Búzás Huba Elodázhatatlan ódáim című, közel 500 verset tartalmazó kötete a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában jelent meg az év elején. A versgyűjtemény egy csodálatos költői életút összegzése, melynek eredménye ez a monumentális alkotás, melyet olvasás közben leginkább Határ Győző költészetéhez tudnék hasonlítani, ahhoz hasonló karakterű, azokkal a versekkel mérhető.  Határ Győző említése pedig, ahogy olvasás közben kiderül, nem is véletlen, ugyanis a kötetben megtaláljuk a Csillagbörtönből a csillagokba című, Határ Győző mennybemenetele alkalmából írt verset, mely megemlékezés a Kossuth-díjas szerzőre, aki nagy Európa-szívét hordta mellkasában…kis nép nyelvének hajszálhídjain / csavargó medveszív-rokon (ma már tudom: a társam).

    A majdnem 90 esztendős, jog diplomával rendelkező szerző 1995-ben kezdett intenzíven versírással foglalkozni, így azon kevesek közé tartozik, akik első kötettel meglehetősen későn debütáltak. A Kávéillat című, nagy műgonddal összeállított könyv megjelenési időpontjában Búzás Huba 65 éves volt. Ezután kötetek, igényes munkák egész sorozata következett.

    Az Elodázhatatlan ódák szerkesztési titkaiba avat be bennünket a szerző a nyitó prológusban, amelyből megtudjuk, hogy munkálkodása során Jean Francois Millet francia festő állásfoglalását tekintette magáénak, mely szerint jobb hallgatni, mint gyengén fejezni ki magunkat.

    A kötet három nagy egységében (A lélek jelenében, Ódák, elégiák, rapszódiák, szimfóniák, Lélek a jövendőben), 21 ciklusba sorolva főként korábbi kötetekben megjelent verseket találhatunk, az elrendezés azonban nem időrendi sorrendet követ, hanem gondolati-érzelmi felépítmény alapján alkotnak egy-egy kerek egészet. Búzás Huba versei szellemiségének magasrendű megnyilatkozásai, lelki-szellemi tartalmai határozzák meg viselkedését, költői attitűdjének alakulását, ami valójában világnézetéből fakadó életélmények tükröződése teljesen egyéni, utánozhatatlan költői nyelv segítségével. A szövegszubjektum rekonstruálása nem könnyű feladat a nyelv interszubjektív voltának következtében, a szerző jelenléte a versekben mindenkor szubjektumának jellegzetes vonásait mutatja, így a szöveg, mint az egyedi beszédaktus megvalósulása kiküszöbölhetetlenül személyes is lesz: akár a törzsfejlődés megismétlése:/ vonulnak bennem századok…reggel görög / vagyok, majd római, de mintha élne / elmémben hun is pár…így élem át időm, mi nem fakul / a lélek metropólisában/ naponta múlhatatlanul.

   Búzás Huba versvilágában barangolva tapasztalatokat szerzünk életről, lélekről, erkölcsről, történelemről. Ebben a nagy műgonddal épített költői univerzumban egy bibliai mondás jut eszembe: Boldogok, akik tisztában vannak szellemi szükségleteiknek. (Máté 5:3)

    Mindez arra is utal, hogy Isten képmására teremtve isteni tulajdonságokat tudunk kifejezni; szeretetet, igazságot, könyörületet, bölcsességet és elfogadást. A lelkiség pedig olyan sokszínű, mint maga az élet és az Istennel való lehetséges kapcsolat. Kellő határozottsággal vallja mégis önnön küldetésének tudatában: selymeszvakba bugyolált hazug / világokat leköpöm…a gránit emlékműveket! / buzgáraiktól / mentsen meg az Isten!

   Búzás Huba a klasszikus időmértékes verselés művelője, önkifejezésében a lírai én klasszikus műveltséggel közelíti meg és dolgozza fel témáit, művészi alkotóereje is ebből táplálkozik, versbeszédének is ez adja gerincét kellően felruházva sajátos, egyedi szóösszetételekkel, olykor frivol szókapcsolatokkal. Verskellékeit hihetetlen pontosággal és rendszeretettel önti hibátlan opusokba az időmértékes verselés szabályai szerint. Lássunk erre néhány sort a sajátos búzás hubai 15 sorosból: ágyunk közös – ugyan miért? – akár a lóca / az éjfél táncosnője rezzent föl…s ha szól / ásítva én, a hajnalok bohóca / az ébren-álom bozótjaiból / – ujjé! előbukfencezem…

    Ma, amikor a szabadversek virágkorát éljük, sokan úgy gondolják, hogy a szabályos időmértékes vagy ütemhangsúlyos verseket nem töltheti fel a feszültség úgy, mint a rendbontó, rendszertelenül áradó versfolyamokat, mert a szerzők főként a formára koncentrálnak

   Búzás Huba verseivel azonban csak megcáfolni tudjuk a fenti állítást. ő ugyanis a humanista poézis szellemében, kellő szenvedéllyel teremti meg azt a poétikai csodát, mely a legnagyobbakkal azonos szintre emeli.

     A klasszikus műveltség jelentőségét azért is éreznünk kell, hiszen nélküle nem tudjuk helyünket kijelölni a világban, kultúránk nem az álamalapítással kezdődött, hanem már jóval korábban, a görög a civilizáció kialakulásától.

    A versírási folyamat egyfajta összeillesztés, hangsúlyozza Deák-Sárosi László A háromszólamú vers című, minden részletre kiterjedő, igen alapos új magyar verstanában. Búzás Hubát idézve, Az öröklét versidőben arra utal, hogy a metrikus versnek van számára igazán létjogosultsága, a versnek ritmikusnak kell lennie, mert ez a legintenzívebb érzelmi és értelmi kifejezőeszköz, ami valójában igazán természetes is, hiszen napi életfolyamataink tele vannak hullámzással a feszültség és az oldódás pólusai között. Ez a mondatom arra is felhívja a figyelmet, hogy Búzás Huba költészetét a rendhez való erős kötődése határozza meg. Mindezt nagyfokú változatosság, megszokottól való kitörni vágyás jellemzi, olyan módon, hogy a szabályos értelmi-ritmikai egység mindvégig megmarad. Idézek erre egy versszakot, hogy láthassuk, a Kérész szerelem című versben, hogyan írja le a rovar életlefolyását úgy, hogy magára az emberre is vetíti: születnek, falnak rabló lárvaként…mi végre? / csak épp, hogy átéljék a nászt, s haljanak? / övék az üdvösség egy perce, kéje, / vihar…s lehullnak halni bágyatag:/ folyón vonagló félsziget.

    Szabolcsi Bence zenekutató azt írja, hogy a zene, a ritmus és a dallam között valami közös gyökeret kell keresni, hiszen a zeneiség öntudatlanul is a mai tagolt beszéd alapjául szolgál.

    Ahogy már említettem, Búzás Huba teremtő képzelete életérzéseit művészi látásmódja formaművészeként a klasszikus verselés köntösében tálalja az olvasónak, legtöbbször jambikus sorokban az időtartam és a hanghosszúság nyilvánvalóan alapvető ritmuselve szerint.  A szervező erő a versekben pedig a szótagok hossza, amellyel sok esetben részben ellentétes, mégis összeillő minőségek kreatív társítása történik. Ez az illesztési alapelv, a maga hullámzó feszültségével, teszi verseit kivételessé; Babics Imre olvasatában ez emeli Búzás Hubát bravúrköltővé.

    Úgy vélem, Búzás Huba minden esetben úgy szólal meg, mintha az adott pillanatban a közlés feltételezett jelen idejében lenne mondanivalója, ettől válik költészete igazán időtlenné. A lírai impulzusok meghatározók; például a női nemet idéző opusokban a hagyományos szerelmi költészet eszközeit is megtaláljuk, de a szokatlan-expresszív szóalkotások mindig nagy hangsúlyt kapnak; hol vallomásosok, hol virágéneket idéznek, hol pajkosak vagy meglehetősen szabadszájú megfogalmazások. Idézek most néhány sort egy frivol változatból: a férfivágy csípőt-, hasat-tépő agyar, / vadabba föld vadállatainál (Flamenco) …faltál-e nőt, kiből eltévelygett a lélek, / emlékezz! fanyarabb íz, mint a berkenye (Sarki fényben)

    Ha azt mondjuk, hogy Búzás Huba versei mértékadó alkotások, akkor ezzel a fogalommal valójában Cicero-ra vagy Gellius Aulusra gondolunk a II. századból, vagyis ez a klasszikus jelző bármely korban keletkezett kiváló mű minősítését szolgálja.

    Búzás Hubát nem ismerem személyesen, de verseit olvasva egy általam nagyra értékelt erdélyi magyar költőhöz tudnám attitűdjét hasonlítani. Hadd idézzek most néhány sort Reményik Sándor egyik verséből ennek bizonyítására: És aki költő, az legyen király […] nem illik királyi nyelvhez koldus -dadogás. (Az Ige)

    Búzás Huba hihetetlen műveltséggel és élettapasztalattal rendelkező poeta doctus, azt is mondhatnánk, hogy a költészettani ismeretek polihisztora. A szavak, a nyelv segítségével közvetít érzelmeket és élményeket olyan módon, hogy beteljesítve érezzük Rilke mondatát: a költészet az élet szépségeinek szimbolikus kifejezése. Ilyen módon Búzás Huba a valóságon kívüli, de a valóság által inspirált képzelet segítségével éri el, hogy mindez valósággá váljon,

még akkor is, ha olykor szkeptikus hangon szólal meg. a múlandóságé vagyok, de ím’ az ének, / avagy a lélek? óperenciába ért: / magányosan, a dúvad emberérét, / napország fáraója int, s a vének /- ugyan a földi lettől mit reméltek? ….

    Búzás Huba költészete egyfajta flow-élményt vált ki az olvasóban, a megfogalmazás Csíkszentmihályi Mihály magyar-amerikai pszichológustól származik és valójában az alkotó szenvedély során az alkotásba való belefeledkezést emeli ki a magas szintű művészi hatás megvalósulásához.

    A 21 ciklusba szerkesztett gyűjtemény oldalain barangolva egy nagyon összetett költői univerzumba pillanthatunk be, az egyszerű és komplex összefüggések alapján a kötet írásai alkotás- és hatáslélektani szempontok alapján is vizsgálhatók. Az alkotói energia belső erővonalai mentén tudjuk követni, hogy rendezi el az alkotó önmaga és a valóság viszonyát. Hiteles, megtörtént, a szerző által is megtapasztalt események ’feldolgozása’ történik a kötetben, több alkalommal kurzív sorokkal fokozva az üzenetek fontosságát. Ezek a versek is hihetetlenül szuggesztívek. Csak néhány példát idézve: (Arattunk, csépeltünk Zalaszántón, Munkatábor, Kenyérét álltunk sorban Bertha Bulcsúval)

     Búzás Huba klasszikus, időmértékes verssorai, saját maga teremtette Búzás Huba-strófái, a szerző verseinek élményvilágát feltárva megmutatják azt is, hogy nyelvünk mennyire sokoldalúan és lenyűgözően változatos, a világ dolgainak és jelenségeinek a legsokszínűbb, legérzékletesebb kifejezésére alkalmas. Búzás Huba a nyelvben, ebben az ezerarcú csodában

szebbnek, gazdagabbnak, elfogadhatóbbnak, csillogóbbnak láttatja velünk a világot. Sajátos versbeszéde, Victor Hugo-t idézve az elszórt sugarakat fénnyé, a fényt lánggá gyűjti, sűríti össze.

   Búzás Huba: Elodázhatatlan ódáim. Cédrus Művészi Alapítvány, 2024

Csontos Márta kritikája legutóbb a Szöveten:

Csontos Márta: Látogatás Szente B. Levente Tündérkertjébe