A Saár nevű tüzér készítette az öngyújtókat sárgaréz töltényhüvelyekből, venni nem lehetett tőle, csak cserélni. Dohány, pálinka, konzerv jöhetett szóba, a rum adagjából spórolt össze annyit, megkereste az ezermestert, aki utálta a rumot, csak a ráadásként kapott két nagy, igaz méregzöld és kőkemény, körte miatt állt bele az üzletbe. A harmadik gyümölcsért még a neve kezdő betűit is belekarcolta a fénylő lemezbe. A zsávoly bal zsebében hordta a dóznival együtt, sok történetet hallott már, hogy ilyen hiábavalóságok fogták fel a szívnek szánt acélt. Nem hitt ezekben a mesékben, látott már lyukas rohamsisakot a nyílás szélén némi, hajjal, vérrel. Inkább babonából utazott a gyújtó a zubbonyban, de fényesen hozzászokott, hazáig követte gazdáját, aki horzsolás nélkül megúszta a háborút. Igaz, amikor valahol a Bug folyónál négy órát feküdt mozdulatlanul a csónakokból eszkábált pontonhídon, mert szemben egy kerekes orosz géppuska pompásan helyettesítette a fekete lebernyeges, vállán kaszát cipelő halált. Amikor végre a Szálkáról való Müller nevű mesterlövész eloltotta a három ruszki lámpáját, csak ő tápászkodott föl a szanaszét heverők közül, egy szál haja nem görbült, de mind megőszült. A szaga miatt biztosan nem engedték volna be a dombóvári vasúti restibe, mivel összeszarta, hugyozta magát. A feliratát ugyan látta két év múlva, hazafelé menet, de akkor már ott pöfögött a bátaszéki vonat, így is a lépcsőn utazott a faluja állomásáig. Az öngyújtót meg betette az asszony „mindent tudó” fiókjába a gyűszűk, stoppolófák, tűpárnák közé. Amikor a fia betöltötte a tizenhatot, odaadta neki.

   Katona hét napig volt, akkor valami tiszt féle elé keveredett a papírja, aki meglátta, hogy molnár. Másnap hazazavarták, még jól le is gorombították, hogy ilyen rövid idő alatt disznó módon összemocskolta az uniformist. Abban a pár napban nem volt vele a gyújtó, attól félt, hogy ellopják, a felesége varródobozában időzött, pertlik között, jobb sorsra érdemesen. A malmot ötvenkettőben elvették, a kőbányában és a fűrésztelepen, ahol ezután dolgozott folyamatosan cigarettázott, négyszer büntették meg emiatt. Az asszony szerint csak azért nem lett részeges, mert egyszerűen nem volt rá ideje a sok kurva bagó miatt.
   Először egyet-egyet köhintett, pár nap múlva már majd megszakadt, minduntalan ki kellett kapni a Munkást, ha nem akarta a porból összeszedni. Az orvos, akinek egyébként szintén sárgultak az ujjai, odahívta a rendelő ablakához, látszott a temető. A beteg csöpörgő esőtől is borús hangulatát igyekezett feldobni azzal, hogy ha nem hagyja abba a füstölést, akkor először vért fog köpni, végül pedig, nem is sokára, egy óvatlan pillanatban egyszerűen megdöglik. Azt is javasolta, hogy ugyan látja a viharvert biciklijét a falnak támasztva, de ne verje magát költségekbe, ne vegyen újat.
   Már majdnem hazaért, a lánc bekapta a nadrágját, ha már megállt, bedobta a kukoricásba az öngyújtót. Otthon még szentségelt egyet az olajos, szakadt pantalló miatt, pedig ott voltak azok a rohadt csipeszek a zsebében, aztán bejelentette, hogy nem gyújt rá többet, nincs mivel. Néha ezután is fuldoklott egy kicsit, ilyenkor mindig szóba kerítette azt a sarlatánt, aki doktornak hiszi magát.
   Két év múlva billenős autóval hozták a fatelepről a tűzifa járandóságát, már az mérgesítette, hogy átabotában lett felrakva, púposan volt, de rendesen rakva kétszer ennyi felfért volna. Az meg mindennek a teteje, hogy a keresztbe, hosszába rakott széldeszkák a billentésnél elakadtak és a kegyelmes istennek nem csúszott le a rakomány. A sofőr rázogatta, fékezgetett, de ragaszkodó hulladék, láthatóan tíz körömmel kapaszkodott a viharvert, itt-ott lyukas platóba. Hátrament, hogy a lapát nyelével piszkálódjon, lazítson valamit.
   A négy köbméter condra egy pillanat alatt rázuhant, húsz percbe telt, míg ledobálták róla. A sofőr, mint Fittipaldi, elszáguldott az orvosért. Aki látatlanul, még a rendelőből, hívta a mentőt, majd sorsára hagyva a már beinjekciózott foghúzásra várakozót, a sebesülthöz sietett. Másnap reggel már vissza is hozta a mentő, nem sokat babusgatták a kórházban, belső vérzése nincs, amit kellett begipszeltek, átkötöttek, leragasztottak. A törött bordái miatt kapott fájdalomcsillapítót, de reggelit már nem. A „házastársi” kekszet mecseki teába mártogatta, a család ettől megnyugodott, hogy enni legalább tud valamit, aztán majd gutaütést kaptak, amikor megtudták, hogy jól esne neki egy szál, csak egy, cigaretta.
   A fia és az unokája egymásra néztek, a kölyök behozta a konyhából, az őrölt fahéj feliratú dobozból a réz öngyújtót, két éve négy délután kereste a tengeriben. Ezután, tizennyolc évig, mint a veszedelem, úgy füstölt. Nem krákogott jobban, mint a dohánymentes két esztendőben, ebből azt a következtetést vonta le, hogy a hasonló gonddal küszködőkre tűzifát kell borítani, attól rendbe jönnek.
   Szerda délután, amikor végzett a paradicsom karózásával letelepedett a gangon, vacsorázni még korán lenne, a tévét nem kapcsolja be, mert ilyenkor véghetetlenkedik a Vizipók, az pedig, igazuk van a fiataloknak, tényleg nem neki való. Előkeveredett az orvos, aki a legújabb       családtagot, a kéthetes dédunokáját jött vizitálni, de ha már ott volt, szemrevételezi a legidősebbet is. Megelégedéssel szemlélte a csecsemőt, de a padon vigyorgó napszítta öreg állapotában sem talált semmi kivetni valót, hála annak, hogy húsz éve letiltotta a dohányzásról.