2024.07.25.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Balatoni Teréz: Széplaki György legújabb könyvéről (Ők és Én)

Balatoni Teréz: Széplaki György legújabb könyvéről (Ők és Én)

7 min read
Vannak alkotók, akik fiatalon ellobbannak, vélnénk, hogy még igazi tapasztalataik sincsenek, mégis teljes világot ábrázoló életművet hagynak maguk után. Ilyen a mi Petőfink, József Attilánk, de említhetnénk Rimbaud-t, az angol romantikusokat, de Mozartot, Raffaellót és még számtalan jelentős művészt. És vannak olyan alkotók is, akik a pálya megfutásához annyira szükséges alkotó időt csak később, eredeti foglalkozásuk lezárása után, már nyugdíjasként kapják meg, igaz, ekkor már minden lehetséges tapasztalattal felvértezve, de mégis bizonyos mértékig az idő, a titokzatos idő szorításában.

Széplaki György: Ők és Én. Történetek. Hungarovox Kiadó, 2024

„Minden emberi cselekvésnek megvan az ideje, amit Isten tesz, az megáll.”

Prédikátor könyve 3.

        

Széplaki György legújabb kötetének olvasása közben nemcsak a Prédikátor könyvének sorai jutnak  óhatatlanul eszünkbe, de mélyebben elgondolkodhatunk a titokzatos időről is, mely korunk egyik rejtélyes kérdése, és pontos választ mindezidáig sem a tudomány, sem a művészet nem tudott adni. Bergson megállapította, hogy időérzékelésünkben elkülönül az objektív, órával mérhető idő, valamint a műszerekkel mérhetetlen szubjektív idő. Az ember valójában csak ez utóbbit érzékeli, ezt éljük meg gyorsnak, vagy éppen lassan múlónak, ez befolyásolja emlékezetünk dinamikáját is. Az idő az ihlettel, intuícióval kapcsolatban számtalan módon nyilvánul meg, bennünket most leginkább az alkotói idő mint titokzatos kegyelmi idő izgat, akár a szerző pályaíve, akár itt vizsgálandó munkája sokszínűsége okán.

Vannak alkotók, akik fiatalon ellobbannak, vélnénk, hogy még igazi tapasztalataik sincsenek, mégis teljes világot ábrázoló életművet hagynak maguk után. Ilyen a mi Petőfink, József Attilánk, de említhetnénk Rimbaud-t, az angol romantikusokat, de Mozartot, Raffaellót és még számtalan jelentős művészt. És vannak olyan alkotók is, akik a pálya megfutásához annyira szükséges alkotó időt csak később, eredeti foglalkozásuk lezárása után, már nyugdíjasként kapják meg, igaz, ekkor már minden lehetséges tapasztalattal felvértezve, de mégis bizonyos mértékig az idő, a titokzatos idő szorításában. Úgy tűnik, Széplaki György megkapta a Fentvalótól azt a kegyelmi időt, melyben szépírói pályája egyre elmélyültebben és gazdagabban bontakozik ki előttünk.

A most bemutatott kötetet hét év alatt a hatodik szépirodalmi munkája, regények mellett szinte minden rövidprózai műfajban értékeset alkotott, ebben a könyvben is  találhatunk elbeszélést, novellát, tárcanovellát, rajzot, karcolatot, életképet, még szösszenetet is.

Amikor ezek az írások a Covid miatti bezártság idején először elektronikus közlésben megjelentek, már feltűnt, hogy milyen összetetten és gazdagon fonódik össze – sokszor még az egy–két oldalas szövegekben is – történelem és idő ábrázolása, valóság és fikció, személyesség és tárgyilagosság, idő és emlékezet. Egyáltalán: hogyan képes a szerző rövidprózában filozofikus, lélektani, történeti mélységeket érinteni, és mitől lehet ez a sokféle tematikájú anyag mégis regényszerűen összefüggő szöveggé?

Először is talán azért, mert az írónak kiforrott stílusa van, ábrázolásmódja tömör és mégis részletgazdag, s az elbeszélői nézőpontot következetesen érvényesíti, mint a jó mesélők. Ezt különösen az első két ciklus olvasásakor  érzékelhettük, (Látni vélem őket, Hűség) , amikor a szerzőnek egyszerre kellett a valóságra, a családi közös emlékekre, a saját felsejlő emlékfoszlányaira, s a történelmi tényekre, valamint a fikció szövegbe építésére tekintettel lennie. Már  itt a regényszerű ábrázolás dominál. Hömpölygő, drámai mondatainak gazdagsága szinte résztvevővé avatja az olvasót, az írás megfog bennünket, és nem ereszt el többé. Később  megfigyelhetjük majd azt is, hogy az egyes ciklusok változó tematikája miként befolyásolja az előadásmódot, a ritmusváltások miként mélyítik és gazdagítják a mondanivaló kibontakozását, (Múltkorom), míg végül az utolsó két ciklus stílusa  (Emberközelben, Stációk), már annyira tömör és szófukar, hogy aligha találnánk benne kihúzható szavakat. Igaz, itt már  nemcsak a szövegek és mondatok  rövidülnek, de ezzel a titokzatos időkezelés is megváltozik. Ahogyan rohan és rövidül az elbeszélő jelen és jövő ideje, szemlélődő, mindent megérteni vágyó, együtt érző elbeszélői magatartása szinte  kiemeli őt az objektív, órával mért idő szorításából, hogy az emlékezet kitágítása  révén legfőbb gondolatai a végtelen felé forduljanak.

Másodszor érdemes megfigyelnünk a cím szerepét: Ők és én. Vajon a cím összekötést, vagy éppenséggel oppozíciót, vagy egyszerűen  az együvé tartozást írja le tárgyszerűen, esetleg a személyes és a közösségi történelem, a szubjektív és objektív idő, a jelenkori valóság kettősségére utal. Mindenesetre a cím végigvonul a köteten, és erőteljesen hozzájárul, hogy egyféle regényszerűséget is felfedezhessünk az írásokban, amelyet majd döntően az elbeszélői magatartás hoz létre.

A kompozíció legfontosabb tartópillére a ciklusos kötetszerkesztés. A 45 történetet öt ciklusba sorolta a szerző, ezzel lehetővé tette, hogy a cikluson belül összekapcsolja a motívumokat, és e tekintetben is a regényszerű ábrázolást tegye lehetővé. Az első két ciklus, bár valóságosnak, helyenként dokumentumszerűnek tűnik, mégsem az,   a legtöbb novella ugyanis fikció, ezekben az elbeszélésekben a háború a téma, annak is a legszörnyűbb befejező szakasza. A veszedelem elől senki sem  szökhet el, nincsenek menekülési útvonalak, mindenki szenved egyénileg, és közösségileg is, még az olyan apró fiúcskák is, mint ezeknek az elbeszéléseknek a hősei. (Milyen érdekes, hogy az elbeszélő nem adott nevet  sem a szülőknek, sem a gyerekeknek. Csak Anya Apa, Nagymama, Nagyfiú, és Kisfiú a megkülönböztetésük, mintha nem személyiségek lennének, hanem a névtelen tömeg névtelen de a  sorsközösségben együtt szenvedő  alakjai.)

Már az első ciklusokban foglalkoztatja a szerzőt, van-e, lehet-e egyetlen, hivatalos történelem, vagy a történelemnek egyetlen objektív olvasata, vagy léteznek-e személyes, szubjektíven megélt történelmek, esetleg csak ilyenek léteznek, mert mindenki csak a személyes sorsát, a vele megtörténteket képes pontosan felidézni, és emlékezetében megőrizni, s a kollektív emlékezet ezekből a szubjektív emlékezésekből adódik össze.

A Megrokkant életek c. elbeszélésben Nagymama és Anya beszélget arról, vajon mit fogtak fel a gyerekek a velük megtörtént szörnyűségekből, s abban reménykednek, hogy a fiúk „kijátszották” magukból a nyomasztó emlékeket,  és apjuk hazatértével majd helyreáll az élet rendje. Azonban ők is, kimondatlanul is érzik, az emlékezet is végtelenül szubjektív és törékeny dolog, az emberek a legritkábban emlékeznek ugyanúgy, ugyanarra az eseményre, amit közösen éltek meg, de még egyetlen személy sem emlékszik ugyanúgy az évek múlásával ugyanarra a történésre. Apának és Anyának ráadásul nincsenek közös emlékeik a megélt háborús időkről, mindketten szörnyűségeken mentek keresztül, Apa egész életére megrokkan egy gránát felrobbanásakor, és éppen csak, hogy túléli a robbanást. Anyának pedig  ki kell bírnia sokadmagával, hogy a vadállatokká váló frontkatonák meggyalázzák a falu asszonyait. Mindkettejüknek teste, lelke sérült, nehéz lesz visszatalálniuk az összetört harmóniához. Nagymama mély istenhite, tapintata, bölcsessége és szeretete segíti át a fiatalokat a legnehezebb időszakon.

Ennek a ciklusnak (Hűség) az utolsó novellái már a sebek gyógyulásáról szólnak. Változnak a szereplők, változatosak a témák. Az anekdotázó férfiak, már mesélik, legendásítják az átélt szenvedéseket, alakítják a történelmet, a közös tudatalattit, amely évtizedekre és generációkra határozza meg a közös és személyes emlékezetet, ahogy itt is látjuk: a gyermekekét és még az unokákét is, maga a könyv bizonyíték erre.

A harmadik ciklusban (Múltkorom), megváltozik az eddigi tárgyilagosságra törekvő írói forma, az elbeszélő énformára, személyes hangnemre vált. Ezekben a klasszikus novellákban a felnőtt világgal, az élet kihívásaival ismerkedő fiatalembernek az élet küzdelmeire való rácsodálkozása adja a témák zömét. Az élet kiköveteli a jövő felé fordulást, a történelem egy kissé háttérbe szorul, csak egy-egy csattanó erejéig érinti a társadalmi hátteret a narrátor. Legjellemzőbben talán a ciklus első novellájában, a Szakállas idegen című elbeszélésben, az 1956 utáni idők passzív rezisztenciájában jelenik meg ez, a kisemberek sajátos belső ellenállásában: a postatelepi férfiak nem vágják le a szakállukat, amíg nincs szabadság. Ezt a ciklust egyébként személyes hangulatú emlékek és életképek jellemzik leginkább, bár a szövegek nagy része itt is fikció, amelyet a továbbiakban  az egyre mélyülő valóságismeret alapoz meg. Nagy érzelmi hullámok  itt már nincsenek, a drámai jelenetezést felváltja a szemlélődő, a világ változásait egyre mélyebben értő, a sérelmeket megbocsátó elbeszélői magatartás.

Ez a ciklus mindenképpen fordulatot jelent az ábrázolt idők tekintetében is. Szép egyenletes tempójában a személyes, szubjektív idő dominál, szemben az előző ciklusok drámai tempóváltásaival. Az utolsó novellák már szinte az Emberközelben ciklust készítik elő. Az elbeszélő ebben a ciklusban visszaveszi az írói formát, és ezzel együtt a szemlélődő magatartást. Egyszerre vonja magára a narrátor figyelmét a körülötte zsongó, a felgyorsult világban otthonosan mozgó fiatalság, és a kortársak, az egyre lassúbb, a világot hozzá hasonlóan csendesen szemlélő és elfogadó idősek élete. A ciklus öt elbeszélése napjainkban játszódik, a nagyváros különös, pillanatról pillanatra változó lüktetésében. A narrátor tekintetét semmi sem kerüli el. Látja az öregembert, aki szeretné megjavítani, pótolni hiányzó két térkövet, a tini lányokat, amint kissé értetlenkedve hallgatják a Wertherről beszélő társukat, a villamoson utazó doktornőt, aki az ebédszünetében siet valaki vagy valami felé, a vágyakozó öregembert, aki szívesen felelne a riporter kérdésére, hiszen ő még tudja a választ, és végül a séta közben derűsen társalgó, de a csadort már nem egyformán viselő fiatal közel-keleti nőket.

A kötetet a Stációk ciklus zárja. Tizenöt egy– két oldalnyi szöveggel. Nem véletlen a cím, ebben a ciklusban létösszegző írások kaptak helyet. Az írásokat pillanatfelvételeknek is nevezhetnénk, ha filmes hasonlatot keresnénk. A legtöbb írásban megjelenik az elmúlás, az élettől való búcsúzás attitűdje, s az a megdöbbentő, szinte barátságos viszony, amely az időseket az elmúláshoz köti.

Az idővel való játék, mely az egész köteten végigvonult, az a titokzatos többlettartam, amellyel a kötet stílusát és az ábrázoltakat gazdagította, ebben a ciklusban lesz a legerőteljesebb. Más a szemlélődő narrátor viszonya a történethez, más–más a szereplők által megélt idő, és minden bizonnyal más lesz az olvasó időérzete is az olvasás közben. Érdemes figyelni erre a jelenségre is. A látszólag klasszikus elbeszélések, nyolcvan év személyes és kollektív történetét idézik fel, egyetlen szemlélődő narrátor érzékeny megfigyelései által. Az alkotónak sikerült közel hoznia hozzánk az elmúltakat és az eljövendőket egyaránt.

Balatoni Teréz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.