg egy zugból, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehetett konyhának nevezni. Ami előny volt, hogy az ablak a szemközti parkra nézett, és nem a forgalmas főútra. Felérve kitapogatta a zárat, majd már jó előre felkészülve az ablakcsere után maradt koszra és rendetlenségre benyitott.
Felkapcsolta a villanyt, majd megdöbbenve megállt az ajtóban. A szobában rend – talán még nagyobb is, mint ahogy otthagyta –, por, kosz sehol, szemközt pedig a vadonatúj álomablak, leeresztett redőnnyel, kristálytiszta, csillogó üveggel. Becsukta az ajtót, kupacba dobálta a vizes ruháit, majd a törölközéssel már nem törődve az ablakhoz ment. Végigsimította a fénylő fehér keretet, valami hibát, vízcseppet, koszt keresve, de semmit nem talált. Kicsit meghúzta a redőny zsinórját, de felhúzni ebben az időben nem merte. Egy darabig még nézegette az ablakot, mintha valami kényszerítette volna, hogy ne vegye le róla a szemét, aztán végül mégis sikerült elszakadnia tőle. Lezuhanyozott, aztán fáradtan, de elégedetten ágyba is bújt. Reggel majd jobban megnézi természetes fénynél, de most inkább alszik. Azért az ágy melletti kis lámpát égve hagyta, ha esetleg éjjel felébredne, ránézhessen az ablakra.
Reggel morcosan ébredt az óracsörgésre, ahogy szinte mindig. Nem akart felkelni, munkába menni, elviselni a munkatársait, a főnöke állandó okoskodását. Úgy egészében semmit nem akart, ami az életébe rögződött. Félig nyitott szemmel rábambult a világító lámpára, majd némi töprengés után eszébe jutott, hogy miért is hagyta úgy. Nem kapcsolta le, mert a lehúzott redőny miatt teljes sötétség ülte volna meg a lakást. Főzött egy méregerős kávét, majd miközben azt kortyolgatta, az ablakhoz ment. Letette a csészét a párkányra, és lassú, megfontolt mozdulatokkal felhúzta a redőnyt. Az könnyedén, minden erőlködés nélkül és szinte hangtalanul siklott fel, míg halk koppanással a végpontjához nem ért. Ragyogó napsütés áradt be a szobába, a meleg fény szinte otthonossá varázsolta az amúgy rideg, puritán helyiséget. Kicsit jobb kedve lett. Úgy tűnik végre elmúlt a vihar, és a napok óta tartó borongós, lehangoló időnek is vége szakadt. Most már világosban is újra körbe nézte az új ablakot, de továbbra sem talált benne kivetnivalót. A kávét kortyolgatva egy darabig nézte a szemközti, furcsa módon néptelen parkot, aztán az órájára pillantott, és sietősen öltözni kezdett. Nem szeretett volna még egy késés miatt is vitába keveredni a főnökkel. Ránézett a tegnap felelőtlen módon itthon hagyott esernyőre, aztán újra kinézve az ablakon csak legyintett. Nem úgy tűnt, mintha ma szükség lenne rá. Ahogy elindult, újra rátört a rosszkedv, de most már nem volt annyira elviselhetetlen a világ. Lesietett a lépcsőn, lendületesen kilökte az ajtót és kilépett az utcára.
Komor, szürke ég fogadta, az eső pont most kezdett esni. Megdöbbenve megállt egy pillanatra, nem tudta hová tenni ezt a hirtelen változást. Bár az ajtó pont a lakásával ellentétes felén van a háznak, ekkora különbség mégsem lehet a két oldal között. Nem volt ideje töprengeni, ahogy visszamenni sem az esernyőért. Futni kezdett a szemerkélő esőben, hogy elérje a buszt.
Átázva, de még pont időben érkezett meg, bár az ajtóban a legutálatosabb munkatársával beszélgető főnöke így is feltűnően az órájára nézett. Félhangosan tettek rá valami megjegyzést, de távolodva már csak a hangos nevetést hallotta. Beérve a kollégái is egyből szájukra vették a vizes ruhája miatt, feltűnően ostobának nevezve azt, aki ilyen időben ernyő nélkül elindul. Nem igazán értette miért, de most valahogy megnyílt feléjük. Várt kicsit, míg végre abbahagyják a megjegyzéseket, majd elmesélte nekik a reggel történteket. Ezzel először megdöbbenést váltott ki a többiekben, bár nem a történet miatt, hanem attól, hogy egyáltalán valamiféle kommunikációba kezd velük. Nem volt jellemző, hogy a szükséges napi pár mondatnál többet beszéljen, bár ez inkább rajtuk múlott, miután néhány mondvacsinált ürüggyel szinte kiközösítették maguk közül. A történetét követő reakció viszont már a szokásos volt. Élcelődni kezdtek a szellemi képességein mindamellett, hogy a fantáziáját dicsérték, bár ez is inkább alig leplezett hazugsági vád volt. Felhúzta magát, ahogy már annyiszor, majd magába mélyedve inkább dolgozni kezdett. Hallotta, hogy még sokáig róla beszélnek, de nem érdekelte. Csak arra várt, hogy végre haza mehessen és rájöjjön, mi is történt valójában. Valami furcsa az biztos, de majd a végére jár.
Újra sikerült teljesen átázva hazaérnie. Biztosra ment, az eső ellenére előbb átment a park felőli oldalra, de az időjárás ugyanolyan volt ott is. A sötétszürke égbolt és az eső nem javított a hangulatán, de a kíváncsisága most erősebb volt, mint hogy ezzel foglalkozzon. A lépcsőház persze továbbra is koromsötét volt, mégis kettesével vette a lépcsőfokokat. Ahogy belépett a lakásba, ott is sötét fogadta. Felkapcsolta a villanyt, majd meglepődve szemügyre vette a leengedett redőnyt. Biztos volt benne, hogy reggel felhúzva hagyta. Talán máris tönkrement, vagy csak elfelejtette. Lendületesen rántotta meg a zsinórt. Abban a pillanatban, ahogy a redőny villámgyorsan felsiklott, elvakította a beáramló napfény.
Úgy vizesen lezökkent az ócska, kopott huzatú fotelbe, ami hely hiányában egyedül árválkodott a szobácska közepén. Pár percig elgondolkodva nézte az ablakot, próbálván fejben lehetővé tenni a lehetetlent. Kisvártatva felállt, a fotelt az ablak elé tolta, lerúgta a cipőjét és belekuporodott a valaha szebb napokat látott bútordarabba. Bárhogy próbálkozott, nem sikerült megfelelő magyarázatot találnia. Kihúzta magát, és a napfényben fürdő parkot kezdte szemlélni. Valahogy más volt ott minden. Valósnak tűnt, mégis elütött az emlékeiben élőtől. Szebb volt, nyugodtabb, bár ezek a szavak csak megközelítőleg írták le a különbséget. Boldog párok andalogtak a sétányokon, vidám gyerekek fogócskáztak a játszótéren, többen is a padokon beszélgettek, vagy éppen csak behunyt szemmel élvezték a napsütést. Békességet, boldogságot sugárzott minden, feledtetve vele a valóságot. Ekkor látta meg a lányt a szomszéd lépcsőházból, aki kényelmesen, elgondolkozva sétálgatott a park széli járdán. Sokszor látta már régebben is, ahogy sietősen elhalad előtte, látszólag egy pillantást sem vetve rá. Pedig szerette volna megszólítani, megismerni, de sosem tudta összeszedni magában a bátorságot. Tétován integetésre emelte a kezét valami ösztönös sugallatra, csak úgy magának, mint aki egy régi ismerősnek a figyelmét szeretné felkelteni. Meglepő módon a lány hirtelen felnézett, mintha látná őt az ablak mögött és elmosolyodott. Nem intett vissza, de távolodtában még többször visszanézett, továbbra is mosolyogva. Ahogy a lány eltűnt a sarkon kiugrott a fotelből és sietősen kinyitotta az ablakot, hogy utána nézzen. Hirtelen sötét lett minden, a viharos szél az arcába csapta az esőt. Bevágta az ablakot, leengedte a redőnyt. Ez már a furcsaságnak az a szintje volt, amit emészteni kellett, nem még tovább tetézni. Ledőlt az ágyra, a plafont bámulva próbálta rendezni a gondolatait. Már nem az egész értelmét kereste, inkább az érzései között akart rendet tenni. Érthetetlen módon elöntötte valami boldogság, ugyanakkor a félelem is. Kételyek közt merült álomba.
Másnap morcosan, kialvatlanul ébredt. Nem aludt jól, forgolódott egész éjjel. Gyorsan lezuhanyozott, hátha kicsit magához tér, majd dolgozni indult még annál is kedvetlenebbül, mint máskor. Végig kényesen ügyelt rá, hogy lehetőleg tekintete kerülje az ablakot, nehogy annak vonzása eluralkodjon rajta.
Odabent még annyit sem beszélt, mint máskor, bár ezzel nem okozott nagy feltűnést. Annál inkább az elnyűtt kinézetével, amire a főnöke annyit jegyzett meg, hogy reméli nem betegszik le a legnagyobb munka közepén. Nem igazán tudott a feladataira koncentrálni, folyamatosan az ablak járt az eszében. Alig várta, hogy leteljen a munkaidő, majd köszönés nélkül már el is viharzott. Sietett, mert az ablak vonzása egyre erősebb lett. Hazaérve csak ledobta a táskáját, felrántotta a redőnyt és a fotelba kuporodott. A hazaút szürkesége után egyből magába szippantotta a napfényben fürdő park látványa. Megnyugodott, békesség árasztotta el. Most már aprólékosan megfigyelt mindent, a falevelek élénkzöldjétől kezdve a virágok szemkápráztató színein át az emberek arcáig. Hihetetlenül szépnek talált mindent. Nem próbált magyarázatot találni, csak élvezte a látványt. Teljesen ellazult, minden rossz dolog kitörlődött az agyából. Révedezéséből csak a lány újbóli megjelenése zökkentette ki. Felugrott, integetett, mire a lány ismét felé mosolygott, ám ezt követően egy hirtelen felbukkanó alakhoz fordult. Elszomorodott, valami többet várt. Visszaült a fotelbe, mire az ismeretlen egyből eltűnt a lány mellől, aki most tanácstalanul nézett körül. Újra felállt, mire az alak is megjelent ismét a lány mellett. Nem igazán értette, de némi szemlélődés után támadt egy sejtése, hogy az üvegen tükröződő képmása vetül ki valahogyan a lány mellé. Tett néhány tétova mozdulatot, aminek hatására a másik is mozdult, bár semmilyen összefüggés nem volt a kettőjük cselekedete között. Ha csak állt az ablakon át bámulva, akkor amaz sem igazán mozdult, pusztán beszélgetett a lánnyal. Ellenben, ha mozdult akkor odalent is változott valami. Úgy tűnt, a mozgásával valami módon gerjeszti a kinti folyamatokat. Egy darabig toporgott az ablak előtt, gesztikulált, integetett, majd mire ennek hatására azok elsétáltak a park belseje felé, visszaült a fotelba. Nem tudta befolyásolni az odalent történteket, pusztán csak megindítani. Nem zaklatta fel a pár távozása, mert biztos volt benne, hogy a lány még visszatér. Késő éjszakáig szemlélte a parkot, hol erre, hol amarra feledkezve rá. Az éjszaka persze relatív volt, mert csak az órából lehetett megállapítani. Az ablakon látott képen továbbra is sütött a nap és folyamatosan zajlott az élet, csak a szereplők cserélődtek időnként. Végül már belefáradt a nézelődésbe, hát leengedte a redőnyt és még soha nem tapasztalt boldogsággal aludni tért.
Másnap már az óracsörgés előtt felébredt. Felhúzta a redőnyt, de még nem nézett ki, el is vakította kicsit a beáramló fény. Talált egy félig száraz zsemlét a szekrényen, azt rágcsálva egyből a fotelba telepedett. Odakint semmi nem változott eltekintve attól, hogy most más emberek sétáltak, más gyerekek játszottak a parkban. A lány pedig ott állt az ablakkal szemben és felfelé nézett. Felugrott, mire egyből megjelent a hasonmása is a lány mellett, majd elmélyült beszélgetésbe kezdtek. Nem mozdult, hagyta őket. Elképzelte, miről is folyhat a diskurzus. Gondolataiban szerelmet vallott a lánynak, mire az elmosolyodott, átölelte és megcsókolta a parkbéli énjét. Ezt látván szinte eufórikus hangulatba került, mintha legalábbis ő kapta volna a valóságban azt a csókot. Izgatottan járkált a fotel körül, miközben ők kézenfogva elballagtak az egyik sétányon.
Ránézett az órájára, pont a munkaidő kezdete volt. Nem akart, nem tudott volna dolgozni. Betelefonált a munkahelyére, hogy lebetegedett, orvoshoz kell mennie, majd később jelentkezik. A főnöke dühös megjegyzései most simán leperegtek róla, mintha nem is neki szólnának. Mosolyogva tette le a telefont és visszaült az ablak elé.
Valami megváltozott. A kinti világból már csak az érdekelte, amit az ablakon keresztül látott. Innentől kezdve már a fotelban töltötte a napjait, ott is aludt, csak néha kelt fel pár percre. alkalmanként evett valamit, amit még a hűtőben talált, vagy a fiókban lapuló néhány konzervből egyet, de már ez sem foglalkoztatta különösebben. Figyelte a másik énje egyre szorosabbá váló kapcsolatát a lánnyal, csodálta a folyamatosan napfényben fürdő parkot, a mindig vidám embereket. Végre boldog volt. Boldog, mint még soha.
Egy hét is eltelt, amikor a szomszédasszony egyik reggel becsöngetett. Furcsállta, hogy nem látta már napok óta, meg a nála maradt kulcsot is vissza akarta adni. Miután a hosszas próbálkozására sem kapott választ úgy döntött, hogy bemegy. Kinyitotta a kulccsal az ajtót, majd hangosan beköszönt.
– Jó reggelt szomszéd, itthon van?
Nem kapott választ, hát beljebb lépett, majd vissza is hőkölt kicsit az állott, áporodott szagtól. Csak a férfi fejét látta hátulról, ahogy a fotelban ül. Odalépve ijedten rezzent össze.
– Szomszéd! Jól van? Mi történt magával? – lökte meg finoman a merev szemekkel az ablakot bámuló embert, de nem kapott semmi választ.
Érezte, hogy itt ő nem tud semmit tenni, hát sietősen mentőt hívott. Miután elmagyarázta a diszpécsernek a tapasztaltakat letette a telefont és elszörnyedve körülnézett a lakásban. Keresett egy poharat, vizet engedett bele, de hiába próbálta ivásra biztatni a férfit. Kicsit még toporgott, szólongatta, aztán kinyitotta az ablakot, hogy legalább kiszellőztessen a mentősök megérkezéséig.
Odakintről friss, virágillatú levegő áramlott be, magával hozva a park madarainak vidám csicsergését és a fényesen ragyogó nap melegét. Ebben a pillanatban két dolog is történt. Egyrészt megérkezett a segítség, másrészt az addig révülten ülő férfi felugrott a fotelból és üvölteni kezdett.
– Csukja be az ablakot! Csukja be! Nem szabad kinyitni! – kiabálta, miközben próbálta ellökni az asszonyt az ablaktól. Az felsikítva hátralépett, utat engedve a helyzetet gyorsan felmérő mentőorvosnak, aki sebesen egy nyugtató injekciót nyomott az őrjöngőbe. Az visszaroskadt a fotelba, majd már csak motyogva könyörgött tovább az ablak bezárásáért.
Pillanatok alatt előkerült a hordágy, rászíjazták az ernyedten fekvő férfit és már vitték is a mentőhöz. A ház előtt kisebb tömeg verődött össze a történteket találgatva. A lány akkor érkezett egy barátnőjével, amikor épp a hordágyat emelték az autóba. Megdöbbenve figyelte a férfit, aki bágyadt pillantást vetett rá, az arca groteszk mosolyba torzult, miközben a lány felé suttogta elhaló hangon:
– Az ablak. Az ablakot ne! – aztán eltűnt az autóban.
– Ismered? – kérdezte a barátnő a lánytól.
– Személyesen nem. Sokszor láttam. Szimpatikusnak tűnt, de sosem próbált kapcsolatba lépni velem. Pedig… – itt elhallgatott, miközben a mentőt nézte.
Miután bezárták az ajtót, a mentőautó lassan kigördült a ház elől, majd az útra kanyarodva elhajtott. Nem kapcsoltak szirénát.
Farkas László prózája legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
