Nagy Csaba: Az elfordított ég (5.)

Apránként megértette a város elrejtett emlékeit. Nem olvasta őket, hanem inkább befogadta, mintha a kövek, a tér, az elhajló fény mind elmeséltek volna egy-egy történetet. Delmora nem csupán épületekből állt, hanem rétegekből, korszakokból, emlékekből, amelyek a térben egymásra rakódtak, mint a geológiai idő nyomai a földkéregben. Az utcák nemcsak helyszínek voltak, hanem események lenyomatai, amelyeket újra lehetett élni, ha valaki eléggé ráhangolódott.

Egy alkalommal, amikor egy eddig felfedezetlen épület belsejében járt, mintha valami szentély lett volna. A falai dísztelenek voltak, de valami mégis mélyen megragadta benne. A padló sima volt, de úgy csillogott, mintha folyékony üveg dermedt volna meg rajta. A levegő vibrált. A templom kupolája folyamatosan változott, mintha nem is kőből lett volna, hanem fényből és emlékezetből. A felszínén villanások jelentek meg: emberek arca, távoli háborúk, születések, halálok. Mintha egy hatalmas, közös álom tükre lett volna.

Odabent a sötétben, talán egy másik lényt látott. Nem Amren volt. Ez kisebb volt, szinte emberi méretű, de arca nem volt. Csak sima bőrfelület, közepén egy lüktető fényfolt, akár egy küklopsz arca. Mozdulatai alig észrevehetők voltak, és amikor Martin közelebb lépett, úgy tűnt, mintha nem is a terem terében állna, hanem valahol „mögötte” – egy másik rétegben.

A lény csupán egy szót suttogott, amit Martin alig hallhatóan hallott:

– Készülj.

A hang nem visszhangzott, nem erősödött, de mélyen benne maradt, mint egy álomban hallott parancs, amelyre az ember még napokkal később is emlékszik, anélkül, hogy pontosan fel tudná idézni.

Majd Amren újra felbukkant.

– Delmora nem egy hely, hanem egy átjáró. A valóság és az álom határán áll. Az Alvók itt tudták elbarikádozni magukat. De most, az Idő ismét meggyengült. Ezért a visszatérésre készülnek.

Martin lassan bólintott. A „barikád” szó különösen megütötte – nem erődöt emlegetett, nem menedéket, hanem elzártságot. Mintha a város nemcsak rejtek lett volna, hanem börtön is egyszerre. Az Alvók neve körül hideg vonás húzódott át a gondolataiban.

– Mi történik, ha visszatérnek? – kérdezte Martin.

Amren nem válaszolt rögtön, csak szomorúan elmosolyodott. A mozdulat egészen emberi volt, de a szemében felcsapó vihar nem. A ködben, amely a szemgödrében kavargott, most szikrák villantak. Egy másodperc töredékéig Martin egy teljes várost látott benne összeomlani, mintha egy homokóra belsejébe nézne.

– Amit ti valóságnak neveztek teljesen más lesz. Az emberi idő, hogy is mondjam… újra értelmeződik. A történelem visszafelé is elkezdhet folyni. Minden egyes gondolat anyaggá válik. Ez nem maga lesz a pusztulás, hanem fogjuk fel, mint átalakulás. De senkinek sem lesz ez a folyamat békés.

A „gondolat-anyag” képe megült Martin fejében. Elképzelte, ahogy az emberek képzetei, álmai, félelmei hirtelen testet öltenek. Nem metaforikusan, hanem szó szerint. Gondolt egy repülő madárra, és az azonnal megjelent volna. De mi van a rémálmokkal, a fájdalmas emlékekkel? A titkos vágyakkal, amiket senki sem mond ki hangosan?

– És én mit tehetek?

– Te vagy a Híd. A térkép a te segítségeddel nyílt meg. A város csak akkor léphet vissza a felszínre, ha te megnyitod. Szabadjára engeded. Vagy… ha elutasítod, akkor örökre elsüllyed.

Martin hallgatott. Gondolkodott azon, amit az imént hallott. A döntés súlya nemcsak elméleti volt. Érezte, hogy a gondolat már most elkezdett hatni rá. A város körüli kövek vibrálása megváltozott, mintha a hely maga is felfigyelt volna erre a párbeszédre.

– És ha nem döntök? – kérdezte végül.

– Akkor is döntés születik – De azt még én sem tudom, hogy milyen következményekkel jár – jegyezte meg Amren.

A csend, amely ezután beállt, nehezebb volt minden kimondott szónál. A város nem mozdult. Csak figyelt.

Folytatjuk

Nagy Csaba prózájának előző része a Szöveten:

Nagy Csaba: Az elfordított ég (4.)