Éppen lekéstem a vonatom. Veszek sajtos rudat, azt rágcsálom.
Látom, hogy egy fehér botos hölgy botorkál a hatalmas pályaudvaron.
– Segíthetek?
– Igen, köszönöm.
– Hová megy, melyik vágányhoz?
– Nem utazom, várok valakit, a 11-es vágányhoz érkezik.
– Szívesen elkísérem, van majdnem egy órám.
– Megköszönöm.
– És hogy találják meg egymást?
– A mozdonynál találkozunk.
– Gondolom, majd megismeri magát…
– Nem, még nem találkoztunk, csak leveleztünk. Barátnők lettünk, ő most jön először a nagyvárosba, segítek neki eligazodni.
Már sokadszor segítek, nálam ez automatikus, szinte reflexszerű.
– És ön hová utazik?
– Két lányom van, sőt négy gyerekem, összesen. Két családom van.
– Ezt hogyan értsem?
– Van itt a városban két lányom, felnőttek, sőt a nagyobbiknak van két egyetemista korú lánya. A kisebbik unokám érdekes figura, lómániás, van egy saját lova, azzal indul versenyeken. Mindezt úgy, hogy már több balesete is volt a lovával. Egyszer a ló rálépett a lábfejére, összezúzta a bokáját.
– Ez elég félelmetesen hangzik!
– Ezzel nincs vége, mert nem is olyan régen úgy vetette le magáról a ló, hogy ráesett, csupa zúzódás volt a gyerek.
– Gondolom, ennyi baleset után befejezte a lovaglást!
– Nem, sőt nemrég a szomszéd országban elsők lettek. Mindezt úgy, hogy már négyszer vagy ötször műtötték a gerincét.
– Akkor érdemes volt kitartania, edzenie.
– Igen! Minden áldott nap órákat utazik, hogy a lovával lehessen, mindezt hol tanulás, hol munka mellett.
– Ez nagyon dicsérendő! Le a kalappal a kislány előtt, hogy ilyen erőfeszítésekre képes! És a többi gyerek, unoka?
– A másik unokám szintén kislány, pontosabban nagylány, már együtt él valakivel, miközben két diplomát szerez egyszerre és alkalmi munkát is végez. És ez a nagyobbik lányom családja, de a kisebbik is a környéken él, ő munka mellett mester szakon végzett egyetemet.
– Ez még csak két gyerek…
– Igen, mert a másik családom…
– ?
– Igen, két családom van. Innen 250 km-re van a másik, hozzájuk utazom. Ott élek, csak most itt voltam látogatóban az első családomnál. Időben első, nem fontosságban, természetesen.
– Ott is kell lennie két gyereknek, hogy kijöjjön a négy.
– Igen, felnőttek, családosak, három unoka van náluk. Abban a városban élek már huszonöt éve, mintha édesgyerekeim, unokáim lennének.
– Na, ilyet sem hallottam!
– És ha elmesélem, hogy a két család jól megvan egymással…
– Na, de térjünk vissza magára!
Nyilván nem kérdezek rá a családjára, mert ha lenne, akkor nem egyedül bolyongana a hatalmas pályaudvaron.
– Mindig irigyeltem önöket!
– Ugyan miért? – kérdezte megrökönyödve.
– A jó, derűs kedélyük miatt.
– Hogyhogy?
– Eddig, amikor önhöz hasonlókat kísértem, feltűnt a derűjük, hogy könnyedséggel viselték sorsukat.
– Nincs ezen semmi viselés. Ilyennek születtem, nem tudom, milyen látónak lenni. Arról azért nincs szó, hogy ez könnyű, hogy mindig jókedvű lennék. Szerintem akikkel eddig találkozott, inkább eljátszották a könnyedség szerepét.
– Nem mondja.
– Ha semmi másra nem gondol, hogy gyakran szorulunk segítségre, fogalmunk sincs, ki segít, ha egyáltalán segít. És vannak, akiknek jó alkalom, hogy az egész életüket ránk zúdítsák.
– Remélem, hogy én nem ilyen vagyok. Még a mostani családomról nem is meséltem, pedig lenne mit. Értékes, érdekes emberek ők is, nem is beszélve a páromról, akivel huszonöt éve vagyunk együtt. Na, de majd máskor.
Persze nem lesz máskor, semmi esély rá, hogy találkozzunk.
– Itt vagyunk, ahol várni kell a barátnőjét.
– Menjünk a mozdony mellé, ott találkozunk.
– Miről fogják megismerni egymást, illetve…
– Ő sem lát.
– Már jön is, odakísérem hozzá!
A két nő, mintha száz éve ismernék egymást, megölelik, megpuszilják a másikat.
– Minden jót!
Az utolsó pillanatban búcsúztunk el, épp hogy csak elértem a vonatom.
Torma István legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?