Turóczi Ildikó: Jó nekem

Jó neked! Azaz jó nekem. (Azt mondtad, hogy jó nekem. Kíváncsian néztem rád, vártam, hogy folytasd. Mosolyogtál, és azt mondtad: jó neked! Azt hiszem, igazat mondtál.)

Ha az ember életében nem sikerülnek dolgok, akkor azt mondja, sajnálom. Ami egyáltalán nem változtat a dolgokon. És egyáltalán nem biztos, hogy sajnálja. De kitölti az űrt. Az emberek általában nem szeretik az űr(öke)t. Zavarba jönnek tőle.

Ma azt mondta valaki, hogy a plátói kapcsolatok szépek. Mert valaki, valahol… Nem tudom. Lehet. Talán. Nem gondolkodom rajta. Nem vágyom plátói kapcsolatokra.

Játszunk. Barátok, kapcsolatok, szerelmek – naponként lepörög előttem egy-egy élet, sorsok, emberek. Játszmák és játékok. Hol vagyunk benne? Nem tudom. Megbántasz, megbántalak – nem akartad, nem akartam. Nevetsz és nevetek. Elmondod a gondjaidat, hallgatom. Arra gondolok, hogy mennyire mások vagyunk. Mindannyian. Próbállak megérteni, próbálom a helyedbe tenni magam. Értelmetlen. Lehet, hogy elég neked, hogy meghallgatlak.

A változás néha nehéz. Szabadnak lenni is nehéz. Valamit valamiért – már csak így van ez. Érted, értem, értjük.

A kimondott szónak hatalma van – mondod. Egyetértek. Tehát ne mondd ki, amitől félsz, amitől rettegsz. Ne vetíts a jövőbe negatív képeket. Ne vetíts semmit. Ha van hited, az elég – talán. Nem tudom. Nekem elég. (Súgom neked: élek, cselekszem, vagyok. És valaki, ott fenn, vigyáz rám. Elég furcsamód teszi, mert hiszek neki. Ez az én hitem. )

Mit mondhatnék neked? Azt, hogy talán, azt, hogy nem tudom. Hát ne kérdezz. A kérdés nélküli mondatok, az vagyok én. A kérdés nélküli mondatok, az vagy te. És az evidenciák nélküli tudás, az a hit.

Ebédeltünk, jó régen volt. Kérdésed, hogy van-e hibám, meglepett.

– Nincs – válaszoltam neked.

– Akkor hát tökéletes vagy? – kérdezted félmosollyal.

– Az vagyok – válaszoltam. Tökéletes a vágyaimban, a kapcsolataimban, a magányomban, a gondolataimban, a szorongásaimban és jókedvemben, tökéletes a hibáimban.

 Tudod – mondtam -, én én vagyok.  Nem akarok más lenni. Voltaképp szeretem önmagam. Nem akarom megváltoztatni önmagam sem, téged sem, őt sem, senkit sem. Értelmetlen lenne. Mert akkor én nem lennék én, te nem lennél te, és értelmetlen lenne a megfelelésért, a megfelelésnek élni. A szabadságnak viszont ára van. Szépsége is. Valamit valamiért.

Párosz, sziklapart. Tökéletes hely nekem. Megragad a hangulata. A hajamba kapaszkodik a szél, szálakra bontja, süvít az óceán, éget a nap. Órákig állok, órákig várod. Nem sietünk. Aztán változik a színhely, eklektikus kávézó, chill-out – elengedem magam, az idő végtelenné válik.

Becsomagolod a pakkod, búcsúzom. Valami változik, valami elmúlt, valami kezdődik. Nem érdekel a múlt, nem firtatom a jövőt. Megragad a jelen.

Azt hiszem, igazat mondtál. Jó nekem.

Turóczi Ildikó prózája legutóbb a Szöveten:

Turóczi Ildikó: Várakozás