Turóczi Ildikó: Ne nézzed nagyon messziről, ne tekintsd nagyon közelről (A. Gergely András emlékére)

„Ne nézzed nagyon messziről, ne tekintsd nagyon közelről, ha döntened kell bármiről, Dighávu, szeretett fiam.”
Dighitti rádzsa

Visszatekintve az Afrikában töltött évekre, gyakran gondolok arra, hogy talán sehol és semmikor nem tanultam annyit, mint akkor és ott. Arra már nem emlékszem, voltak-e konkrét elvárásaim, ha igen, mik vagy milyenek, viszont, bár elég kevés ismerettel bírtam még akkor, élt bennem egy homályos Afrika-kép, egy akkor letisztultnak gondolt segítő szerep, ami meghatározta az első napokat. Ezekben a nem mindig könnyű időkben Andrásra, az Ő higgadt és bölcs észrevételeire mindig számíthattam, és ez biztonságát adta a legnehezebb napoknak is.

Gyakran halljuk, hogy mindenki önmagán és saját szűrőjén át látja, érzékeli és értékeli, véleményezi stb. a világot, és teremti ily módon meg a saját illuzórikus világát, teszem én hozzá, a benne zajló történésekkel, interpretációkkal egyetemben, ami néha akadályát jelentik egy olyan másféle megismerésnek, ami esetleg nem teljesen illeszkedik például a bennünk élő „segítő” képéhez/szerepéhez/illúziójához. Nyilván meg lehet maradni ezen illúzióink mellett és akár meg is valósulhat a mindkét fél számára hasznos segítő-segített felállás, ami viszont nem feltétlenül fedi egy mélyebb megismerés esélyét és/vagy lehetőségét.
Távolléteim idején szokásom volt levélben beszámolni a történtekről, mikor lelkesen, mikor dühösen, volt mikor hullafáradtan vagy éppen eufórikus hangulatban, bizton bízván az általam állítottak igazságában és valóságában. Az András válasza mindezen megnyilvánulásaimra néha elnézően szkeptikus, máskor meg jószándékúan érdeklődő volt. Így tanultam meg a „két lépést hátra” nagyon hasznos módszerét, mármint azt, hogy nehéz tisztán látni akkor, mikor az ember az események sodrásában van, mikor nem valósítható meg az a fizikai-lelki-indulati távolság, ami a tisztánlátás feltétele. Hasznos, tanulságos, életre szóló tanítás és tanulság volt.

Az említett helyzetekben és években a maguk valóságában látni a dolgokat és történéseket nehéz azért is, mert kölcsönösen hatunk egymásra, már nagyon zsenge korunktól; hatunk egymásra a hangulatunkkal, kedélyállapotunkkal, gesztusainkkal, mimikánkkal. Hogy én is lehetek „fertőző”, például a felfokozott ritmusommal, az aggályaimmal vagy bármi hasonlóval, arra például a helyi kollégák figyelmeztettek, és valóban, sem a felfokozott ritmusom, sem az aggályaim, sem a féltéseim, idegenség szülte gyakorlataim ott és akkor nem voltak gyümölcsözőek az együtt végzendő munkában, így hát lassítottam és hangulatot tanultam tőlük. Ezekben az években András a maga nyugalmával, természetéből és lényéből áradó szerény szelídségével kísérte beszámolóimat, bólintott lelkes felismeréseimre, nógatott élményeim közlésére, írásra, gondolkodásra, látott el az adott témához illeszkedő (szak)irodalommal. Biztonságát adta azoknak az éveknek, hangulatát a higgadt kontemplációnak.

Néhány hónappal ezelőtt összefutottunk egy teányi időre, a kameruni árva diákoknak szánt támogatását hozta.
„De hisz jól tudod…, túlélni akarással lehet, okolt és (kicsit erőltetett, akaratos) ellazulással, a képtelen dolgok képességeinek szemrevételezésével, derűssé formált drámákkal, ironikus világképpel, és semmit véglegesnek nem tekintő ábrándossággal. Talán. De tudom én ezt? Csak próbáltam. De az idő mindig több árnyalatnyival nagyobb úr!”, írta utolsó levelében, néhány nappal később.

Igen, az idő mindig több árnyalatnyival nagyobb úrnak bizonyul. András sokunknak ajándék volt a Földön, és ha ezt most hallaná, ismét szabadkozna, zavarban lenne, mert nem a köszönetekért, hanem csak úgy…, talán egyszerűen csak azért, mert ajándéknak született erre a Földre. Én felbecsülhetetlen értéket kaptam Tőle, amit köszönök; a répatortát meg külön…

A. Gergely András (1952-2023)

Turóczi Ildikó legutóbb a Szöveten:

Turóczi Ildikó: Vajúdások (Részletek az Álomcsapda című hosszabb prózából)