Csontos Márta: A teremtéstörténet harcmezején (Babics Imre Dérkristályok Növekvő Sóhajából című kötetéről)

Kit meglegyintett, s álmaiban repült

                                                                                         vizek fölött, már sejti, milyen halál

                                                                                                után a léleknek –, s ilyen volt

                                                                                                        még azelőtt, de közötte: ÉLET.

                                                                                           (Babics Imre, Dérkristályok …)

Babics Imre Dérkristályok Növekvő Sóhajából című, a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában megjelent nagyeposza a maga nemében egyedülálló költői teljesítmény a kötet szerkesztése és a recepció számára megfogalmazott üzenet szempontjából egyaránt.

    A DNS-spirált mintázó sorok alkaioszi versszakokban jelennek meg az oldalakon, mely a klasszikus időmértékes verselés egy ismert formája, ahol a két első sor 11 szótagból álló alkaioszi klón.

   A szerző által ’pointilista nagyeposznak’ nevezett mű az emberiségtörténet értelmezése, magyarázása és nem utolsó sorban határozott véleményalkotás arról, hogy az emberi cselekedeteket és a mindenséget mozgató energiák az egész irodalmi élményfolyamatban mennyire meghatározó szerepet töltenek be. A teremtéstörténetet felidézve szembesülünk azzal, hogyan kap sorsot a lélek és entrópiát a téridő, ugyanakkor a fényt és erőt teremtő durva kiűzetés egy kicsit elgondolkodtat bennünket a teremtés ’sikertelenségéről’, hiszen a jól ismert bibliai történetben szereplő első emberpár cselekedetének következményeként Bizonytalanságunk reszket a kozmoszunk / héján…

    Szinte tudományos és statisztikai pontossággal tárja elénk Babics Imre az emberi cselekedeteket mozgató ösztön- és érzelemmechanizmusokat, s mindazt, ami nyomot hagy a képzelet, a hit és a vágy tér-idő kontinuitásában, melyet beárnyékol a generációkon át örökölt eredendő bűn. Szabadságunkból következően akaratunk segítségével meghatározhatjuk önmagunkat, számtalan külső körülmény és egyéb életviszonyok következtében azonban az emberi sikertelenséget és balsorsot nem foghatjuk úgy fel, hogy az morális vétségünkkel feltétlenül egyenes arányban van.

    Babics Imre költészete lét- és értelmezésfilozófia, utal gondolkodási hibákra az őstudás birtokában, melyek negatív érzelmi állapotot teremtenek az egyes életszituációkban, s ez az a teremtő feszültség, ahol a nyelvi anyag egyszerre kelti a realitás és az irrealitás élményét, megeleveníti a világmegmozdulásokat, kontemplációra késztet az aktuális lét és a lehetőség szerint lét összekapcsolására.

Babics Imre

    Ahogy a létező részesedik a létből, annál inkább önmaga felől értelmezi azt, történetiségében saját magát kutatja, hiszen ember nélküli folyamatok vannak, de idő nincs. S ahogy a történelem halad, az ember mint vitális lélek és mint szellemi lény egyre inkább nincs harmóniában önmagával. Jóllehet a természet fölött áll, de ahogy Babics Imre is megfogalmazza: Isten, Ki kegyként terv: felülír jövőt, / ember, ki múltat meghamisít szemét/eszmék nevében, és a Semmi / mely menedéke a gondolatnak.

   Vajon miért központi kérdés a DNS az életértelmezésben, s miért éppen ezt a címet választotta a szerző? Tanulmányainkból felidézhetjük, hogy a DNS szerves makromolekulákból álló nukleinsav, mely információk tárolásával örökítő anyagot közvetít az utódok felé, szerkezetében kettős csavar, mely a versszakok felépítésében is jól látható, s a sejtek minden funkciója a DNS ellenőrzése alatt áll.

    Úgy gondolom, Babics Imre gondolati-spirituális dimenziók megnyitásával az együtt-lét és a halál-felé-való-lét útját járja végig, feltehetően előző életekben is hisz, de valószínű azt nem hiszi, hogy a gének emberi személyiséget meghatározó belső tulajdonságokat is feltétlenül hordoznak.

      A szerző művében a világteremtést az emberiség előtti és utáni állapotok felmutatásával teszi hitelessé, a létmeghatározó őstudás birtokában: Idők, melyek nem törnek elő halált / teremtve Nemlét mélyeiből szilárd / döntéseket követve, vannak/ mégis az emberi átsugárzók.

    Babics Imre földtörténeti ősidőkhöz tér vissza, de tisztában van azzal, hogy az anyagok keletkezése és az anyagokat működtető erők mibenléte változatlanul rejtélyben marad.  Kozmoszon kívüli és kozmoszon belüli erőhatások jelenlétére támaszkodik, s jól látja azt is, hogy a teremtő értelem nem maradt a kozmosz külső köreiben. Hogyan lesz a semleges és élettelen anyag biológiai összetettségű, azt Isten léte mint külső erő magyarázza, de talán egyfajta, földre importálódott életről is beszélhetünk. Az ember sorsa pedig Jövő idő: s Számtalan, és a múlt / Idő: az Egy, s mint partra simult, letűnt hullám van jelen, hiszen előbb-utóbb megtörténik a Humuszba bomlás: legmagasabb erők alkímiája – béke sugárzik át/ az öntudat nélkül valón és / és átadni képes energiák is.

    A kötet olvasása során megtapasztalhatjuk, hogy a történetiség és a nyelviség egyazon világban való lét két oldala, a múltból kell meríteni, hogy a jelenben tevékenykedhessünk, hogy az ember megérthesse saját létrejöttét, de az élőlények létidejének miértje nehezen fogadható be. A visszanéző lepkeidőbe lát…kozmoszutánzat a lepke útja, s majd bekövetkezik a káosz előtti csend…minden csak zuhanás: csupa látszatív-s út.

     Beteljesíthetetlen sorsfeladatok várnak ránk, s a téridő a bűntudat oldalán / elfér egyetlen emberi agyban, s már abban sem lehetünk biztosak, hogy az értelmetlen pusztítás ember és ember között mennyiben hasonlít az állat emberöléséhez, melyben pusztán csak a létfenntartásához nélkülözhetetlen szükségleteket fedezi. Választ pedig nem kaphatunk arra sem, hogy miért a gonoszok részesülnek kegyekben: Gonosztevőkre vár a szerelem, s csodás / kegy: megbocsátás arra, ki bűnös – itt minden lehetséges csupán egy/ fajnak, mely nem is érti útját.

    Erkölcs és etika problémája kíséri végig Babics Imre nagyívű gondolat-vonulatát. Vajon helyesnek ítélt viselkedési szabályok alapján megfelelően tevékenykedik-e az ember, hogyan tud az adott lehetőségek alapján dönteni, és miért dönt sokszor rosszul, miért nem határolja el magát a pusztítástól; háborúzik, sokszor nem szándékosan is árt, s főként utilitárius alapon etikai egoizmus alapján választ. Tény, hogy az önmegvalósítás nem mehet végbe válságok nélkül. Az ebből származó konfliktusokat Kant az ember ’társiatlan társiasságának ’ nevezi, s hangsúlyozza, hogy ez antagonizmus, mely az individualizmus és a kollektivizmus esetenkénti összeférhetetlenségéből származik.

    A versszakokat legtöbbször etikai szkepticizmus itatja át, be kell látnunk, hogy a bűnmentes társadalom utópia, pedig Bűnbánat éhes árnya lopózik át a testen…, s a kéz, mely ölt, majd békejobbot is nyújt alaklomadtán, hiszen szenvedélyek és akarások irányítják a világot, az ember eredendően nem jó, csak olykor megfékezi vágyait a bűn elkerülése érdekében. És mi lehet a költő szerint a megoldás? Szeretni Istent, túl a hiten, de mást / nem tenni semmit, bőven elég, a lét/forgószelében, hogy szilárdan / álljon az emberi lény, s kacagva.

    Bűn, hiba, tévedés irányítja életünket, a fájdalom az élvezet, az uralkodási vágy a karmesterek, s ami napjainkra is nagyon jellemző ebben az apokaliptikus világmegmozdulásban, nem teszi lehetővé azt az idilli megoldást, melyet így fogalmaz meg a szerző: Nyugodt mederben folyna az élet, ám /mindig jön egy-két elborulásra kész / agyú, okoskodó pojáca – / és velük újra a káosz árnya.

     Egy téves eszme, egy minden kötöttséget nélkülöző, látszatszabadságot hirdető, de valójában anarchiát létrehozó közegben a megtévesztett tömegben sokasodik az új őrültek száma, a zsarnokságot felszámolni kívánók pedig csak addig hőbörögnek, míg ők nem lesznek az új zsarnokok. Hazátlanokkal telik meg az égitest, panaszolja a költő, mert miközben a legnagyobb boldogságot hajszolja az ember, elkorcsosul, s folyamatos mellébeszéléssel és ’önátveréssel’ az igazi célt is szem elől téveszti.

  A keserű igazság egyszer talán majd felébreszti az alvajáró embert, s észreveszi, hogy a hulladékgyár folyamatosan termeli az árut, s persze olyanok is vannak, akik az Úr szerepét kívánják átvenni. VALÓ és IGAZ: most távolodóban épp, / s a félreértés emberi sors fölött/ uralkodik – megannyi rossz út…

    A legfőbb kérdés az, vajon most, a nagy átverések korszakában eljön-e a megvilágosodás, lehullhat-e a torzak álarca a világvakítás hátterében, ahol a világuralmat összelopó bűzös szemétdomb tónusa áll.

    Babics Imre világosan látja és bátran meg is fogalmazza, miként ejti csapdába a torzult világkép az alkotókat, milyen lehet az érvényesülés ebben a kulturális liberalizmusban.  A szép és a jó szabad társadalmi megjelenítése ma semminek nem szab határt, s az elismerést kiharcoló tehetségtelenek gyűrűjében így hallatja véleményét a mai irodalmi élet anomáliáiról: jól bepaliztak itt / költőket, írók tömkelegét a lét/ lényegét ismerni vélők…Pocsék poéták és bősz hazaárulók tanyáznak itt; és semmi okom, hogy ezt / a véleményt titkoljam…

Saját szerepét azonban sikerült betölteni, eltölti az a megnyugvás, hogy Ég és Föld közötti létében, Isten akarata szerint, becsülettel helytáll.

    Babics Imre nagyeposza útravaló a gondolkodó ember számára, azoknak szól, akik a jelenkor posványából is ki tudnak emelkedni, mert tudják; Időnk mögött már lüktet az új idő egy másik téridőben, s tisztában vannak azzal, hogy az ember saját magát, mint öncélt csak másokkal együtt képes megvalósítani, akkor, amikor a boldog és felhőtlenül tiszta egymásrautaltságban a Föld örömódája lesz majd.

Csontos Márta legutóbb a Szöveten: