Patyolattiszta és hófehér ruhák
száradnak kiteregetve, kalmár szél
susog, elsimítja, amit még kell,
hát elő a lapokkal, a farbával,

egyedül csak a kendők fehérek, mint
hogyha saját magukat is megadnák
most, a terhes tartozást, meg aztán a
kék ég kifehéredik idővel, de

az nem számít, a hajó elsüllyed a
múlt óceánjába, mint a fáradt, torz
mosónők szeme, nem akarnak ők el-
menekülni róla, hisz nem az övék.