3. Kapcsolatok
Nem tudom, hogy vagyok velük. Voltak. Éltem őket. Csak így: éltem. Nem értékeltem, és nem értékelem. Mint fotók az albumban, úgy vannak bennem. Prózai? Nem. Cseppet sem az.
Jó barátom volt, évfolyamtárs. Esténként hazakísért. Kötöttünk egy fogadást. Azt mondta, hogy én is a hálapénz függvényében gyógyítok majd. Én nyertem meg a fogadást. Ő elvesztette, de még nem kaptam meg a fogadás tétjét. Adósom maradt. Kapcsolatunk azóta sem változott, baráti. Majd behajtom a tartozást.
Szőke volt és nagyon magas. Padra álltam, ha a szemébe akartam nézni. Azt mondta, hogy mindig kitalálom a jegyeit – és én mindig kitaláltam. Bekopogott a boncterembe, azt mondta, fontos ügyben keres. Átadott egy szál rózsát, a parkból lopta.
– Ez nagyon fontos – mondta.
Kiküldtek az óráról. Kint kellemesebb volt, mint bent, a formalinfürdős hullateremben. Diákszerelem volt. Hátat fordítottam.
Benne a változást szerettem, a vibrálást. Volt egy közös füzetünk. Abba írtunk: én, aztán ő, majd megint én, majd megint ő. Izgalmas volt, nekem való. Avantgárd irodalom szájunk íze szerint. A füzet lett a titkunk, kincsünk. Beváltottuk házasságra. Kár volt. A füzet volt az igaz.
Emlékszel? Segítettél a fiúk patakparti hancúrjában. Fejre álltál, és rúgtad a labdát. Amikor nagyon beteg voltam, beszédelegtél a gyógyszerrel, és maradtál, amíg megszűnt a lázam. Aztán elmentél az éjszakában. Tél volt, nagyon hideg, és már nem volt egyensúlyod. Nem akartál tőlem semmit, én sem tőled. Aztán hamar meghaltál rákban. Nem búcsúztam el tőled. Te megtetted volna.
Erdélybe költözött – magyarnak lenni. Nem értettem, de ő volt a történelemtanár. Órákig üldögéltünk csendben. Ő faragott, én meg nem csináltam semmit. Jókor érkezett az életembe, akkor nagy szükségem volt rá. Zalán szerette a meséit. Én is. Egyszer azt mondta nekem, hogy kisvirág. Amire én azt mondtam, hogy menjen el, örökre. Elment. Örökre.
Mona Lisa – Párizs. Születésnapomon elvittél Párizsba, hogy Mona Lisa előtt kérj feleségül. Annyira szép és tiszta volt a helyzet, hogy őszintén kellett válaszolnom: nem vagyok biztos magamban, adj egy kis időt nekem. Adtál. Mona Lisa – Párizs, a tied maradt, s az enyém.
Óvoda – évzáró ünnepség – színpad. Babák vagyunk, ropogó babaruhákban, úgy mozgunk, mint a robotok – szeretem. Ez az az állapot, amiben úgy vagyok benne, hogy nem vagyok benne. Pontos, betanult mozdulatok, mögöttük fantáziák, gondolatok. Kapcsolatok.
4. Valaki mondja meg, avagy: Válasz egy levélre
Életem esztelen. Tehetem. Jó nekem. Esztelen életemben keresem az eszem. Eszem keresem, lelkem. Lelkét keresi az eszem.
Az eszem különvált a lelkemtől. Fura állapot. Nevetnem kell. És hol vagyok én?
Csodálatos eklektika. Az életem!
És tenni az egyetlen lehetséges alternatívát néha átkozottul nehéz. Teszem. Mert számomra is az egyetlen racionális, lehetséges stb. Megyek az Utamon. Néha nyűglődöm, néha felkelni is nehéz, aztán összekapom magam, és indulok. Mert nagyon, nagyon szeretek élni. És várom, nagyon várom, hogy kitehessem a lábam itthonról, emberek közé menjek, aztán lenyom az örökös elégedetlenség, és alig várom, hogy hazajöjjek, zenét hallgassak, írjak, magam legyek, megihassam a vörösboromat, és éljem az álmaimat. Játszom az életem, aki megszólít, annak válaszolok, és várom, nagyon várom a magam sem tudom mit. Játszom. Ez az életem. És tudom, érzem, hogy soha nem voltam boldogabb, mint most, amikor élem a saját életem, nem bántok senkit, nem várok semmit, csak élek. A perceknek, az óráknak, a napoknak, és nem érdekel semmi és senki. Önmagam vagyok. És ami nagyon fontossá vált: érzem önmagam. Nem tud becsapni senki, nem tud elhagyni senki, mert senkitől nem várok semmit. És ez ilyen egyszerű. És tudod, hogy mi az ára? Magány. Nyugis, békés, áldott magány. Valamikor szörnyen hangzott, ma már nem. Mert mindennek ára van. Az én szabadságom ára a magány. Tudod, ha nem lenne az örökös nyughatatlan nyugtalanság bennem, akkor talán jó is lenne. Akkor viszont talán nem lennék én. És ebben az örökös nyughatatlan nyughatatlanságban meg kellett tanulnom a lassú lépések művészetét, a kivárásét. Nehéz volt. Megtanultam. És most gyakorlom. Mert a kivárás, az néha nagyon fontos. És miközben vársz, kivársz, időd marad önmagadra figyelni. Megszeretni önmagadat és megtalálni az értékeidet. Ez nyugalmat, önmagad felé irányuló türelmet ad, és elkezd sugározni belőled. Ez már erő. És valami nagyon érdekes, szép megtapasztalás, hogy a nyughatatlan nyugtalanság miként alakul át belső nyugalommá úgy, hogy megtartja önmagát is. Próbáld, amíg sikerül. Ne kifele figyelj, hanem befele. Nálam bevált gyakorlat az, ha kényes szitukban felteszem az önmagam önmagam felé irányuló kérdését: mi dolgom ebben a helyzetben?
Hatvanas évek hippimozgalma és művészete. Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, generációnk himnusza. Emlékszel még? Hittünk benne. Éltünk is benne.
Lényegtelen, hogy mennyi idő telt el azóta, mert az idő nagyon relatív. Van, akinek pörög, van, akinek vánszorog, van, akinek megújul, és van, akinek megreked.
Vágyak és álmok, szép, tiszta gondolatok, merészek és nagyok. Illúziók. Akkor igazaknak hittük. Talán most is itt élnek bennünk, a Kisherceg mellett valahol. Néha, titokban rájuk mosolygunk. Kissé bátortalanul.
Fordulj felém, ha megérted, mit mondok neked: játsszunk még tovább! Összerakom, szétszedem, dúdolom, dallama kísér mindenhol. Élem, megragadom, elengedem, kiforgatom, átformálom, magamba fogadom, átadom.
Nyitott szemmel álmodok, de nem vagyok magam.., , beleálmodom magam az álmomba, a hangtalan dallamba, elringatom, ringatózom. Álomcsapda, elkapja a rossz álmokat, beengedi a jókat. Merek, mersz még álmodni? És mondd, miről?
Holnapodnak minden kulcsa két kezedben van… Felkapod a fejed. Furcsán hangzik, idegenül. Rezignáltan félreállsz, megbékélt életedből száműzöd a dallamokat: rég volt. Elmúlt. Így gondolod? Így gondolod. Elkezdem dúdolni, te folytatod, aztán ő is. Aztán lépünk tovább, mindenki a maga útján. Gyermeteg? Naiv? Idejétmúlt? Ne mondd! Akkor miért dúdolod? Mert néha simogat az egykor megvágyott álom?
Felnőtté váltál. Kérdéseid, ha voltak, megválaszoltad? Értékeid, álmaid.., , mi lett velük? Elnyelte, felfalta áloműző világod? Akkor hogy adod tovább a hitet a hitben, az egyetlen kommunikációs lehetőséget istennel. Elengedted? Lásd be, benned élnek. Elrejtetted.
Turóczi Ildikó prózája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?