Turóczi Ildikó: Vajúdások (Részletek az Álomcsapda című hosszabb prózából)

1. Egy kis genetika   

Őseim között volt nemes, földműves, ezermester, volt jámbor és erőszakos, mind helybeli.

Ha megnevezem őket, félek, hogy megidézem a szellemüket, ez pedig nem lenne túl jó. Hadd pihenjenek békében. Éltükben nyüzsögtek eleget. Szimpatikus tetteikről regélek inkább.

Volt egy ősöm, aki hentes volt, kemény férfiú, Toldi Miklós termetű. Ő volt, aki mindennap friss állatvért ivott. A levágott állatét. Úgy nyersen. Nagy bajusza volt, és neki volt a legmenőbb húsboltja a városban. És volt neki egy nagyon jámbor felesége, aki nagyon művelt, törékeny kis asszonyka volt. Imádta Jókait. Amikor már teljesen megvakult a szürke hályogtól, naponta egy egész órát felolvastam neki – szerettem az auráját. Ő volt az egyik dédanyám – az ő szellemétől nem tartok, a légynek sem tudna ártani, és ha véletlenül mégis, akkor naponta könnyezne.

Aztán volt olyan férfiősöm, aki mindenhez értett, és szeretett mindent kézben tartani. Ő volt a nagy ezermester és a nagy szervező. Előrelátó volt, az szent, mert megvásárolta a saját koporsóját, nehogy ne legyen megfelelő, amit majd beszerez a család, ha eljön az ideje. Jó minőséget, olcsón – ez volt a vezérszó. Hogy sikerült-e neki, nem tudom, mert nem értettem a koporsókhoz. Gyerek voltam. Szóval megvásárolta, bevitte a fészerbe és kipróbálta. Belefeküdt, kezét összekulcsolta, és elaludt. A felesége (az ő szellemétől sem félek, mert ő is a jámbor vonulathoz tartozott) várta, csak várta. Hiába. Elment hát megkeresni. Megtalálta: a koporsóban, lehunyt szemmel, összekulcsolt kezekkel. Nem értékelte a produkciót: egy hang nem jött ki a torkán, úgy megijedt, napokig nem lehetett lelket rázni belé. Nem tudom, hogy mi lett a koporsóval, még jó sokáig nem használta senki. A kriptát viszont igen – azt is ő vette a családnak. Bevésette a saját nevét és a feleségéét – a többi élő családtag nem bólintott rá az ötletre. Született: ekkor; meghalt: üres hely. Végrendeletet viszont elfelejtett hagyni, és ebből elég sok gond származott utólag.

Aztán volt egy nőnemű ősöm, akit meg nem neveznék soha, úgy félek a szellemétől. Alig tudtam elküldeni. A falujában ő volt az egyetlen, akinek a földjét nem vette el a kollektív soha. Amikor jött a brigád az első kapun – ő a hátsón ment. A hegyekbe. Négy-öt napig haza sem jött. Ez így tartott hónapokig: jöttek-mentek. Aztán egyszer csak megunták a csiki-csukit, és maradtak a földek. Mi meg eladtuk – jól jött az ára. Nyugodjék békében, megérdemli. 

 2.  Evidenciák  

Szüleim pontos menetrend szerint éltek, minden napnak megvolt a maga szép rendje. Fél négykor ebéd, apám elmeséli a napját, aminek ő a főhőse, mi hallgatjuk. A levest meg kell enni – mondja -, mert szükséges és egészséges. A spenótot is.  Nem szeretem.  Ha nem eszem meg, akkor baj lesz… Tudom, hogy nem lesz baj, de elképzelem, és potyognak a könnyeim, sajnálom magam. Anyám meg sem mukkan, csalafintán morzézik: türelem, megoldja majd a spenótproblémát, egy kis türelem, és ne pofázzak apámnak jogokról, meg egyéb eszement dolgokról. Ebéd után főzés, mosogatás, vacsora, és véget ér a nap.

Karácsony – együtt a család, amióta csak megszülettem. Előtte disznóvágás, utálom. Megtehetem, nem kell segítenem, anyám érti, hogy ilyen dolgokra nem lehet kényszeríteni az embert. Megúszom.

Az én anyám egy bölcs. Nincsenek elvei. Nem tartotta fontosnak, hogy olyan dolgokra tanítson, amik egyáltalán nem érdekeltek, így maradt a töltött káposzta és a tiszta húsleves az ő dolga ma is. Amikor tizennégy évesen elmentem, sírt. Pedig elég gyakran hazajártam az első években. Dacos, öntörvényű kamasz- és fiatalkoromban nem játszott túl nagy szerepet – akkori életem jámbor mellékfigurája volt. Nem adott életre szóló nagy tanácsokat, nem nevelt, ott volt.

Tizennégy évesen önállósítottam magam, ennek félreérthetetlen jeléül levágattam a hosszú hajam. Húszévesen férjhez mentem, negyven előtt elváltam. Életemnek nem volt pontos menetrendje.

A gyereknevelést jól szerettem volna csinálni. Startból elszúrtam; elsőszülött fiam az első három évét a szüleim házában, mindig-más nevelővel élte. Hétvégenként hazamentem, hogy el ne felejtsen. Négyszáz kilométer oda – négyszáz vissza. Elsőszülött fiamnak én voltam az Ildi jön – Ildi megy, soha nem szólított anyának. Amikor szinte huszonnégy órás vajúdás után megszületett, én elájultam, aztán amire magamhoz tértem, őt elvitték. Szerintem ez a csiki-csuki állapot végigkísérte a kapcsolatunkat, szerinte nem. A nyakamban szerette, ott hurcolásztam mindenhova, mindaddig, amíg le nem nőtt a földre.

A házasságom? Nem tudom. Nem működött. Állítólag, mert nem volt pongyolám és házipapucsom. Most sincs.  Akkor még nem tudtam, hogy ez is lehet a gondok forrása. Nem mondta senki. Amikor megtudtam, akkor már nem tartottam fontosnak. Elváltam. Akkor már volt másodszülött fiam is. A gondviselés küldte. Pszichiátria szakvizsgára készültem, amikor megfogant – és én rögtön lemondtam a vizsgát. Ezúttal nem akartam kihagyni az első három évet. Jókor jött – nem lennék jó pszichiáter, azt hiszem. Viszont megtanultam pelenkázni és gondoskodni róla.

Turóczi Ildikó legutóbb a Szöveten:

Turóczi Ildikó: Jó nekem