Csontos Márta: Egy poétikai kitárulkozás képi világa (Németh Erzsébet könyvéről)

    A 64 verset tartalmazó gyűjtemény darabjait két hosszabb ciklusba rendezte a költő (Emlékek templomában, A csönd szabadsága), ezt követi egy hosszabb, rímes létfilozófiai elmélkedés, amelyet Istenhez való vágyódása és a túlvilági élethez kapcsolódóan az értelmes halál gondolata tesz teljessé. Nagy örömömre a kötet utolsó lapjain a szerző aforisztikus gondolatai olvashatók. Ezek a gondolatforgácsok is egy intellektuális alkotóarcélét erősítik. Tömör megállapításai a világban-léthez kapcsolódó töprengések, amelyek bölcs, frappáns, néha paradox gondolattal formálják önismeretünket.

    Az Emlékek templomában opusai filozofikus tájversek, amelyek a lírai én lélekállapotát tükrözik intenzív pillanatok, meghatározó létélmények rekonstruálásával. A nyitó vers a költő szülőföldjéhez, hovatartozásához ragaszkodó vallomásos poétikai üzenet; lélekemelő erő hajtja azon a szent területen, ahol létezése nyomait hagyja: Úgy lüktet benned, / mint szentséges örökség, / mint Krisztus vérző tenyere.

Úgy érzem, a szerző számára a létező világ, a természet és az isteni lényeg egy és ugyanaz, a környezet mámoros szemlélésének élménye nem pusztán leíratja vele a tájat és az évszakok változásait; a tér elemeit szentnek és öröknek vallja, így verseit egyfajta panteisztikus hangvétel jellemzi. Elmélkedéseiben arra is egyértelmű választ kíván kapni, hogy ebben a szakrális térben hogyan viszonyulnak egymáshoz az emberek. Pazar képeiben legbenső tájak, tisztások vannak, ott áll a tündöklésben, ahol a tisztás, a lábnyomok, a hangok visszanyerik eredeti, nemes jelentésüket: Április van: / a megvadult fény / kócos hajában / csillagdal remeg… e tavaszdúdolásban / egymásra lelnek – / még az emberek? Szépséget árasztó szókapcsolatok alkotják a Június című verset, az idős szerző lírai attitűdje itt is reményteli, a létezés öröme dalol a sorokban. Aranyszilánkok röpködnek / lihegő kertek fölött… Lázas pipacscsókoktól / izzik a rét teste – / bennem is nyár lobban.

    A lírai én létérzete azt tükrözi, hogy a dolgokhoz és embertársainkhoz való kapcsolatainkban a valóság lényegi alapja az az őserő, ami miatt az anyagi világ létezik, de folyamatosan vágyódunk a szakrális mezőkre, mert spirituális jelentőséggel bír a transzcendens jelenlétének színhelye, ahol Krisztus a teremtetlen Istent a teremtett világban megjeleníti; ahol Isten / hazatalálása / beteljesülésünknek.

    Külön figyelmet kell fordítani Németh Erzsébet halmozott metaforáira, megragadó szókapcsolataira, a tájak, a tárgyak és a jelenségek sűrített képi montázsaira. A sajátos, szubjektív látásmód teszi felejthetetlenné ezt a költői kitárulkozást. Hadd idézzek néhány pazar képi megjelenítést a költői szövegvilágból: emlékem kristálypoharában, pávatollakkal röppenő szerelemmadár, boszorkánybolond ígéretek füstje, illatdallamok, fecskesóhajok suhogó szárnya.

Németh Erzsébet a költői nyelv sajátos eszközeivel megfogalmazott vershangjában metaforák teszik látványszerűvé a sorokat, képszuggesztióval az is közelebb kerül a világból, ami felfoghatatlannak látszik. Vershorizontját a teremtett világ Istenre utaltságának valósága határozza meg, hiszen Isten az, „aki életre hívja a nem létezőket”. (Róm. 4.17) Az istenkeresés pedig egzisztenciális kérdéseket vet fel a hit, a szenvedés. a bűntudat felemelő vagy kínzó érzésének körüljárásával.  Istenhez vezető utak / miért titkosítottak? / Hisz magunkon / átfényleni – / kevés!

    Nem véletlen, hogy a második ciklusban a csend motívuma dominál. A csend erő olyan helyzetekben, amikor felesleges a magyarázkodás, mert minden hit kérdése. Itt történik meg a lélek-megkönnyebbülés, érezhetővé válik a félelemtől való felszabadulás boldogsága. A csend rejtekhelyének felkutatása teret enged a belső bölcsesség megerősödésének; feltárul a „beszélő csend”, ami titokban mindent elmond az életről. Tudod, amikor álarcot öltesz és álruhát – …. érzed, amikor Évszakokba harapsz… amikor Átfűzöd magad a tű fokán… amikor Sírva futsz szárnysuhogások elől… s amikor megtörténik a fölfelé zuhanás; akkor a halál felé tartó léttel megtörténik a számvetés. Többé nincs szükség a rejtőzködés életstratégiájára, nincs többé identitásválság. A lehullott álarc mögött érezzük, hogy egykor szükség volt egy védekező mechanizmusra a valódi én sebezhetősége és belső konfliktusai miatt. A halál felé tartó léttel az istenkeresés során önmegvalósítási kísérleteink miatt falat építettünk, de védelmében egy idő után már nem ismertünk önmagunkra, Lehet, hogy hiába / álmodtam meg magam, / nélkülem telik az élet… megszólít Isten szent Fia: és kicsorbul minden / ember alkotta filozófia… Madách  Az ember tragédiájának ismert sora jut eszembe a szövegek olvasásakor. Az élet célja a küzdés maga, a célokért folytatott folyamatos harc, így Németh Erzsébetben is megfogalmazódik a kérdés: mi marad az embernek, / ha küzdésünkben / célt mégsem lelhetünk?

    Eljön az a nap, amikor Semmivé csendesülsz lassan, figyelmeztet a költő, de hangjában nincs sem elkeseredettség sem az elkerülhetetlen beletörődésének fájdalma, az elmúlást a halált követő eufóriával interpretálja. A semmi itt bibliai értelemben nem feltétlenül fizikai hiány, ontológiai és egzisztenciális töltettel rendelkezik, hiszen Isten az „abszolút semmiből” formálta a világot. A halál állapotának körülírása Simai Mihály „végtelenkezdetének” eksztatikus hangulatát idézi, a végből sarjadó kezdetben az ember ott van a maga életcsendjében, ahol Németh Erzsébet költői megközelítésében A nemlét majd / jobban kiemel / hogy halálomat / méltón takarhassa / a jelen.

A ciklus egyik kiemelkedő darabja az Omlásveszély, amelyben egy nem mindennapi versszíntérre vezet bennünket, a szerző, s felsorolja azokat az emberi reakciókat, amelyekben az individuum megtapasztalásain keresztül az emberiségtörténet vészhelyzeteire utalva kérdéseket vet fel. Elemi erővel sodor bennünket, kora zaklatott állapotát kívánja bemutatni, ahol …jönnek / dárdás napjai / ármánynak / közönynek. A világszétmozdulás árnyéka vetül fölénk, nehéz az igaz emberhez vezető utat megtalálni. Nyilvánvaló, hogy ebben a deszakralizált élettérben sem tud az ember elszakadni vallásos életigenlésétől, szüksége van arra, hogy a káoszban is fel tudja építeni saját univerzumát.

    A kötet harmadik része a hosszabb terjedelmű Mors mea, amelyben a halálnak mint mentális állapotnak a megjelenítése történik nem szokványos módon. Elvérzik lassan az Élet hatalma, vallja a költő, miközben ámulatba ejt bennünket ennek a szomorú igazságnak ennyire gyönyörűséges nyelvi megjelenítésével. A lélek ereje ebben az állapotban már kevés a test, az anyag fölötti győzelemhez. Visszatekintve a bejárt életútra, el kell fogadni, pontos menetrendje van annak, hogy az ember méltó lehessen az égbe zuhanásra. A halál Németh Erzsébet meggyőződése szerint csak változás, nemcsak vég, de kezdet is, csak el kell fogadni, hogy Jézus fájdalma / izzad homlokomra. Az idő múlásával ősi nyugalom emel bennünket karjaiba, megszabadulunk a rossztól, a szennyes gondolatok megtisztulnak, átértékeljük kapcsolatainkat, s másoktól már nem azt várjuk, amit magunkban kigondoltunk. A tisztuláshoz kiűzzük magunkból a kívánságokat, megy az idő: mélyül a kékség, / bölcsebb lesz az elme. Az üresség lesz a teljesség, amit vágyaink már nem rontanak meg. Ahogy Simone Weil megragadja a lényeget Jegyzetfüzetében, csak az a mienk, amiről lemondunk, amiről nem mondunk le, az kicsúszik a kezünkből. Az „égbe zuhanáshoz”, a metamorfózishoz méltónak kell lenni az értelmes halál megélésével.

 A kötetzáró oldalak a szerző által morfondíroknak nevezett elmélkedéseket sorakoztatják fel, a szerző aforisztikus, pszichologizáló gondolatait izgalmas nyelvi, nyelvpoétikai lelemények által teszi érdekfeszítővé. Ennek égisze alatt írásomat Németh Erzsébet két igazán ideillő mondatával fejezem be.  Isten velünk? Az ember ellenünk?… A tökéletes elérhetetlen, mivel fölfoghatatlan. És tegyük hozzá, azt nem is lehet megrontani.

Németh Erzsébet, Csontig szabadon. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026

Csontos Márta kritikája legutóbb a Szöveten:

Csontos Márta: Élettapasztalat és írói kompetencia