A haveri körömben nagy hagyománya volt annak, hogy tavasztól őszig végiglátogattuk a hanságszéppuszta környéki búcsúk báljait vagy diszkóit, mikor épp mit tartottak. Ezek időpontja és helyszíne eleinte szájhagyomány útján terjedt közöttünk, és ennek eredményeképpen jártunk is úgy, hogy valamelyik szomszéd faluba rossz hétvégén sikerült áttörni, de ha ott találtunk egy nyitott kocsmát, az azért valamennyire gyógyírt jelentett a sebekre. Időnként, ha egy-egy menőbb báli zenekar játszott ezeken, azt ki is plakátolták, így ez segített, de az igazi aranykor akkor jött el, én pedig valóságos hőssé váltam a haveri körben, mikor a pajtánkban rábukkantam egy 1988-as kiadású Kisalföldi kalendáriumra. Ez azért vált különösen fontossá számunkra, mert volt benne két oldal, ahol a megye összes búcsúját felsorolták a szentjeikkel és persze pontos dátumokkal együtt. E lapokat azonnal le is fénymásolta mindenki, és szinte a bibliánk lett, mivel így tutivá vált, hogy soha többé nem fogunk vakra repülni.
A kétezres évek elején, egy szép őszi vasárnapon a kónyi búcsú – „Szt. Mihály (szept. 29.): Babót, Cikolasziget, Cirák, Gyömöre, Hegykő, Horvátkimle, Kóny, Rábaszentmihály, Sobor” PERGER Gyula, Búcsúk, búcsújáró napok in. Kisalföldi Kalendárium, a Hazafias Népfront Győr-Moson-Sopron Megyei Bizottsága mellett működő Radnóti Emlékbizottság és Irodalmi Társaság kiadványa, Győr, 1988, 54-55. o. – felé vettük az irányt. Ide, mivel az a szomszéd falu, biciklivel indultunk meg, aminek az volt a nagy előnye, hogy senkinek nem kellett feláldoznia magát a sofőrség oltárán, így nyugodtan ihattunk és bulizhattunk. Ezt elég korán meg is kezdtük, mivel valamikor nyolc óra táján gyűltünk össze a Pusztai Betérőben, és nekiálltunk tankolni. Tikó haverom meg is állapította:
– A bicikli az egyetlen közlekedési eszköz, ami egy-két liter üzemanyaggal akár 50 kilométert is elmegy.
Aznap este azonban nem kellett ennyit menni, lévén, hogy Kóny a megfelelően megválasztott földúton 5 kilométerre van csak Hanságszéppusztától. Ezen olyan 11 óra felé meg is indultunk a 8 fős karavánunkkal, mivel ezen az estén Tikó öccse is velünk tartott, aki már akkor kezdett elég szépen kinézni, pedig az indulásnál még biztosított bennünket, hogy tartani fogja velünk a lépést. A sort én vezettem fel abból a prózai okból kifolyólag, hogy a nyolc bringa közül az enyémen volt egyedül lámpa, igaz, csak elöl, de így is ki tudtam kerülni a nagyobb gödröket, a többik meg jöttek utánam. Azt azóta sem értem, hogy hajnalban, hazafelé, sokkal több üzemanyaggal a tankban hogyan nem törtük ripityára magunkat egyszer sem, de a részegekre általában vigyázni szokott a Jóisten, így itt is ez lehetett a helyzet. Mindenesetre az általában nagyjából negyed órás bicikliutat mindössze egy óra alatt sikerült abszolválnunk annak köszönhetően, hogy csupán négyszer kellett megállnunk inni a velünk hozott sörökből, vagy kiereszteni azok testünkön átszűrt maradékát.
Éjfél után pár perccel oda is értünk Kónyba, a falu széli dzsumbujban letettük a bringákat és a bált már gyalog közelítettük meg. Persze az is ugyancsak rejtély számomra, hogy a félrészegen elhelyezett közlekedési eszközöket hajnalban, hazafelé sokkal több üzemagyaggal a tankban hogyan találtuk meg mindig, de hát tudjuk, Jóisten, stb. Igaz, hogy ehhez a dzsumbujhoz nem volt valami közel a vendéglő meg a bál, de szerencsére akkoriban még 10 kocsma üzemelt a faluban, így, karavánhoz méltó módon minden útba eső oázisban megálltunk, ami persze sokat nem javított az állapotunkon, különösen KisTikóén nem.
Az első útba eső kocsma annyira régi hely volt, hogy már apám, sőt nagyapám is járt ide, mikor átballagtak egy-egy bálba. Itt esett meg egy legendás eset is, mikor egy komolyabb széppusztai különítmény iszogatott a vécé melletti asztalnál. Az egyikük felállt és bement a klotyóra, ami addig úgy üzemelt, hogy fényes festékkel le volt kenve a fal, arra kellett ráhugyozni, onnan meg az anyag lefolyt alul egy vályúba. Aztán a hetvenes évek elején, mikor ez a dolog történt, e kocsmát is elérte a 20. század, és a falra piszoárokat szereltek, de mivel a víz meg nem volt bevezetve, ezért azt az egyszerű trükköt alkalmazták, hogy a fajansz alatti könyökcsövet szépen ráirányították a falra. Szóval XY bement ebbe a „modern” vécébe, aztán pár perc múlva úgy jött ki, hogy térdig egy pisa volt.
– Hát veled meg mi történt, nem találtad el a célt? – kérdezték tőle röhögve.
– Lószart, valami ökör kifelé fordította a könyökcsövet, úgyhogy telibe lőttem magamat.
Erre persze mindenki röhögni kezdett, de a leghangosabban maga az áldozat nevetett, ezért a többiek értetlenkedve kérdezték tőle:
– Térdig egy húgy vagy, mi a francon röhögsz?
– Hát én meg dühömben kifelé fordítottam az összes könyökcsövet.
Innentől kezdve adott is volt a társaság esti programja: azt nézték, ki hogyan megy be a vécébe és hogyan jön ki onnan, mert persze vissza már csak azért se forgatta senki a csöveket, nehogy csak neki legyen rossz. Na, nekünk ebben a kocsmában még nem akadt gondunk a vécével, csak a buliban, de ott nem is kevés, úgyhogy gyorsan át is térünk oda. Természetesen a pult körül ácsorogtunk és a csajokat lestük, hol is tudnánk lecsapni, időnként pedig egyikünk-másikunk elballagott a klotyó irányába. Egyszer épp Pörce tette ezt, majd meglepő sebességgel vissza is tért.
– Kosi, segíts! – ordibált bele a fülembe.
– Miben? – kérdeztem meglepve.
– Mindjárt bemegy, és nem tudom lehúzni a sliccemet!
– Fasza! – állapítottam meg, aztán beballagtam vele a vécére. Ott egyből megragadtam a cipzárt, és rángatni kezdtem, de sikerült olyan kegyetlenül beakasztania valamibe, hogy az meg se moccant.
– Behugyozok basszus, csinálj már valamit! – könyörgött Pörce, de semmire sem jutottam. – Próbáld meg foggal megharapni, és úgy lehúzni! – javasolta hirtelen, ám ez az ötlet nem talált nagy helyeslésre részemről.
– Az kizárt! – közöltem, és rángattam tovább, de eredményt nem értem el, így lassan kénytelen voltam beletörődni, hogy ha segíteni akarok a haveromon, tényleg egyetlen megoldás marad: a két szemfogamat beakasztom a cipzárba, és huss. Úgyhogy gyorsan Pörce elé térdeltem, ráharaptam a cipzárra, és rángatni kezdtem. A huss elmaradt, de azért néhány rántás után a slicc engedett, és sikerült lehúznom.
– Ahh, ez az! – kiáltott fel Pörce örömében, hogy végre el tudja végezni a dolgát. Persze a klotyóajtó pont ebben a minutumban vágódott ki, és vagy öten zúdultak be rajta, két hanságszéppusztai, két kónyi meg egy bágyogi csávó. Egyből el is kerekedett a szemük, hogy mi mit művelünk, és azzal a lendülettel kifordultak az ajtón.
– Bocs a zavarásért! – mondta még az egyik kónyi gyerek, egy ilyen magas, szemüveges, körszakállas tag, valami Csikai nevezetű. Aztán olyan gyorsan iszkoltak ki, hogy magyarázkodásra se maradt időnk.
– Na, király, ezek most tutira elterjesztik, hogy csőbuzik vagyunk! – morogtam, mire Pörce finoman megsimogatta a tarkómat, és negédes hangon annyit kérdezett.
– Miért, neked nem volt jó?
– Elmész te a picsába! – közöltem vele és visszaballagtam a pulthoz. – Valami felest kérjél ki nekem, de rohadt hirtelen!
Pörce így is tett, én meg közben körülnéztem, ki hogyan is áll. A legextrémebb látványt KisTikó nyújtotta, aki ekkor már békésen szunyókált az egyik asztal mellett. Eleinte a pult mellől tartottuk szemmel, mert sebesülteket nem hagyunk hátra, aztán Pörcével, hogy megelőzzük a rólunk esetlegesen elterjedő pletykákat, gyorsan bevetettük magunkat a tánctérre csajozni. Sikerült is ráakaszkodni két környékbeli lányra, de úgy éreztem, mielőtt jobban belemerülnénk a dolgokba, nekem is el kell mennem vécére. Úgyhogy elnézést kértem a csájétól, és megindultam a klotyó felé, de elkövettem azt a hibát, hogy nem pillantottam KisTikó pihenőhelye irányába, így azt sem vettem észre, hogy a haveromnak nyoma veszett.
Beléptem a vaksötét helyiségbe, és egyből a villanykapcsoló felé nyúltam, de azt hiába kapcsolgattam, nem sikerült világost csinálni. Vagy elszállt valami, vagy kiégett az égő, nem tudom, mindenesetre semmit se láttam, de szerencsére már ezerszer voltam ebben a vécében, így ez nem jelentett problémát. Szépen beballagtam a belső helyiségbe, beálltam oda, ahol az első piszoár van, és dolgozni is kezdtem. Aztán elég hamar gyanús lett, hogy nem hallok vidám csobogást, csak valami tompa zajt, mintha valamire ráhugyoznék. Középsugárnál gyorsan meg is szakítottam a műveletet, és előkaptam a mobilt, hogy megnézzem, mi a rosseb van előttem. A teló halvány derengésénél aztán megláttam, hogy KisTikó térdel a piszoár előtt, és lelkesen imádkozik a nagy fehérporcelán istenhez, a pólója pedig hátul egy csurom pisa. Hoppá, állapítottam meg magamban, és gyorsan át is álltam a másik fajanszhoz, mintha mi sem történt volna. Aztán csendben kiszivárogtam, nem sokkal utánam pedig KisTikó is visszatért köreinkbe. Búti csendben végigmérte, aztán mikor meglátta a hátát, felkiáltott:
– Te aztán rendesen leizzadtál, bakker! – Majd azzal a lendülettel jól hátba vágta, csak úgy tocsogott a tenyere. Egyedül én kezdtem el röhögni, mivel csak én tudtam az igazságot.
– Szerintem szagold meg a kezedet! – javasoltam Bútinak, aki így tett, majd hirtelen el is facsarodott az arca.
– Ez pisa? Hogyan a halálba hugyozta hátba magát?
– Hát vannak a természetnek ilyen csodái – közöltem Bútival, majd Pörcéhez léptem, és vissza is mentünk az imént elhagyott csajokhoz. Hogy velük aztán mire jutottunk, arra nem igazán emlékszem, de mivel nem ők a feleségeink perpillanat, ebből arra következtetek, hogy nem sokra. Amikor később visszatértünk a pultnál kialakított főhadiszállásunkra, ismét feltűnt, hogy KisTikó nincs sehol. A bátyja azonban megnyugtatott minket, hogy végleg elásta magát, úgyhogy bejelentette, hogy megy haza.
Valamikor hajnalban aztán mi is megindultunk, és egy újabb röpke óra alatt meg is tettük az utat. Most is megvolt persze az oka, hogy ilyen sokáig tartott, hiszen a meglehetősen kiszámíthatatlan szinuszhullámzás miatt, melynek matematikai leírása azonnal Nobel-díjat jelentene bárkinek, legalább kétszer olyan hosszú volt, mint odafelé. Tikót aztán otthon újabb meglepetés várta, vagyis a muterja, aki azzal a kérdéssel fogadta, hogy az öccsét hol hagyta. Persze Tikó lepődött meg a legjobban, mert ő abban a hitben volt, hogy a tesója már régen édesdeden alszik otthon. Szerencsére a keresésére nem kellett indulni, mert egy negyed órával később betolta a bringát az udvarra.
Arra, hogy elmesélje, mi is történt vele, már csak másnap volt képes. Szépen elindult hazafelé az éjszakai sötétben, még a biciklijét is megtalálta, de aztán leesett neki, hogy fogalma sincsen, merrefelé vezet a földút. Úgyhogy elindult az aszfaltos úton, ki a 85-ösre, és azon ő is hozzánk hasonló szinuszhullámzással meglódult Hanságszéppuszta irányába. Ez az út azonban nem tartott sokáig, mert nem sokkal a Diana-parkoló után egy rendőrkocsi állt, és a két zsaru nagy érdeklődéssel figyelte a főúton kivilágítatlanul kacsázó haverunkat. Aztán mikor odaért, lekapták a bringáról, majd közölték vele, hogy így aztán tovább nem biciklizik itt, és hogy ezt biztosítsák, le is eresztették mindkét gumiját. Így eltartott egy darabig, mire hazatolta a lapos gumijú bringát, és közben állítólag azt is szentül megfogadta, hogy velünk aztán soha többé sehova. Persze nem tartotta be, mert később több buliban is ott támasztotta mellettünk a pultot azokban a felejthetetlen kétezres évek eleji búcsúi bálokban.
Csikai Gábor novellája legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
