Kulcsszavak Babics Imre Poszt a humuszon (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024) című kötetéhez

A kötet címéről

A verskötet címe – Poszt a humuszon – többjelentésű metafora. Utal az internetre, ahová a modern ember életéttényeit föl-képezi. Utal a halál utáni műkiadásra. Utal a testi halálok révén való termékennyé alakításra új élők számára. Utal arra, hogy e termékeny talajra szellemi alkotás kerül. Utal arra a szerepre, arra a társadalmi posztra is, melyet költőként a személyiség választ és vállal.
A borítón képén: avarban porladó, kőangyali gyermek testénél nagyobb – szintén porladó – kőkönyvből, rajta fekve-merengve olvas. E kép utal az őszre, az élet, a kultúra elmúlására és szétmállására, utal a transzcendenciára, a gyermekiségre, utal a tudás, a tudomány hatalmasságára és a tudásszerzés gyermeki egyben nem evilági eredetű vágyára.
A hangulat súlyos, komoly, percre sem könnyed, játékos. A verselés formája részletesen kimunkált, spontaneitásnak helyet nem adó. Az érzelmi hangoltság komor, ítéletes-imádságos, meditatív szenvedéllyel izzó. Az emberre vetett költői tekintetet az emberi gyengeség és hitványság vonzza leginkább, ez béklyózza magához. A földi létben nincs menekvés az ítélet és pusztulás elől, csak a megfoghatatlan transzcendencia mutat fénysugár-kiutat. Ez azonban szellemi, gyakorlati szempontból értelmezhetetlen, tisztán hitbéli kiút.
A transzcendenciára való utalások Babics költészetében felhasználják a csillagászati, atomfizikai, élettani szóhasználatokat is, ennek révén a költői nyelv reszakralizálja a tudományos tudást.

Félrehajított

Mi az, ami félrehajított, és ki az, aki félrehajította ezt a valamit? Úgy tűnik, az emberi világ félrehajította saját – isteni eredetű – lényegét, és így egyre kevésbé lényeges maga is. Mivel lényegre szükség van – hisz hiánya oly szívó hatású, akár egy Fekete Lyuk – megüresedett helyét ezzel-azzal, kacatokkal tölti fel az embervilág. Ez a bűn állapota. Mivel egész kultúra szövődött az ember feje fölé, melynek a fent nevezett el-lényegtelenedés és el-lényegtelenítés a jellemzője, kiszakadni a Lényegtelenség általános szövetéből szinte csak szellemileg lehetséges. Például művészi alkotás révén…

Tejút, harang(szó), mállás

Babics Imre költészetének legtágabb időbeli és térbeli horizontja a Kozmosz. Az ember oly élőlény, aki tudata révén a Kozmosszal is kapcsolatba léphet, tudhat róla, eredetére rákérdezhet, hipotéziseket gyárthat a világegészről, szerepét, helyzetét a Kozmoszhoz mérheti. A Kozmosszal, az Univerzummal bármiféle személyes, interaktív kapcsolatot tartó ember: a „vallásos” ember. E kapcsolat valamifajta megélése a szakralitás érzésének alfája. A szakralitás ebből az egyéni megéltségből sugárzódhat szét a világba, ezen szétsugárzás okán foghatják azok, akiknek efféle élményre szükségük van. Mivel a keresztény vallás döntően könyvvallás – sola scriptura -, elsősorban a filozofikus-költői beállítottságú emberek, és nem a keresztény papok azok, akik a szentség eredeti ős-élményét kereshetik és közvetíthetik. Ez a jelenben fennálló kultúra vonatkozásában egy dekonstruktív beállítottság, mely lehatolva a termő-teremtő szentségig szóhasználatával, látásaival, gondolataival egy új kulturális paradigma inspirációjával terhes.
„Körbe forgó Tejút-nyelvvel/ üti űr falát: s harangszó/ zúg, amit zuzmósav elnyel/ sziklát kövekké mállasztó.” Ami e költő látomásból érthető elsőre, az a zuzmósav, ami sziklát mállaszt. Az élet (fény és víz hatására) a terméketlen létet olyan talajjá alakítja, mely további életek melegágyává válhat. Egy új teremtés esélyét adja. A Tejút-nyelv a harang nyelvére utal, az űr fala a harang falára. A lét tehát Harang – bár ez nincs kimondva. A harangszó ebben az asszociációs mezőben a szférák zenéjének a metaforája és megidézője. „Szférák zenéjéből metszett/ ősfénytől kondult harangszó”. A Tejút-nyelv az aktív ágens: ha a Tejút minden szervesség teremtő hatalmának jelképe, akkor itt az Élet legmélyebb teremtő hatalmáról van szó, melynek eredete a Kozmosz eredetébe vész. A Kozmosz, az Űr eredete: Isten – a hagyományos gondolkodásban. A mai, tudományos gondolkodásban úgy fogalmazunk: az Ős-robbanás (vagy Nagy Bumm) olyan kvantumfizikai történés-kezdet, mely magában hordja az Élet és az Értelmes Élet lehetőségét. Nyelviséggel terhes. A Kozmosz tehát kezdettől fogva élet-szerű és emberi, mert az életszerveződés és az emberi lény lehetőségét hordozza. Számtalan Kozmosz keletkezhet e nélkül a lehetőség nélkül. Ez a Kozmosz viszont ember-arcú, ember-szerető, mert törvényei és anyagai létrehozzák a Lelket, aki majd visszatekint Rá. És ez maga a szakralitás, a csodaszerűség. A harang, mint a Kozmosz képe és a harangszó, mint életre keltő hatalom („űr dermedtségéből legszebb/ szárnyalókat kiolvasztó”) utal arra, hogy a szakrális értelem ősidőktől köz-ismert, hatását tehát elvben emberiesíteni lehet bármikor a még élő vagy tetszhalott hagyomány segítségével…

Letört szárny, félrehajítottság, bűn, hit, alattiság

A letört szárny a pusztításra utal, a félrehajítottság az elfeledettségre, az eredeti isteni hatás mellőzésére. Az egyéni és kulturális bűn éppen ez: az isteni teremtő hatalom és az ennek révén teremtett dolgok mellőzése, mással helyettesítése. A hit valami alatt lobog. Nem lohadt le, csak valami alá kényszeríttetett. Ha „zuzmók alá”, akkor a legkezdetlegesebb élőlények közé, azon sokat tűrő, szívós lények közé, akik a későbbi, kifinomultabb, törékenyebb élők számára a talajt szó szerint elkészítik.

Úgy gondolom, ez Babics Imre költészetének alapszituációja, minden további megnyilvánulása ebből az alapállásból érthető meg. A zuzmó, a zuzmósav – mint az élet egyik legalapvetőbb, legegyszerűbb, legszívósabb formája – lebontja a sziklát, mely terméketlen, melynek terméketlen felületén csak ő él meg, semmi más. A terméketlenség lebontása, még ha sziklakeménységű is, alapvető szükség a későbbi életek szempontjából. A zuzmó zuzmósavat fény és eső hatására termel, azaz égből jövő, felsőbb hatalmak energiáját veszi fel. Önépítése másrészről lebontó tevékenység, egyben messze tekintően előkészítő, talajteremtő jellegű. Nem ezt teszi-e szándéka szerint a költő is? A bűn: a kultúra, a lélek sziklakeménységűvé terméketlenítése, a szárnyak kővé merevítése, majd letörése. A hit a lélek mélyén, mint a (teremtő) tűz, mindnek dacára lobog, melegít, élővé tesz egyént, kultúrát.

Küldetés

A küldetés A-ból B-be szól. Van egy képzeletbeli tarsoly is, melyet a megbízott Alany átszállítja oda, ahová a valamit viszi, mert ott abból a valamiből nincs, bár kellene nagyon. A küldetés fogalma feltételezi a Küldőt. Még akkor is, ha Ő csak homályosan körvonalazódik. Még akkor is, ha itt hangsúlyosan küldetést választ az Alany, és azon tarsolytartalom, amit kiválaszt, először lelkének részévé érik, és mintegy megélt, megszenvedett sorsa révén közvetíti, vagy inkább sugarazza a költői kifejezés megfejtendő, de végső soron felfejthetetlen, tudatosíthatatlan módján inkább imához, mintsem ítélethez és parancshoz közelebb. Amit választ, egylényegű az Eredettel, Aki/Ami mindeneket létbe hív, s a romlókat megújítani képes: a termő-teremtő hatalommal, melynek hatása elsőképp (bár nem csak) szellemi azon faj esetében, aki számára szellem, azaz szabad döntés adatott.

KÜLDETÉS

Szárnycsapások keltette légáram-véset
a halott lány sírján, végső küldetésed
talán ez volt, megszökött jákópapagáj:
havazni fog, átáznak szürke szárnyaid…
A halott lány, szégyene falujának, áll
majd föléd, s habár kóbor macskák járnak itt,
temetőnkben, érintetlen marad tested,
csak eltűnik, oda, hol tényleg kerestek.

A halott lány csúnya volt, mosdatlan, félvak;
kihűlő madár, csak pillanatnyi éj vagy
most számára, s aztán örökös pirkadat
cseppje… És míg nyugat felől komor felhők
jönnek, kiadják terhük s a hő majd szakad,
egyre szakad, a holt sokfelé terel hőt,
eltompult lelkéből ki nem áradhatót,
hajnalét…, míg körben jégember-lakók.

A halott lány nem dajkált elaszott mellén
csecsemőt, anyatejéért nem sírt fel lény,
éhes csöppség, nem volt szűz mindazonáltal:
agybeteg sógora megerőszakolta
sokszor; s egy papagáj káromkodva szárnyal
a nem láthatóban, noha semmi dolga
nem lenne már, mielőtt fényedbe olvad:
Igen és Nem megtörténik ott, ahol vagy.

A halott lány hátán nem volt ribancrendszám…
…sírja fölött első hópelyhed kereng, szán
minden élőt a rideg kristályszerkezet,
s noha felfoghatatlan jelentést hordoz,
friss nyom mégis, mi oly valóságba vezet,
melyben végül küldetést rendelsz a holthoz,
a hólepel lehull: nincs, mi értéktelen,
s fehéren vakít a föld alatti jelen.

Papagáj, szárnycsapás, légáram-véset, halál, sír, félvak lány, szégyen, erőszak, jég-emberek, hópihe kristályszerkezete, nyom, másik valóság

A költői tekintetet az emberi negativitás: a halál, a sérült emberi lét, a bűn-szégyen, az esendőség, a kitaszítás/kitaszítottság, az erőszak vonzza. Ennek pszichológiai okáról később essék szó! A negativitás: a kedvet, az örömöt, a szabad játékosságot gátló buraként hat – e lelki karaktervonások eléggé hiányoznak is Babics Imre költészetéből -, a költői figyelmet azonban magnetikusan vonzza. A látványt átszínezi a rátekintésben mindig aktív teremtő-óvó hatalom – ezért nem lehet szó sohasem e költészetben tiszta negativitásról. Miképpen lesz a halálból, a terméketlenségből, bénító hatásából mégis alkotás? – ez a döntő kérdés. A történések folyamata az érzékelt valóságban emberileg megváltoztathatatlan. A lelkület ezzel kapcsolatban rezignált. A rezignáció azonban vízióval és szakrális gondolatokkal terhes. A halálban lét, a sérült lét, a terméketlenség felől való ellépés egyfajta szublimáció, szellemivé alakítás. Így keletkezik ellensúly. E nélkül a lélek beleragadna a halálszerűbe, a halálosba. A papagáj a halott lány sírjánál verdes, ám maga is hamar a halál karmában végzi. A halott lány karaktere, sorsa a költői megidézés révén metaforizálódik, mint általános létállapot-kifejező emberi jelenség, mint típus. A papagáj szárnyának verdesése jeleket rajzol a légbe: „szárnycsapások keltette légáram-véset” keletkezik. Ez az, amit csak a költői vízió „lát”, és egyben szavakká formálva megteremt és rögzít. Ily módon szakrális töménységű vízióvá válik az érzékelt lét egy esetleges történése. A szárnyverdesés: hieroglifa – ki látja még ezt a művészen kívül? senki! neki viszont ez a küldetése… -, a sír, mely máskülönben érdektelen, a madárhalál helyszíne. A papagáj, mely valamiképpen kötődött a lányhoz – és e kötődés erősebb vonzás lett annál, minthogy éljen valahol feledve a lányt – mint beszélő, szárnyverdeső madár a költői lélek metaforája. Itt valamely megfoghatatlan érték feldereng. És a meghökkentő érthetetlenség – a csoda! -, mint érinthetetlenség szerepel a költői vízióban: „s habár kóbor macskák járnak itt,/ temetőnkben, érintetlen marad tested”. Valami megfoghatatlan, rejtélyes „hatás” megőriz valami lényegit, mely szintén megfoghatatlan, rejtélyes. Az ábrázolt lány négyféle módon is szerencsétlen sorsú (negativitás-halmozás): félvak – tekintsük ezt a természet természetes méltánytalanságának; nincs gyermeke – elkerüli a társas lét meghittsége; megerőszakolja „agybeteg sógora” (egy másként szerencsétlen) – megalázott áldozat; a falu szégyene – a közösség, ahová tartozna, kitaszítja. Csak a papagáj van vele és a költői tekintet. A szakralitás, mint szóhasználat folyamatosan a versszövet színezője: „örökös pirkadat cseppje”, „szárnyal a nem láthatóban”, „fényedbe olvad”. A hó közben hull. Ellep mindent. Mindazáltal a hó sem puszta természeti jelenség a költői vízióban, hisz „szán/ minden élőt a rideg kristályszerkezet”. Milyen gondolat lapul itt elrejtve a „kristályszerkezet” mögött? A mértani rend tökéletes rendezettsége? Mely analóg Babics mértanilag tökéletesre szerkesztett verseivel? Maga az isteni rend szánja itt az esendő, rosszra hajló ember rongyoltságát hópihe képében? Talán igen, „noha felfoghatatlan jelentést hordoz”. Mindenesetre épp a hó kristályszerkezete, felfoghatatlan jelentése vezeti a lelket egy másik, egy valóságosabb valóságba. „Nyom”: szellemileg, azaz költői meditációban teremtett tény, melyet követni érdemes. A költői lélek nyomkövetővé válik, és eljut egy másik valóságba. Egy olyanba, ahol számára a közeg, a talaj szellemi értelemben termékeny. Ebben a közegben mondja önmegszólító módon: „végül küldetést rendelsz a holthoz”. Valami „föld alattiság” (tudat alattiság), valami „vakító jelen” (fény-transzcendecia) hat itt rejtekezve, a kifelé érzékelést lebénítva és radikálisan befelé fordítva: értéket szül.

Gyermekbűnök

A gyermek a felnőtt számára ugyanaz, mint kultúra számára hajnalkora. A gyermek az évek során a tudat alatti lélekterületekre száműzetik, vagy csak oda vonul vissza önszántából. Szükségképpen. Hatása azonban a vele identikus, érett lényre nem szűnik meg. E hatás nagyrészt tudattalan maga is.

A bűn – vallásos fogalmi keretben, vallásosan megélt világképben – az egyik legsúlyosabb fogalom. A bűn tudata, a bűn érzete kemény, folytonos próbatétel a vele élő számára. A gyermeki bűn csak paradoxonban ragadható meg: ártatlan bűn. Tett, melyről még nem tudja, csak homályosan sejti a lélek, hogy bűn. Ez a homály, ez az üvegfal-mögöttiség a gyermeki bűn eredendő sajátja.

Energia, az elfeledett belibben, zúzódások, vezeklés, tompa nyomás

E versben a tudatból kiszorult/kiszorított gyermekkor jelentkezik be hatalmas (gyógyító? felzaklató?) energiáival együtt az érett felnőtt világába. Az identitás eképpen teljesedik: az én integrálja korábbi én-jeit, én-részeit, aki ő volt a múltban. Az integrálás első lépcsője – a költői személyiség negativitásokra irányuló karaktere folytán – a gyermeki bűnök lesznek: „lefejezett dáliák”, „szétmorzsolt hangyák”. Általánosan fogalmazva: a megmagyarázhatatlan, értelmetlen agresszió és ezen agresszió élvezete. A versbéli történés klasszikus mélylélektani válság-változás: az elfeledett tartalom idő telvén tudatba kényszeríti magát, gyengül az elfojtás, mely tudattalanba űzte a hajdani, gyermeki, l’art pour l’art agresszió-élvezetet. E vers sem hoz értelmes magyarázatot az agresszióra, „vezeklést” sem igényel, viszont a lelki hatás, mint nyomás, mint „hám” tudatosodik, és ami tudatosult, már engedi, hogy keressék. Akárhol is.
Természetesen nem lehet dolga egy esztétikai elemzésnek, hogy pszichologizáljon. Ez a költői személyiség magánügye. Az viszont már esztétikai felismerés, hogy Babics költészetének alaphangulatát éppenséggel az elfojtott-tudatosított, megítélt, majd imává szublimált (kulturális-egyéni) bűn komorságával jellemezhetjük. S ha észleljük, hogy e komplex jellemzék arányaiban mennyire előtérben van, mennyire befolyásolja a költői figyelem fókuszát, mennyire háttérbe szorít sok mindent, ami emberi – pl. oldott, kesze-kusza és örömteli tartalmakat -, akkor lehetővé válik, hogy rákérdezzünk: vajon nem épp e legbelső lelki jellemzék-e az, ami a kultúra jelenségeiből kiválasztja a kiválasztandót, megítéli a megítélendőt, sugallja a javíthatatlanságot, felfesti az ima révén való szublimálást és a transzcendentális átsugárzás révén való megújulást? Állításomnak csak egyik oldala, hogy a költői személyiségszerkezet erősen befolyásolja a költői látást, másik oldala viszont az, hogy a sorsa/karmája által ily módon érzékenyített lélek épp ezen lelki szemüveg révén képes meglátni és ábrázolni sok mindent a (poszt)modern ember kulturális állapotából, mely egyébként láthatatlan. Érzékeli-tudatosítja a kulturális bűnöket, a főbűnt és elfojtását – az Isten-elfojtást -, érzékeli az elfojtásra adott hamis-én-isten-termető válaszokat, és miként a felettes-én a lélekben, ő is – profetikus alkatként – a kultúrában szigorú ítéleteket mond. Teszi ezt úgy, hogy imává – a teremtő hatalom szólításává, serkentésévé – szublimálja-szellemíti az elfojtott-tudatosított (ideologikusan erősen befolyásolt) egyéni bűnök tompa nyomását, mely a jelenkort bénítja, s az ima révén egyfajta transzcendens „keskeny utat” is felfest a kulturális égboltra.

Imádság

Az ima – (belső) beszéd által – szellemi kapcsolódás(vágy) a Teremtő Hatalomhoz. Az ima reménye a Jó, a teremtő-megőrző-újjászülő Erőtörvény transzcendens-rejtélyes segítése-serkentése. Az ima szellemileg cselekvő remény a kulturális-történelmi reménytelenségben, amikor a tényleges cselekvés nem vezethet eredményre. Az ima egyfajta világ-mögé-kerülés, átszivárgás a Túl-ra, éppenséggel a világ érdekében, az élet az ember szeretetének motivációjával.

Gyűlő imák, óvás, világtól rettegők, árnyékháború, áldás, bőség, a szavak lényege visszatér

Az imádság fogalmára, az imádkozásra Babics költői világképében az a feladat hárul, hogy a kulturálisan negatív hatások sorjázását ellensúlyozza. Ha nem lenne imádság, nem lenne a költői világképben egyensúly. Ha nem érzékeli az imádságot kellő súllyal a befogadó, akkor számára a kulturális negativitások lehúzó ereje ellen nincs védelem. Ezért döntő jelentőségű, hogy megértsük szerepét e költészetben.

„Az imádságok gyűlnek”, noha „nem látsz imádkozót”. Ez látszólag paradox helyzet. Első szinten arra jut az értelmező, hogy az imádkozók száma csökken. Ha mégis gyűlnek az imák, akkor ez csak úgy lehetséges, hogy a mégis imádkozók láthatatlanok az emberek számára, és mivel a láthatatlanság Jézus-i (isteni) elvárás, ezért adódik, hogy ezek az imák sokat érnek: képesek egybe gyűlni és egymást erősíteni. A vers végén megjelenik egy rejtélyes alak, akit a költővel azonosítok: „holdfény-szólítottan” – ez azt jelentheti, hogy szólítottsága kozmikus eredetű, és mivel a Hold hagyományosan az anyai-óvó szerepkör jelképe, itt a teremtő hatalom anyai minőségére gondolhatunk; „hajnal előtt” – a hajnal szakrális értelemben átmeneti idő, ami azt jelenti, hogy idején a transzcendens, túli hatalom és az embervilág közötti átmenet esélye megnő; „sűrű bozót nőtt köré” – ezt népmesei elemnek gondolom, mely a személy természet általi nagyfokú védettségére utal; „hite által közli az Éggel/ kéréseit” – szerepe, posztja kéretlen papi, papot helyettesítő poszt: az embervilágot képviseli az Isten előtt. Az ima, a kérés maga a szent rítus, a szent közlés. A helyszín egy ősi természet-templomra utal. Ebben én oly mértékű dekonstrukciós igényt látok, mely elhatol az emberi kultúra kezdetéig, mélyen a keresztény idők elé.
Az ima hatásaképp: visszatér a szavak lényege. Itt megint érdemes egy pillanatra megállni: ezek szerint Babics Imre költői látásában az embervilágot érő legfőbb kritika a szóhasználattal, szóértéssel kapcsolatos. A fő gond az a mód, az a lelki beállítottság, ahogyan az emberek a szavakat használják: lényegüket veszítve. Szavak is, emberek is. A lényeg visszatérése a szavakba csak úgy lehetséges, ha az emberek oda visszahelyezik: ha ilyen irányban tudnak változni. Az összegyűlt imádságok, ha elérnek az Ég-ig, és onnan mintegy visszatérnek a világba, a szavak újra lényegesekké válnak. Mindenféle értelemben. Megjegyzem: értelmezhető e költészet úgy is, hogy az egy régóta elkezdett és abba sosem hagyott folyamatos imádság a „világtól rettegő”, „árnyékháborúba” merült emberért! – ne feledjük: „szüntelen imádkozzatok!” – kéri Jézus is.
Különös gondolata ennek a világképnek, hogy az összegyűlt imádságok már azelőtt hatnak az élőlényekre – a biológiai szintre -, mielőtt az emberek tudatáig elhatolnának. Ez csak úgy lehetséges, ha egyrészt az emberek tudata falat képez az ima-hatás elé, másrészt ha az imádságoknak – mint hangrezgéseknek? – van egy értelem alatti, közvetlenül a sejtekre történő behatása is. „Hatásukat még csak vidrakölykök/ érzik, amelyekre halbőség képében/ az áldás visszahömpölygött”. A megújulás lehetőségét tehát az elgondolható legmélyebb – transzcendens és biológiai – szintről várja a lélek. Odáig elhatnia embernek közvetlenül lehetetlen. Ehhez isteni – a Teremtő Hatalom általi -, óvó beavatkozás szükséges. Ezt kérik a versek, mint láthatatlanul gyűlő, elmormolt meditatív imák.